Spoileres!

A művész. Az alkotómester. Aki a maga kis világában, elzárva teremt újabb és újabb csodákat. Nem meglepő, hogy sokan nem értik, ahogy az sem, hogy jó páran lenézik. Ő magának él, magának alkot. De mégis dolgozik benne a vágy, akarja, hogy a többiek megismerjék. Akarja a rajongókat, akik véleményt formálnak alkotásairól, akik erőt merítenek művészetéből, akik támogatják, akik életben tartják. Kérdés, hogy a tömegek gondolkodásmódja és lelki világa be tudja-e fogadni azt, amit a művész képvisel? És még ennél is nagyobb, és sokkal fontosabb kérdés az, hogy a művész gyomra, elméje, és szelleme képes-e feldolgozni a tömegeket? A vele szemben álló, ragyogó arcokat, amelyek kérlelve könyörögnek neki. Akik a nehéz mindennapok után most végre úgy érzik, hogy csupán karnyújtásnyira vannak a fogaskerékből való, rövid, de velős kiszakadástól. Egy dolog a zárt ajtók mögötti alkotás. Egy másik dolog a felelősségvállalás a megteremtett művekért, és az emberekért, akik ezeket csodákként, személyes őrangyalokként dédelgetik.

Pokoli felelősség.

Jon (Domhnall Gleeson) fiatal muzsikus, aki leginkább szobájában ülve, egymagában szerezgeti a dallamokat és a szövegeket. Amikor a városba érkezik egy meglehetősen különc stílust képviselő banda, a szerencsének köszönhetően Jonnak lehetősége nyílik beugrani az öngyilkossági kísérlete után kórházi ápolásra szoruló billentyűs helyére. A koncertet elsodorja az indulatok áradata, ám a méretes műanyag fej mögött rejtőző énekes, Frank (Michael Fassbender) szimpatikusnak találja a srácot, aki nem sokkal később felkérést kap a zenekartól. Állandó tagként csatlakozhat hozzájuk, és elutazhat velük Írországba, ahol alkalma nyílik albumot rögzíteni Frankkel és csapatával.

Nagyon érdekes filmről van szó. Lenny Abrahamson célja érezhetően az egyedi hangulat megteremtése volt. A direktor jeleneteit nézve olyan érzésünk van, hogy ilyet még nem nagyon láttunk. A fókuszban Frank áll. Frank, aki meg nem nevezett okból valótlan játékarc mögé rejtőzik. Frank, aki elbújik a beteg világ elől, aki nem akarja megmutatni magát. Visszavonul a sötétségbe, és pontosan annyi rést hagy a műfejen, amin beáramolhat a levegő, és kiözönölhet az alkotás. Tekinthetünk-e komédiaként arra, amit Lenny Abrahamson csinál? Talán. De inkább nem. A képsorok mögött megbúvó, megnevezetlen, de kétségtelenül nagy hangsúlyt kapó tragikus vonulat, ami nem konkretizálódik, de Frank személyében teljes valójában életre kel, túlságosan keserédessé teszi az összképet ahhoz, hogy nevetni tudjunk. Őszintén szólva, amit látunk, az rendkívül szomorú. Mert igenis szomorú az, amikor egy ember, egy művész, még a zuhany alatt sem veszi le az álarcát, a pajzsát, a gátat, ami megfékezi a világ bőre alá való beáramlását. És Lenny Abrahamson tudja ezt. És a nagyszerű dalbetétekkel, Frank dühös kirohanásaival, valamint az önmagának szóló, egyedi művészet, és a tömegtermék-vonulat kontrasztba állításával hatásosan festi le az elkeserítő tanulságot. Azt, hogy egy embernek, aki műanyag fejet hord a nyakán, nincs helye a társadalomban. Azt, hogy a művészetnek, ami valódi értéket képvisel, nincs helye a mai, elkorcsosult médiafertő szennyében.

Az egész kétségbeejtően neurotikus. A forgatókönyv higgadtan tálalt elmebajt, nagyobbnál nagyobb őrültségeket vonultat fel. Egy neurotikus világ elevenedik meg, amelyben neurotikus emberek neurotikus alkotásokat hoznak létre, hogy ezzel próbáljanak túllendülni a tényen, miszerint a neurotikus társadalom magasról leszarja őket, és mindent, amit képviselnek. Jon végig kilóg a banda tagjai közül. Mert ő valahogy túl átlagos. Ő már nem változhat. Ő túl normális. A többiek azonban elvont, kissé ijesztő figurák, akik egyszer kedvesen mosolyognak, máskor azonban dühösen kiabálnak. A fiú nem érti, hogy mi a probléma a népszerűséggel, hogy miért ártana a tömegek rajongása Frank művészetének. És ezt igazság szerint a zenekari tagok sem értik, viszont tudják. Frank nem összeegyeztethető azzal, amit egy tömegtermék képvisel. Akarja a dicsőséget, vágyik a győzelemre, de a siker kapujában összeomlik. És itt egyedi művészetéltetés jelenik meg a történetben, hiszen a szkript ekkor tulajdonképpen azt mondja, hogy az igazi alkotás a megteremtőjének szól. Csak neki. Csak Franknek, és nem nekünk. És amikor a gyönyörű zárójelenetben felhangzik a csodaszép búcsúdal, őszintén kihalljuk a sorok közül, ahogy Frank, a művész bocsánatot kér. Mert ő megpróbálta elmondani nekünk, hogy mit gondol, hogy mit érez, de mi, éretlen, futószalagon gyártott médiaszeméten szocializálódott seggfejek egy szót sem értettünk az egészből. Ő már rájött, még ha kicsit későn is, és most közli velünk is. Szeret minket, de ez az egész végig neki szólt. Önmagának énekelt. Ez a dal a művészé, csak az övé, és nem a közönségé. Menjünk a francba, és hagyjuk az igazi tehetséget alkotni. Úgysem érdemeljük meg, hogy lássuk a csodát.

Michael Fassbender maszkkal a fején nyújtja élete egyik, ha nem a legjobb alakítását. A színész mozgáskultúrájában, félelmetesen hiteles hangjátékában, és meglepően nagyszerű énekszavában tökéletes maradéktalansággal elevenedik meg a karakter keserédes kisugárzással bíró mentális-lelki világa. A végén lekerül a maszk, Fassbender pedig fut egy jutalomkört, és bemutatja, hogy valódi arcát is tökéletesen tudja alkalmazni (bár ezt eddig is tudtuk). A műanyag fej elvesztése után megváltozik Frank karaktere, mintha pajzsa megsemmisülése által a címszereplő belezuhanna a kimondatlan tragédiába, és ezt a változást Fassbender lélekőrlő erővel prezentálja. A színészgárda többi tagjára sem lehet komoly panaszunk, Domhnall Gleeson-t és Maggie Gyllenhaal-t, de különösen utóbbit lehet kiemelni.

A Frank kissé elvont, nem túl könnyű, nagyon szűk réteget megcélzó filmalkotás, és pontosan ezért kell mindenkinek megnéznie! Nem ez lesz életed legélvezetesebb másfél órája, de utána talán valamivel teljesebb perspektívából látod majd a világot. 8/10.