" The past is not dead " Így próbálja megértetni Gil Pender, a középkorú amerikai író ( Owen Wilson ) feleségével ( Rachel McAdams ) a párizsi éjszakában tapasztalt hatalmas élményeit.
Woody Allen Oscar - díjra jelölt filmje egyszerre szórakoztató, könnyed, és elgondolkodtató. Ha jó helyen vagy Párizsban, az éjfélt ütő órával egy időben megjelenik a kanyarban egy régi Peugeot, hogy elszállítson életed legnagyobb, és legelgondolkodtatóbb kalandjára. Gil Pender személyesen találkozik a múlt századok nagy művészeivel, többek között Pablo Picassoval és Ernest Hemingwayyel. Miközben minden este átkel az időalagúton, rá kell jönnie, hogy a múlt csodaszép, de mégsem szabad kizárólag az elmúlt korokban élni. Nem is születhetett volna jobb időben, de a kaland ezzel együtt arra is rávilágít, hogy életét Gil rossz irányba viszi, változás szükséges.
Persze ez utóbbi csak a film legvégén válik nyilvánvalóvá, előtte láthatjuk, ahogy Gil elveszik a múlt gyönyörűségeiben. Minden éjjel híres művészekkel találkozik, személyesen ismeri meg őket, és értékrendjüket, melyből rengeteget tanul. Allentől jó húzás volt, hogy nem akart igazán fajsúlyos filmet csinálni. Helyette inkább könnyedebben adja át üzenetét, mely nem más, mint a saját világunk, a saját korunk megbecsülése. Nem szabad elvágyakozni a múltba, arra gondolni, hogy akkor mennyivel jobb volt. Egyrészt mert egyáltalán nem volt jobb, másrészt mert ide születtünk, itt kell érvényesülnünk, és nekünk nem fog megadatni egy olyan időalagút, mint Gilnek. De még ha meg is adatna, idővel ráébrednénk ugyanarra, mint főhősünk. Nem a múltban van a helyünk, hanem a jelenben. Allen mindezt a mondanivalót csak a film legvégén teszi nyilvánvalóvá, addig inkább egy könnyed, kalandos, egészséges humorral fűszerezett utazásra invitál bennünket, ahol a hangsúly a szereplőkön, a karaktereken, gondolkodásukon van.
A hosszú, remekbe szabott dialógusok segítenek megérteni Dali ( Adrian Brody velőtrázóan hiteles epizódszerepe ), Hemingway, vagy Fitzgerald világát. A film másik fontos eleme a pazarul alkalmazott kamerabeállítások. Itt rögtön ki kell emelni a bevezetést, melyben az első osztályú kameraelhelyezéseknek köszönhetően teljes képet kapunk Párizs pompájáról. A képi megoldásoknak továbbra is fontos szerepe lesz. Allen nem szeret fölöslegesen vagdosni, csak akkor kattint óvatosan az ollóikonra, ha nagyon muszáj. Kapkodás helyett inkább hosszan követteti operatőrével a szereplőket, hogy ezzel még életszerűbbé tegye, és közelebb hozza hozzánk a történetet.
Az életszerűségben fontos szerepet vállalnak a színészek. A különböző művészek eltérő gondolatvilágát az aktorok tökéletesen mutatják be. Ezúttal is megemlíteném Brodyt, aki ugyan csak pár percet tölt a képernyőn, mégis annyi energiával tölti fel Dalit, ami százszor többet ér a Predatorsban bemutatott bohóckodásánál. Marion Cotillard figurája a múltban él, ennek megfelelően igazi elvont, romantikus lelkű, mondhatni művészlélek. A színésznő minden bizonnyal élete legjobbját nyújtja. Owen Wilson a főszerepben zseniálisan hétköznapi, kicsit túlzásba is viszi, de ez mégis jól áll a karakternek, és az egész produkció kissé elvont hangulatának. Rachel McAdams karaktere Gil észrevétlenül rossz irányba sikló életének szimbóluma. Erőteljes mellékszerep, melyben a csinos színésznő kiválóan mozog.
Woody Allen ott fog ülni az Oscaron, és habár nem az Éjfélkor Párizsban 2011 legjobbja, egy nagy tapsot azért mindenképpen megérdemel a filmezés egyik nagy örege, aki már 2020 - ra is betervezett egy filmet, mely nálunk fog játszódni.
