A fiú és a lány találkoznak. Egymásba szeretnek. Dúl a boldogság, életük minden egyes részletét uralja a szerelem. Gyűrű kerül az ujjra, kimondatik az igen, és boldogan élnek... amíg minden el nem csesződik. Dunát lehetne rekeszteni a világban létező, elromlott házasságokkal. Amikor a varázs elmúlik, a szerelmesek elidegenednek egymástól, és a férj már azt sem tudja, kicsoda a felesége, és a feleség már azt sem tudja, kicsoda a férje. Aludni valaki mellett, akiről semmit sem tudsz. Létezni valaki mellett, aki elzárkózik tőled. Fájdalom, keserűség, és a hiábavalóság érzete, a kudarc hatalma kúszik be a mindennapokba. És előbb-utóbb eljön az a pont, ahonnan kezdve már nem lehet tovább tagadásban élni. És előbb-utóbb minden kiábrándult férj és feleség agyán átfut a kérdés, amit Nick Dunne is feltesz a kétségbeesést már maga mögött hagyva, békésen ballagó belenyugvással a hangjában.

Hogy jutottunk idáig?

Szív és lélek. Kiemelkedően egyedi élmény olyan filmet nézni, amiben felfedezhető ez a két adalék. Amikor a képsorokat nézve érzed, hogy az alkotóknak elsősorban nem a minél nagyobb kaszálás volt a célja, hanem az, hogy megragadó filmélménnyel gazdagítsák a nézőket. Ilyen esetben akár még jól is elsülhet, hogy az adott mű nem akar beláthatatlan csúcsokat meghódítani. Helyette az egyszerű, és élvezetes szórakoztatást részesíti előnyben. Jon Favreau alkotásánál jobb példa nem is kell.

Mert A séf nem akar sokat, viszont szívvel és lélekkel készült.

Az utóbbi években megváltozott a televíziós sorozatok világa. Az újabb szériák feltett célja, hogy mozivá varázsolják a nézők nappaliját. Más a szisztéma, más a habitus, és ennek megfelelően változnak a nézői elvárások is. Fiatal vagyok még, de már most van valami, amire egyfajta retro hangulattal tekintek. Ez pedig nem más, mint a '90-es években és a 2000-es évek elején futott sorozatok világa. Amikor még a tévések tisztában voltak vele, hogy a mozi mögött elfoglalt második helyükről nem törhetnek ki, amikor még a széria epizódjaiból összevágott képsorok szolgáltatták a főcímet, a megkapó zenei aláfestéssel, ami alatt a színészek kínosan hosszú ideig mosolyogtak maguk elé, míg nevüket olvashattuk a képernyőn.

Na, szóval, van ez a Joss Whedon, akinek neve hallatán ma már mindenki nyáladzó gyönyörroham közepette ordítja, hogy Avengers, de az úriember élt már két évtizeddel ezelőtt is, sőt, már akkor is alkotott. Nemrégiben elhatároztam, hogy belevágok Whedon első komolyabb tévés produkciójába, hiszen a Buffy, a vámpírok réme című széria már nem egyszer jött velem szembe tévéelőzetesek és IMDB-találatok képében. Gondoltam, meglesem, mi fán terem ez a modern köntösbe ágyazott fantasy.

Így tetszett - vagy így nem tetszett - az első évad:

A CW tévécsatorna nagyon érdekes vállalkozást folytatott 2001-től 2011-ig. Elkalauzolták a nézőket Superman világába, de szigorúan abba az időbe, amikor még nem létezett a hős. Csak Clark Kent. A Smallville nagy siker volt, én is igazán szeretem a maratoni eredettörténetet. A csatorna fellelkesült a befejezés után, és a tévéképernyőkre adaptálták a Zöld íjászt, aki mellett hamarosan köszönthetjük Flasht is. Batman világára (mármint tudjuk, hogy ezek a hősök egy univerzumban léteznek, de azért értitek...) a Fox csapott le.

Na, de ők aztán úgy lecsaptak, hogy a Gotham pilotja az általam valaha látott egyik legerősebb sorozatkezdéssé avanzsált.

Szükségünk van biztos pontokra. Életünkbe kellenek olyan elemek, amelyekhez mindig visszamenekülhetünk. Elég a tudat is. Tudni, érezni, hogyha a nagy háborúk irányítása kicsúszik a kezünkből, ha vérünk hiába ontatik, és verítékünk fölöslegesen patakzik, akkor is van hol meghúzódnunk. Tudni, hogy vannak dolgok, amelyekbe kapaszkodhatunk a nagy viharban. A család mellett az otthon a legfontosabb ilyen biztos pont. Teljesen mindegy, hogy lakásról, házról, lakókocsiról, vagy akármi másról beszélünk. A lényeg az, hogy az adott hely mit jelent a számunkra. A biztonságot, a menedéket, azt a faja melegséget, amit csak mi érzünk. Egy hely, amit szeretünk. És ami, érzésünk szerint, viszontszeret bennünket.

Ha megfosztanak bennünket az otthonunktól, elveszetté válunk.

Egy rossz film többféleképpen lehet rossz. Persze, az is gyakori, hogy a különböző irányvonalak összefognak, és közösen alkotnak pokoli, a néző nyugalmának megzavarására alkalmas egészet. Van olyan alkotás, ami nézhetetlenül unalmas, és akad olyan is, ami mocskosul érdektelen. Előfordulnak önkényes darabok, és rossz üzenetet közvetítő szennykupacok is. Van, hogy az alkotók saját jó ötleteiket teszik tönkre, és öngólokat rugdosnak.

És néha az is előfordul, hogy az adott film egyszerűen csak azért rossz, mert irtózatos nagy hülyeség...

Spoileres!

Ha emlékeim helyesek, akkor még soha nem mentem ennyire spontán moziba. Az útvesztő című film annyira nem érdekelt, hogy még csak át sem futott az agyamon, hogy nekem ezt látnom kéne. Talán majd itthon egyszer. De hogy moziban, drága pénzért! Kizárt dolog. Aztán néhány napja az IMDB-n azt látom, hogy több, mint háromezer szavazat alapján 8.2 ponton áll a mű értékelése. Persze, a nagy internetes filmadatbázisnak nem szabad vakon hinni, de iránymutatóként nyugodtan fel lehet használni a szavát. Így kezdett el foglalkoztatni a gondolat, hogy mi lenne, ha mégis beáldoznék a vasárnapomból néhány órácskát erre a tinikalandfilmre. Végül rávettem magamat a műveletre.

Nem bántam meg.

Tekintetbe véve, hogy erről a filmről spoilermentesen lehetetlen írni, kiírom, hogy SPOILERES!

Járod életed útját. Az életutat. Telnek az évek, jönnek az eredmények, és érkeznek a csalódások is. Míg előbbiek kapcsán csupán néhány pillanatig élő boldogságot engedsz meg magadnak, addig utóbbiak örökre veled maradnak, és nem hagynak nyugtot a számodra. Mert tudod, hogy ha akkor másképp döntesz, akár csak valami egészen apró dologban, akkor most teljesen más lenne az életed. Egy vagy a millió lehetőség közül. Te létezel.

De mi van akkor, hogyha a másik kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenckilenc is létezik? Valahol a közelben.

Filmtörténeti mérföldkő. Hál' Istennek viszonylag gyakran van alkalmunk így jellemezni különböző mozgóképeket, hiszen régen is és most is érkeznek olyan alkotások, amelyek meghatározóak, nagy hatásúak, formabontóak. Richard Linklater filmje is filmtörténeti mérföldkő, ám másképp, mint kategóriatársai. Ugyanis ahhoz, hogy valamire kimondhassuk, hogy meghatározó mű, meg kell néznünk. Ám a Sráckorról már megtekintése előtt biztosan tudhatjuk, hogy a tárgyalt csoportba tartozik, hiszen Linklater és stábja olyat csináltak, amit előttük még senki. 12, azaz tizenkettő éven át készítették filmjüket, hogy a kisgyerekből fiatal felnőtté érő főhőst mindvégig ugyanaz a színész, név szerint Ellar Coltrane alakíthassa. Nagy bravúr, ez kétségtelen!

Richard Linklater jól tudta, hogy a szándékosan tizenkét évet felölelő forgatással mindenkit le fog venni a lábáról, így sajnos már nem is gondolta tovább a dolgot...

Vannak horrorfilmek, amelyek kiemelkedő mértékben elhíresülnek, és címüket még az is ismeri, aki amúgy a műfaj közelébe sem merészkedik. Egy Ghostface-álarc láttán bárki rávágja, hogy Sikoly, a jellegzetes, csíkos pulcsi szánkra csalja az Elm utca nevét, ha pedig beszállunk egy zuhanyfülkébe, ha csak egy fél pillanatra is, de biztosan eszünkbe jut Alfred Hitchcock Psychojának horrortörténeti fontossággal bíró jelenete. Ekkora címek között lapul meg Jim Gillespie rendezése, a Tudom, mit tettél tavaly nyáron. Ez is egy olyan film, aminek mindenki ismeri a címét, pedig közel sem övezi akkora rajongás, mint a fentebb említett műveket.

Pedig amúgy nem is rossz film...