A filmet a 11. Jameson CineFest-en láttam.

Az élet beláthatatlan kereszteződéseiben gyalogolva nem ritkán váratlan helyzetekkel találjuk szembe magunkat. Olyan szituációkkal, veszélyekkel, ismeretlen újdonságokkal, amelyek elfeledtetik velünk, hogy kik vagyunk. Hogy kiknek kéne lennünk. Az ilyen helyzetek előhozzák belőlünk lényünk azon belső, nagyrészt valószínűleg számunkra is ismeretlen részét, ami, kiszámíthatatlansága okán, megrázó események, és óriási belső, illetve külső harcok lavináját indíthatja el. Mert nem az a főkérdés, hogy miként cselekszünk a váratlan szituációban. Ez részletkérdés. Valójában egy másik témát kell boncolgatnunk. Másra kell válaszolnunk.

Mi következik a váratlan szituáció után?

A történet egy svéd családra fókuszál, akik a francia Alpokban síelnek. Jól érzik magukat, hiszen a fater, Tomas (Johannes Kuhnke), végre el tudott szakadni munkájától, így a família együtt töltheti ezt a kis időt. Éppen egy étterem teraszán reggeliznek, amikor a tőlük nem messze elterülő hegyoldalon megindul egy lavina. Mindenki tisztában van vele, hogy mesterségesen előidézett jelenségről van szó, ám a műsor olyannyira jól sikerül, hogy az emberek csakhamar pánikba esnek. Mielőtt a gigantikus hófal lecsapódna, és eltakarná a teret, láthatjuk, ahogy Tomas, miközben felesége, Ebba (Lisa Loven Kongsli) átkarolja gyerekeiket, üvöltve rohan minél messzebbre az eseménytől. Ezután mindenki megkönnyebbülten észleli, hogy nincs veszély, ám az igazán komoly dráma csak ekkor veszi kezdetét.

Ruben Östlund tud valamit. Valamit rólunk, emberekről. Mert a Lavina író-rendezője olyan pazar, részletes belelátással vizsgálja az emberi viselkedésmintákat, hogy az már szinte ijesztő. A sokkolóan hiteles forgatókönyv olyan szituációkat teremt, amelyekben tagadás, bűntudat, megjátszás, és fajunk mérhetetlen, eredendő ostobasága keveredik. Keveredik és csap össze, mert a Lavina a látható és elsőre érezhető felszín alatt húzódó érzelmek játszótere, egy olyan világ kálváriája, ami a hétköznapok nagy részében rejtve marad. Egy olyan belső ellenség parádéja, akiről nem akarunk tudomást venni. Östlund kérdez. Kik vagyunk? A saját magunk, és környezetünk által felépített, mesterséges, a civilizált világ fogaskerekeként izzadó, többrétegű burok, vagy a belső ösztönegyüttes, ami talán nem is különbözik annyira az egyes emberekben? Jobb tisztában lenni az igazsággal? Vagy boldogabbak vagyunk, ha az egészet letagadjuk és elfelejtjük? Kérdez, de nem vár választ. Mert az az igazság, hogy rohadtul biztos benne, hogy mi a válasz, és azt is tudja, hogy mi is tisztában vagyunk a rejtvény megfejtésével. Így az író-rendező nem szövevényes filozófiai előadásba, hanem sodró lendületű családi drámába burkolja kérdéseit. Családi drámába, amiben néha annyira hitelesen kel életre az emberi hülyeség, hogy azon kénytelenek vagyunk nevetni, és ami nem ritkán olyan magasságokba fokozza a tragikus felhangot, hogy attól szívünk szerint sírni tudnánk. A cselekményvezetéssel mindössze annyi probléma van, hogy a Shop-stop 2.-t juttatja az eszembe. A Lavina ugyanis a logikus pont után vagy 25 perccel fejeződik be, prezentálva egy teljes mértékben funkciótlan, és értelmetlen, ráadásul túlságosan hosszú záróblokkot, amit megelőzően négy-öt kiváló befejezés mellett is szó nélkül elment.

Östlund kiválóan rendezi meg a művet, direktori minőségében rendkívül erőteljes a művész. A lavina-jelenet rendkívül grandiózus, valóban vérfagyasztó. A havas hegyvidék kiaknázása tökéletesen sikeredik, a gyakran hófehérségbe burkolódzó színtér rendkívüli atmoszférát kölcsönöz a produkciónak. Továbbá a rendező igyekszik minél gyakrabban szerepeltetni azt a bizonyos takarítót, vagy gondnokot, vagy akárkit (nem lényeg), aki valamilyen érthetetlen okból kifolyólag mindig megjelenik, ha feszültségről van szó, és kínos higgadtsággal, érzéketlennek ható nyugalommal figyeli az eseményeket. Mintha tudná, hogy az egész balhé fölösleges. Mintha tudná, hogy mi lesz a sztori vége. Mintha látott volna már ilyet egy párszor. De igazából mindegy is, hogy mit tud. Az a lényeg, hogy tudja. És miközben az egekbe szökik a feszültség, és mindent maga alá temet az érzelmek és az indulatok lavinája, bivalyerős zenei aláfestés gondoskodik a hangulat teljessé tételéről.

A színészi játékok egészen kiválóak. Johannes Kuhnke zseniálisan hozza Tomas figuráját. Érdekes megfigyelni, hogy az aktor időnként mennyire túljátssza a szerepét. Ám ez most nem negatívum, hiszen a színész láthatólag szándékosan áll így a figurához, és baromi jól áll neki a dolog, mert sikerül elmélyítenie, és felerősítenie a karakterben dúló érzelmi vihar hatását. Lisa Loven Kongsli egész jó a női főszerepben, és érdemes még megemlíteni Kristofer Hivju-t is, aki elsősorban a produkció humorosabb vonulatáért felel, és ezen feladatának tökéletesen meg is felel. Nem mehetünk el szó nélkül a kettő gyerekszínész mellett sem, ugyanis rendkívül hiteles játékot produkálnak. Amúgy testvérekről van szó, Clara és Vincent Wettergrenről, szóval ez állhat a dolog hátterében. Vagy szimplán csak az, hogy tehetségesek.

A Lavina erőteljes, igaz üzenetét hiteles tálalásban közvetítő remekmű. Kár, hogy nem sikerült a megfelelő ponton befejezni! 9/10.