Szórakoztató volt a show, és a díjazottak többségével is elégedett vagyok, bár tény, hogy A némafilmes nagyobb kategóriákban aratott győzelmét nem tartom igazságosnak. A tovább után olvasható a győztesek teljes névsora.

Elröpült még egy év, így ma éjjel megint figyelemmel követhetjük a legrangosabb filmdíjak átadását. Az a tervem, hogy a ceremóniáig minden kategória minden egyes jelöltjét megnézzem, természetesen nem sikerült, de így is a versenyzők többségét magam mögött tudhatom ( a legtöbbről írtam is ), így már nagyon várom a műsort. Ráadásul idén végre nagyon igazságosak a jelölések. Pont a legnagyobb esélyesnek tartott A némafilmest szeretném a legkevésbé a győztesek között tudni, de ettől függetlenül nem dől össze a világ, ha ez a film nyer esetleg néhány szobrocskát.

Szóval, aki tudja nézze élőben a díjátadót, megéri!

Georges Méliés. Minden idők egyik legnagyobb filmese. A némafilmkorszak olyan mesterműveinek megalkotója, mint az Utazás a Holdba, A fekete ördög, az Egy méterre a Hold, vagy éppenséggel a Kékszakáll. Munkái dúskálnak a kreativitásban, a bájban, és a korát meghazudtoló látványban. Méliés a századforduló környékén alkotott. Az Egy méterre a Hold 1898 - ben, az Utazás a Holdba 1902 - ben készült el. Viszont azóta sok minden történt a filmvilágban, a művészeti ág egyik legnagyobb mesterét pedig szépen lassan mindenki elfelejtette. Ám ekkor, pont időben, 2011 - ben megérkezett Martin Scorsese egy fantasztikus csapattal, hogy egy őszinte, mindennemű hatásvadászattól mentes főhajtással mondjon végső búcsút az embernek, aki lefektette annak a csodának az alapjait, amit filmnek hívunk.

Védhetetlen

Daniel Espinosa egy Bournera hajazó akcióthrillerrel erősíti az idei év filmfelhozatalát. Vagy éppen gyengíti? Nagyon nehéz megválaszolni ezt a kérdést, mert habár a Védhetetlen egy remekül kidolgozott, pörgős, és látványos film, ami még fordulatokat is tartalmaz, mégis fájdalmasan átlagos. Nincs benne semmi egyedi.

A történet középpontjában Matt Weston ( Ryan Reynolds ) áll, aki a CIA egyik védett házának a házvezetője. Ezek az építmények arra szolgálnak, hogy egy - egy fontos koronatanúnak, vagy terroristának szolgáljanak átmeneti védelmül. Matt élete rendkívül unalmasan telik, hiszen az elmúlt egy évben egy kuncsaft sem érkezett a házba. Ám a film elején ez gyökeresen megváltozik, ugyanis behozzák Tobin Frostot ( Denzel Washington ), az amerikai történelem legnagyobb árulóját. A védett házat hamarosan megtámadják, és a CIA ügynökeit mind megölik. Mattnek ki kell menekíteni Tobint, és ezzel elkezdődik egy macska - egér játék, ahol mindenki lő mindenkire, és mindenki menekül mindenki elől.

Kétségtelenül pörgős, akciódús filmről beszélünk. Nem egy autósüldözésben és tűzharcban gyönyörködhetünk, ráadásul a hangeffektek székbetapasztóak. Viszont hiába látványosak az akciók, ha a néző mégis unja azokat, mert olyan érzése van végig, hogy ilyet már látott valahol. És tényleg így van. A történet korrekt, és a néhány fordulat se rossz, bár logikai baromság itt is akad. Tobin sokáig Mattet is próbálja lerázni, és igazából ők is végig egymás ellen játszanak, csupán a film legvégén fognak össze. De ekkor már úgy viselkednek, mint a legjobb barátok, akik meghalnának a másikért. Erős öt perc lehetett, mikor így összeforrtak. A karakterek kidolgozása pocsék, mintha konkrét személyiségük nem is lenne. A színészi munka ennek ellenére jó. Reynoldsról a Buried óta tudjuk, hogy tud, ha akar, itt is megmutatja ezt. Washington is szépen hozza a figurát, nála azért ez nem túl nagy elvárás.

A Védhetetlen jó film, de nagyon sablonos. Moziba a pörgős akciók miatt érdemes megnézni, de szerintem nem létfontosságú a nagy vásznas előadásra beülni.   

A napokban több ilyen témájú listával is találkoztam az interneten, úgyhogy gondoltam összerakom a sajátomat is. Összeszedtem a 20 legkedveltebb rossz fiúmat ( elvétve talán egy lány is akad ), akik a filmtörténelem szerves részét képezik. Van köztük kegyetlen, laza, űrlény, meg persze bohóc is. És még sokan mások... Ja, és Jack Torrance nem szerepel a listán, de ez a kép nagyon feelinges.

A filmtörténelem egyik legnagyobb alakja talán egy kicsit félvállról vette legújabb munkáját, melyben az első világháború idejébe helyezi egy ló és egy fiú barátságát. A Hadak útján lehetett volna sokkal jobb, elfért volna benne sokkal több érzelem, és lehetett volna jóval meghatóbb is. De mindettől függetlenül az Oscar - díjra is jelölt film így is megerősíti: Steven Spielberg nagyon tud filmet rendezni.

A közelgő, új Bourne film első, kibaszottul zúzós trailere. Hölgyeim és uraim, ez kemény lesz. Úgy tűnik, beigazolódik a There was never just one állítás. A főszerepben Jeremy Renner, de a trailerben már feltűnik Edward Norton is.

Ezúttal Joel Schumacher  '87 - es hangulatfilmjéről írok, illetve Michel Hazanavicius némafilmeknek állított emlékművét is megemlítem, melyet az Oscar - gála Legjobb film kategóriájának nagy esélyeseként tartanak számon.

Az elveszett fiúk

Akik régebb óta olvasnak, tudhatják, hogy Joel Schumacher az egyik kedvenc rendezőm, elsősorban A 23 - as szám miatt, melyet pár nappal ezelőttig a kedvenc filmemként tartottam számon hosszú évek óta. Az idén 73 éves rendező 1987 - ben készítette el Az elveszett fiúk című produkciót, mely egy vámpírokat a középpontba állító, humorosabb horrorfilm. Akármennyire is nem egy műfaj, Az elveszett fiúkat leginkább a Drivehoz tudnám hasonlítani, hiszen mindkét filmben a kiváló hangulat viszi a prímet. Akárcsak a Drive esetében, Schumacher is a zenét használja elsősorban. Mondanom sem kell, hogy a betétdalok csontig hatolnak, annyira lazák és hangulatosak. Ráadásul a címszereplő vámpírokból is valami különleges erő árad, ami az egész produkciót szimpatikussá teszi a nézőnek. Ebben nagyon nagy szerepet vállal az, hogy a vérszopók tulajdonképpen balhés utcagyerekek, akik éjszakánként védtelen zsákmányra lesnek. Persze itt nem illik kihagyni a vámpírok vezetőjeként tündöklő Davidet alakító Kiefer Sutherlandet, aki negatív karaktere ellenére annyira rokonszenves, hogy a horrorvígjáték hangulatot rögtön megalapozza, hiszen a fő gonosszal pont nem kéne szimpatizálnunk, de ez itt nagyon jól jön ki - bár van egy sanda gyanúm, hogy ebben Jack Bauer is közrejátszhat. A történetről sokat nem kell mesélni, hőseink, két fiatal srác, édesanyjukkal a nagypapához költöznek egy kisvárosba, Santa Carlába, ahol azonban éjszakánként Kiefer Sutherland nem atombombákra, hanem emberi vérre vadászik, úgyhogy jó lesz vigyázni... A nagyfater filmzáró mondata pedig egyszerűen zseniális: The one thing about living in Santa Carla I never could stomach: All the damn vampires. Fenomenális! Kötelező darab.

The Artist - A némafilmes

Csalódás is volt, meg nem is. Mint némafilm, kétségkívül nem rossz, az alapötlet és a cselekményvezetés pedig egyszerűen kiváló. Viszont nekem valami nagyon hiányzott. Hiányoltam egyfajta átütő katarzisérzést, és sajnos az indulás is elég nehézkes, ráadásul a film többször unalmassá válik. Persze, ennek ellenére tökéletes emlékezés az elmúlt idők filmvilágára, de nagyon nagy túlzásnak érzem az Oscar jelölést, ugyanis akár némafilm, akár nem ( meg persze lehet mondani, hogy most ezt kell szeretni, mert hát a régi időket idézi ), közelében sincs a 2011 - es év élvonalának. A címszereplő Jean Dujardin túlértékelése pedig már - már a felháborító szintet súrolja. Persze néha elkapja valami furcsa roham, és piszkosul zseniális arcjátékot produkál, de az alakítása 80% - ban így is színtiszta ripacskodás. Utóbbit el lehet mondani Bérénice Bejoról is, aki habár szép, többször irritáló és ripacs, a karakterét pedig túljátssza. Nyilván ez is cél volt, de szerintem a színésznő rossz irányba ment el. Az önismétlő, monoton filmzene, amit másfél órán át kell hallgatni, már csak hab a tortán. Egy - egy mellékszereplőt viszont bűn lenne kihagyni: John Goodman ugyanis olyan jól csinálja a filmproducer figuráját, amiért tényleg kijárna egy aranyszobrocska, de Malcolm McDowell is maradandót alkot rövid epizódszerepében. Üde színfolt a főhős George Valentin rémálomjelenete. Tudniillik ugyanis, hogy a történet a hangosfilmek megjelenésére fókuszál. Valentin nagy némafilmsztár, ám a hangosfilmek térhódításával feleslegessé, egy letűnt kor csillagává válik. A rémálomban végre elhallgat a zene, és Valentin hirtelen "mindennek meghallja a hangját". Furcsa, hátborzongató atmoszféra uralja ezt a jelenetet, mindenképpen a film legemlékezetesebb perceiről beszélhetünk itt.

Maga A némafilmes teljes egészében viszont nem túl maradandó, az elismerések zápora számomra érthetetlen. Korrekt iparosmunka, mely szívvel - lélekkel készült, és néhol tényleg magával ragadó, de voltak 2011 - ben sokkal, de sokkal jobbak is.

Hát, mit ne mondjak, ez még mindig nagyon gáz. A trailer alapján: Pocsék színészválasztások, alibisztori, és egyáltalán nem 2012 - es látvány. Sajnos...

Ezennel felkonferálnám azt a filmet, aminek sikerült hosszú évek óta tartó uralkodása után letaszítania A 23 - as számot a Kedvenc filmem pódiumról!

Vannak azok a filmek, melyeket legtöbben csak a popcornmozi jelzővel illetnek. Ezeknek a produkcióknak a néző agyának teljes kikapcsolása, az eszetlen szórakoztatás a céljuk. Számtalan emlékezetes alkotás kerül ki ebből a kategóriából is, viszont van a filmeknek egy másik típusa is. Ezeket szokás művészfilmeknek nevezni, melyek sokkal fajsúlyosabb tartalommal bírnak, és általában a középpontban sem óriásrobotok háborúja áll. Leginkább egy művészfilmre szoktuk azt mondani, hogy műalkotás, ha tetszik nekünk. Akár beismeri az ember, akár nem, egy fajsúlyos, kimerítő, a nézőt megviselő, komoly társadalmi témákat feszegető film esetén sokkal könnyebben áll a szánk a műalkotás szóra. Márpedig Murali K. Thalluri 2:37 című drámája betonvastag műalkotás.

Néhány gimnazista életét nem csak úgy lehet bemutatni, ahogy az Amerikai pitében tették. Thalluri ugyanis a fiatalság árnyoldalára fókuszál, a fejlődő elme számtalan csapdájára és zsákutcájára, melyekbe leginkább az esik bele, aki a legkevésbé sem érdemli meg. Míg mindenki saját magával van elfoglalva, a magánügyeivel, egyéni dolgaival, addig a kedves, mosolygós, barátságos lány a poklok poklát éli át, és mikor a film végén kibuggyan a vér az ütőeréből, a néző is érzi, hogy valami meghalt benne. Miután megnéztük a 2:37 - et, más emberként élünk tovább, talán jobban odafigyelünk egymásra és ezáltal magunkra is.

Természetesen a film fő kérdése, hogy vajon ki lesz öngyilkos a végén. Ugyanis hat főszereplőnk közül mindenkinek meglenne rá az oka. Melody ( Teresa Palmer ) teherbe esik a bátyjától ( Frank Sweet ). A homoszexuális Sean ( Joel Mackenzie ) drogba fojtja attól érzett bánatát, hogy a saját szülei sem képesek elfogadni nemi identitását. Eközben az iskola macsója, a kigyúrt felsőtestű Luke ( Sam Harris ), akiért minden lány odavan, próbálja elfojtani magában az egyre tényszerűbbé váló érzést, hogy ő is meleg. Steven ( Charles Baird ) pedig állandó támadásoknak és megaláztatásnak van kitéve, ugyanis a szerencsétlen fiú két húgycsővel született, melyek közül az egyiket nem tudja irányítani, így rendszeresen bevizel. Aztán ott van még Luke féltékeny barátnője, Sarah ( Marni Spillane ), és persze Kelly ( Clementine Mellor ), az aranyos, kedves lány, akivel látszólag semmi gond sincs. Látszólag...

A 2:37 minden ízében zseniális. Gyakorlatilag a puszta földdel teszi egyenlővé a néző lelki világát, hogy az egyben megható, megrázó, megdöbbentő, elgondolkodtató és sokkoló végkifejlet egy teljesen új embert építsen fel bennünk, akinek más az értékrendje, akinek egyáltalán van értékrendje. És ez a titka Thalluri filmjének. Ennyi az egész. Az elsőfilmes rendező ( aki érthetetlen módon azóta sem csinált új filmet ) műalkotása minden elemét tökéletesen igazítja a korábban elképzelt nagy egészhez. A történet külön szálakon követi a hat fiatalt, és a jelenetek általában egy időben játszódnak, ezt gyakran egyértelművé teszi a direktor. Minden karakterét részletesen bemutatja, megismerjük az összes figura lelki világát, Thalluri szimpatikussá teszi nekünk az összes szereplőt felesleges sallang és mellébeszélés nélkül. És hogy mi ebben az igazán nagy művészet? Hogy mindezt alig másfél óra alatt teszi.

A cselekménnyel párhuzamosan, fekete - fehér interjúbevágásokban hallgathatjuk a szereplőket, akik gimnáziumi életükről beszélnek, tulajdonképpen kommentálják az eseményeket, de csak a film végén derül ki, hogy miért is indokolt az interjú. Ezek a monológok, melyeket a fekete fehérben játszó színészek arcjátéka is felejthetetlenné tesz, rengeteg, de tényleg rengeteg elgondolkodtató sort tartalmaznak. A közben színesben látott cselekménnyel együtt pedig el kell fogadnunk a plakát jelmondatát, mely szerint néha fiatalnak lenni a legnehezebb meló.

Thalluri teljesen ismeretlen fiatal színésztehetségeket alkalmazott, akik közül azóta is csak a lenyűgözően szép Teresa Palmernek sikerült karriert indítania, mely amúgy egész szép úton ível felfelé. Mindenesetre az, hogy hat teljesen tapasztalatlan színész ilyen szinten zseniális, hibátlan, magával ragadó alakításokat tett le az asztalra, felér egy nagyobbfajta csodával. Egy pillanatra sem lóg ki a lóláb, a srácok arcjátéka pedig felejthetetlen. Természetesen mindannyiuk közül Palmer viszi a prímet, akinek a szépségével az Átok 2 óta nem tudok betelni. Nála külön ki kell emelni a fekete - fehér interjúrészleteket, ugyanis ezek a fakó, de mégis érzelemmel teli képek nagyon jól állnak a színésznőnek.

Ám mindezzel még nem elégszik meg Thalluri. Ami más rendezőknél már messze túl van a tökéletes teljesítményen, az úgy látszik nála még semmi. Az operatőri munka ugyanis varázslatos. Nagyon sokszor láthatjuk a mozgó kamera képén keresztül a fák lombkoronáját, a leveleket, mint állandóan figyelő szemeket, akik szomorúan nézik az eseményeket, ám tenni nem tudnak semmit. A rendező továbbá hasonlóan bánik a kamerával, mint Woody Allen az Éjfélkor Párizsban esetében. Igyekszik a lehető legkevesebbet vágni. Hosszan követi szereplőit, nem téveszti szem elől őket. A finálét megelőző, baljóslatú séta is ilyen, melyben a kamera a Halál leselkedő árnyaként követi Kellyt, hogy aztán lecsapjon rá.

Mindemellett a zene is gyönyörű. És most ezt nem azért írom le, hogy még egy sorral hosszabb legyen az elemzés, dehogyis. Hanem azért, mert a zene tényleg csodálatos, és ezt most mindenki vegye teljesen komolyan. A dallamok fantasztikus hatással bírnak, elsöprő erejük van. A stáblista alatt pedig lejátsszák nekünk Chloe Moldovan Don't forget me című dalát, mely tökéletes lezárása ennek a minden ízében zseniális, és pusztító művészi magasságokban szárnyaló drámának, melynek kiváló minőségét nem lehet szavakkal kifejezni. Higgyétek el, a műalkotás ezúttal édeskevés.