Ezúttal Joel Schumacher  '87 - es hangulatfilmjéről írok, illetve Michel Hazanavicius némafilmeknek állított emlékművét is megemlítem, melyet az Oscar - gála Legjobb film kategóriájának nagy esélyeseként tartanak számon.

Az elveszett fiúk

Akik régebb óta olvasnak, tudhatják, hogy Joel Schumacher az egyik kedvenc rendezőm, elsősorban A 23 - as szám miatt, melyet pár nappal ezelőttig a kedvenc filmemként tartottam számon hosszú évek óta. Az idén 73 éves rendező 1987 - ben készítette el Az elveszett fiúk című produkciót, mely egy vámpírokat a középpontba állító, humorosabb horrorfilm. Akármennyire is nem egy műfaj, Az elveszett fiúkat leginkább a Drivehoz tudnám hasonlítani, hiszen mindkét filmben a kiváló hangulat viszi a prímet. Akárcsak a Drive esetében, Schumacher is a zenét használja elsősorban. Mondanom sem kell, hogy a betétdalok csontig hatolnak, annyira lazák és hangulatosak. Ráadásul a címszereplő vámpírokból is valami különleges erő árad, ami az egész produkciót szimpatikussá teszi a nézőnek. Ebben nagyon nagy szerepet vállal az, hogy a vérszopók tulajdonképpen balhés utcagyerekek, akik éjszakánként védtelen zsákmányra lesnek. Persze itt nem illik kihagyni a vámpírok vezetőjeként tündöklő Davidet alakító Kiefer Sutherlandet, aki negatív karaktere ellenére annyira rokonszenves, hogy a horrorvígjáték hangulatot rögtön megalapozza, hiszen a fő gonosszal pont nem kéne szimpatizálnunk, de ez itt nagyon jól jön ki - bár van egy sanda gyanúm, hogy ebben Jack Bauer is közrejátszhat. A történetről sokat nem kell mesélni, hőseink, két fiatal srác, édesanyjukkal a nagypapához költöznek egy kisvárosba, Santa Carlába, ahol azonban éjszakánként Kiefer Sutherland nem atombombákra, hanem emberi vérre vadászik, úgyhogy jó lesz vigyázni... A nagyfater filmzáró mondata pedig egyszerűen zseniális: The one thing about living in Santa Carla I never could stomach: All the damn vampires. Fenomenális! Kötelező darab.

The Artist - A némafilmes

Csalódás is volt, meg nem is. Mint némafilm, kétségkívül nem rossz, az alapötlet és a cselekményvezetés pedig egyszerűen kiváló. Viszont nekem valami nagyon hiányzott. Hiányoltam egyfajta átütő katarzisérzést, és sajnos az indulás is elég nehézkes, ráadásul a film többször unalmassá válik. Persze, ennek ellenére tökéletes emlékezés az elmúlt idők filmvilágára, de nagyon nagy túlzásnak érzem az Oscar jelölést, ugyanis akár némafilm, akár nem ( meg persze lehet mondani, hogy most ezt kell szeretni, mert hát a régi időket idézi ), közelében sincs a 2011 - es év élvonalának. A címszereplő Jean Dujardin túlértékelése pedig már - már a felháborító szintet súrolja. Persze néha elkapja valami furcsa roham, és piszkosul zseniális arcjátékot produkál, de az alakítása 80% - ban így is színtiszta ripacskodás. Utóbbit el lehet mondani Bérénice Bejoról is, aki habár szép, többször irritáló és ripacs, a karakterét pedig túljátssza. Nyilván ez is cél volt, de szerintem a színésznő rossz irányba ment el. Az önismétlő, monoton filmzene, amit másfél órán át kell hallgatni, már csak hab a tortán. Egy - egy mellékszereplőt viszont bűn lenne kihagyni: John Goodman ugyanis olyan jól csinálja a filmproducer figuráját, amiért tényleg kijárna egy aranyszobrocska, de Malcolm McDowell is maradandót alkot rövid epizódszerepében. Üde színfolt a főhős George Valentin rémálomjelenete. Tudniillik ugyanis, hogy a történet a hangosfilmek megjelenésére fókuszál. Valentin nagy némafilmsztár, ám a hangosfilmek térhódításával feleslegessé, egy letűnt kor csillagává válik. A rémálomban végre elhallgat a zene, és Valentin hirtelen "mindennek meghallja a hangját". Furcsa, hátborzongató atmoszféra uralja ezt a jelenetet, mindenképpen a film legemlékezetesebb perceiről beszélhetünk itt.

Maga A némafilmes teljes egészében viszont nem túl maradandó, az elismerések zápora számomra érthetetlen. Korrekt iparosmunka, mely szívvel - lélekkel készült, és néhol tényleg magával ragadó, de voltak 2011 - ben sokkal, de sokkal jobbak is.