Spoileres!

Az emberek imádnak inni. Az alkohol elengedhetetlen kelléke bármilyen szórakozásnak, ünnepségnek, vagy családi összejövetelnek. Értelemszerű, hogy nem viseljük jól, ha megtiltják számunkra a piálást. Így vált az ivás a '20-as-'30-as évek Amerikájának torrentezésévé. Elvileg nem szabad, de mégis szinte mindenki csinálja. Így váltak az utcák véres szeszháborúk színterévé, így uralkodott el a korrupció a rendőrség berkein belül, és így került hatalomra a milliárdos alkoholcsempész rohadék, Al Capone. A zsebében volt szinte mindenki. Bírók, ügyvédek, rendőrtisztek. Sérthetetlen volt. Ő legalábbis ezt hitte magáról. Egyvalamivel azonban nem számolt. Egy igen fontos tényre nem fordított kellő figyelmet.

Hiába tűnik úgy, hogy csak rohadt alma van a kosárban, becsületes zsaruk mindig lesznek.

Az elmúlt hetekben szavazhattatok, hogy mely ősszel új évaddal jelentkező sorozat kapcsán szeretnétek rendszeres epizódkritikákat olvasni.
Köszönöm a beérkezett voksokat! Összesen 38 szavazat érkezett.

A küzdelem szoros volt, de végül a The Walking Dead nyert. Így Rick és az élőhullák kálváriájának következő felvonását fogjuk együtt végigkövetni, de a többi széria (American Horror Story, Homeland, Supernatural) kapcsán is lesznek cikkek az évadnyitó epizódokról.

Nem vagyok nagy ismerője a Radiohead zenéjének. Tudom, hogy igazán népszerű bandáról van szó, de eleddig nemigen kereszteztük egymás útját a fiúkkal. Az OK Computer című albumukat sem hallgattam volna meg mostanában, hogyha nem kéri kettő olvasóm is. Szóval ThePretender és Bruse kérésére íme...

Az otthon sérthetetlensége kellemes illúzió, ami gyakorlatilag nem áll többől, mint bősz reménykedésből. Őszintén reméljük, hogy az éjszaka folyamán nem fognak betörni hozzánk, nem ejtenek túszul, nem gyilkolnak meg, és így sorolhatnánk tovább az általános, elnyomott félelmeket. Ha imáink nem találnak meghallgatásra, és mégis beüt a baj, megoldásoknak csupán szűk készlete áll rendelkezésünkre. Az egyik, és egyben legkézenfekvőbb ilyen a pánikolás, bár, hogy ez mennyire minősül megoldásnak, arról lehetne vitatkozni.

Az mindenesetre biztos, hogy igencsak praktikus, ha külön szobával készülünk az előbbi tevékenységre.

Feltűnik a gyilkos a városban. Emberek halnak meg, vér áztatja az utcákat, és szépen lassan eluralkodik a félelem. A rendőrség nagy lendülettel veti bele magát a nyomozásba, miközben az újságírók minden egyéb hírt háttérbe szorítanak, ezzel áldozva a hajsza oltárán. Zsákutcából zsákutcába jutnak a kopók, hiába gyűlnek a nyomok, nem akar összeállni a kép. Eltelik az első év. Aztán a második. Aztán a sokadik.

És a Zodiákusnak nyoma sincs.

Spoileres!

A művész. Az alkotómester. Aki a maga kis világában, elzárva teremt újabb és újabb csodákat. Nem meglepő, hogy sokan nem értik, ahogy az sem, hogy jó páran lenézik. Ő magának él, magának alkot. De mégis dolgozik benne a vágy, akarja, hogy a többiek megismerjék. Akarja a rajongókat, akik véleményt formálnak alkotásairól, akik erőt merítenek művészetéből, akik támogatják, akik életben tartják. Kérdés, hogy a tömegek gondolkodásmódja és lelki világa be tudja-e fogadni azt, amit a művész képvisel? És még ennél is nagyobb, és sokkal fontosabb kérdés az, hogy a művész gyomra, elméje, és szelleme képes-e feldolgozni a tömegeket? A vele szemben álló, ragyogó arcokat, amelyek kérlelve könyörögnek neki. Akik a nehéz mindennapok után most végre úgy érzik, hogy csupán karnyújtásnyira vannak a fogaskerékből való, rövid, de velős kiszakadástól. Egy dolog a zárt ajtók mögötti alkotás. Egy másik dolog a felelősségvállalás a megteremtett művekért, és az emberekért, akik ezeket csodákként, személyes őrangyalokként dédelgetik.

Pokoli felelősség.

Miután szégyenszemre csak négy évvel bemutatása után néztem meg először az Így neveld a sárkányodat című mesterművet, nem volt kérdés a számomra, hogy az idén kijött második részt is minél előbb megtekintetté kell nyilvánítanom. Reménykedtem benne, hogy az új film is nagyszerű élmény lesz.

Reményeim ennél szebben nem is igazolódhattak volna be.

2012-ben bemutatták a 21 Jump Street című filmet, ami egy korábbi tévésorozat alapján készült, és a gimnáziumba beépülő, kölyökképű rendőrökről szólt. A főszerepekben Channing Tatum és Jonah Hill kerültek rekeszizom-tornáztató szituációkba. Legalábbis a nézők nagy része szerint, mert számomra például nem nyújtott többet a film egy átlagos, feledhető komédiánál, aminek ma már jóformán egyetlen képkockájára sem emlékszem. Ezután gondolom mindenki számára egyértelmű, hogy kicsit sem érdekelt a folytatás, amit viszont nagyjából egyhangúan mindenki az első felvonásnál jobbnak titulált. Úgyhogy végül arra jutottam, hogy próba, szerencse, egye fene, nézzük meg!

Már az első három percen többet röhögtem, mint az első rész teljes játékideje alatt...

A Pixar már nem a régi. Továbbra is jó filmeket csinálnak a stúdiónál, de a fénykoruk védjegyéül szolgáló eredetiség véglegesen kiveszni látszik művészetükből. Nehéz lenne megmondani, hogy van-e a DreamWorks animációs termékeiben elég erő a trónfosztáshoz, azonban ettől függetlenül érdemes lesz odafigyelni a következő években a színtérre, és a kibontakozni látszó harcra. Mert, habár a Pixarnál ritkábban, de a DreamWorks is szokott maradandót alkotni, elég csak a Shrekre, az Egyiptom hercegére, vagy a Madagaszkárra gondolni. És persze, itt van 2010-ből az Így neveld a sárkányodat is, ami engem marhára nem tudott érdekelni, de a minap eljutottam arra a pontra, ami után engedtem a film kapcsán minden irányból érkező, kiemelkedően pozitív beszámolók nyomásának.

Már négy éve meg kellett volna tennem.

"A legelső sorban ülünk a pusztítás színházában."

Jelentéktelen fogaskerék vagy egy számodra felfoghatatlan méretekkel és erővel rendelkező gépezetben. Ha megszűnsz működni, a szerkezet nem áll le. Egy rövidke másodpercre talán megremeg, de aztán folytatja tovább. Teszi a dolgát. Pusztít, rohaszt, megront. Fogyóeszköz vagy, statisztikai adat, kósza szellő. Mint a filmszalagba bevágott pénisz, olyan vagy. Az emberek időnként észrevesznek, de nem jutsz el a tudatukig. Mert nem érsz annyit. Kár érted egyetlen árva szó is. A fogyasztói társadalom, a kapitalizmus, a bürokrácia fogságában tengődsz, teljes céltalanságban fuldokolsz. Életednek egyetlen értelme van, az egyetlen dolog, amit elérhetsz, mielőtt a túlélésre való esélyed végleg nullára csökken. Egyetlen valamit tűzhetsz ki célul. A mélypontot, ahol már minden mindegy. Várod a megtisztító vírust, a kijózanító fertőzést, a megvilágosító robbanást. Ugyanakkor féled is, mert tudod, ha megérkezik már semmi sem lesz ugyanaz.

Ha Tyler Durden egyszer megjelenik, onnan már nincs visszaút.