Szív és lélek. Kiemelkedően egyedi élmény olyan filmet nézni, amiben felfedezhető ez a két adalék. Amikor a képsorokat nézve érzed, hogy az alkotóknak elsősorban nem a minél nagyobb kaszálás volt a célja, hanem az, hogy megragadó filmélménnyel gazdagítsák a nézőket. Ilyen esetben akár még jól is elsülhet, hogy az adott mű nem akar beláthatatlan csúcsokat meghódítani. Helyette az egyszerű, és élvezetes szórakoztatást részesíti előnyben. Jon Favreau alkotásánál jobb példa nem is kell.

Mert A séf nem akar sokat, viszont szívvel és lélekkel készült.

Carl Casper (Jon Favreau) élete a főzés. Séfként dolgozik egy neves étteremben, ahová egyik este betér az ország egyik legolvasottabb ételkritikusa (Oliver Platt). A vacsora után csalódást keltő, lehúzó cikk jelenik meg Carl munkájáról, aminek hatására a séf nem kicsit bepöccen, és némi Twitter-segítséggel olyan balhét generál, ami után kénytelen új munkát keresni. Senki sem akarja alkalmazni, ezért alternatívát keres. Ex-feleségével (Sofía Vergara), és kisfiával (Emjay Anthony) Miamiba utazik, ahol vásárol egy régi, rozsdás büfékocsit a Vasembertől. A jármű kipofozása után kezdődhet az utazóétterem hódítása!

Igencsak elismerésreméltó, hogy A séf úgy képes reflektálni a Twitter, a Facebook, és egyéb közösségi oldalak térhódítására, hogy nem foglal egyértelműen állást, hanem megmutatja a közösségi háló pozitívumait, és negatívumait is. A konzervatív, technikai analfabéta Carl kontrasztban áll tízéves fiával, aki már gyakorlatilag okos telefonnal a kezében született. Az apa-fiú kapcsolat könnyed tálalásban való boncolgatása kifejezetten élménygazdag folyamatként érvényesül a produkcióban, miközben az utóbbi évek egyik legkellemesebb vígjátéka manifesztálódik a vásznon. Nevetni keveset fogsz rajta. Viszont eszméletlenül jó kedved lesz tőle! A séf hasonló hatást gyakorol a nézőre, mint az első Taxi. Nem lehet rajta fetrengeni a röhögéstől, egy-egy felnevetős poén akad csupán, viszont az egésznek olyannyira elragadó, életigenlő, és pozitív kisugárzású az atmoszférája, hogy az már szinte könnyfakasztó. Azért azt mindenképpen hozzá kell tenni, legalább a miheztartás végett, hogy a játékidő mocskosul túl van húzva, ennek a történetnek közel sem kéne két óra, hiszen már a mű fele tájékán teljesen kibontakozik és onnantól kezdve jóformán csak egy helyben toporog.

Favreau nem bírja a kritikusokat. Legalábbis ez jön le abból, ahogy filmjében egy konkrét esetre leképezve mond véleményt a tollforgató betyárok művészetéről. Szerinte a kritikus élősködik a dolgos emberek teljesítmény, és néhány mondatával képes tönkretenni emberek életét. Mondjuk a végén azért közli, hogy még a Sátán szolgálatából is van kiút, úgyhogy a kritikusok megnyugodhatnak. Nem feltétlenül jutnak a Pokolra.

Carl karaktere igazán szimpatikus. Egy tulajdonképpeni átlagemberről beszélünk, aki kiemelkedően jó valamiben, és annak a valaminek, jelen esetünkben ugye a főzésnek él. A minden akadályt leküzdő, a megoldást megtalálni képes habitus ritkamód rokonszenvessé teszi a főhős figuráját. Számomra azonban az exnej volt a legemlékezetesebb, hiszen végre láthattam egy olyan figurát a volt feleségek csoportjából, aki nem áskálódik férje ellen, hanem együttműködik vele, és a barátjaként funkcionál. Nagyon szerettem a karaktert.

Nem tudok semmilyen konkrét forrásra hivatkozni, de szinte biztos vagyok benne, hogy Jon Favreau a való életben is nagy rajongója a konyhaművészetnek. Ezt nem csak az bizonyítja, hogy író-rendező-főszereplőként viszi a filmet, hanem az is, ahogy megkoreografálja a különböző főzős jeleneteket. Elég, ha annyit mondok, hogy ha nem eszem magamat degeszre a film előtt rakott csirkemellel, a moziszékben ülve fulladtam volna bele az összefutó nyálamba. Komolyan mondom, főzést ennyire részletgazdagon, ilyen jó ütemű vágással, és ennyire elképesztően gusztusosan még senki sem mutatott be. Olyan jó kajákat csinálnak ebben a filmben, és ezek olyannyira jól mutatnak, hogy miközben nézed a produkciót, szinte elmegy a kedved a jellegtelen pattogatott kukoricától, amit a kezedben szorongatsz.

Favreau főszereplőként is igencsak jól megállja a helyét. Minden egyes mozzanatán érződik, hogy mennyire övé ez a karakter, hogy mennyire övé ez az egész mozgókép. Nagyon hiteles. Emjay Anthony mindenképpen dicséretet érdemel, hiszen mindig öröm olyan gyerekszínészt látni, aki nem irritálóan, hanem szimpatikusan hozza a szerepét. Sofía Vergara nem kiemelkedő, de ettől függetlenül egész szépen helytáll a jófej exnej szerepében. Robert Downey Jr. is feltűnik egy jelenet erejéig, és habár kezdetben nagyon úgy tűnik, hogy kínosan Tony Starkot akarja hozni, hamar vált, és valóban emlékezetes perceket teremt. Scarlett Johansson és Dustin Hoffman is feltűnnek a filmben, bár ők érezhetően inkább csak nézővonzóként szerepelnek a stáblistán.

A séf jó film. Nem nehéz, a gyomrot megterhelő főétel, inkább könnyed saláta, de annak olyan egyedien élménygazdag, hogy azt szinte szavakba sem lehet önteni. Olyan mozgókép ez, amitől jó kedved lesz. És mint ilyen, elmondható róla, hogy valóságos kincs. 8/10.