Eddig nem volt szokás a blogon, hogy mások írásait publikáljam, de ez mostantól megváltozik, méghozzá az egyik olvasóm, a Movie Tankot nemrég felfedező, de azóta hű kommentelővé vált doggfather kezdeményezésére, aki nemhogy egy vendégírást, de egy komplett sorozatot szeretne hozzátenni a Tank repertoárjához. És ezzel a lendülettel át is adnám a szót a kollégának, aki elmondja, hogy pontosan miről is van szó!

Most induló, Rendhagyó című rovatomban olyan alkotásokról fogok írni, melyek nem a filmművészet kategóriájába tartoznak. Legfőképp regényekről és képregényekről lesz szó, esetleg nagy ritkán számítógépes játékokról.

Elsőként egy általam frissen befejezett, 1981-ben íródott regényről, a Cujoról lesz szó, mely az egyik legnagyobb kortárs író, Stephen King tollából született. A történet talán mindenki számára jól ismert, hiszen Lewis Teague 1983-ban filmet is rendezett belőle. Az események főszínhelye egy békés amerikai kisváros, a Maine állambeli Castle Rock. A falucska peremén él a mogorva és részeges autószerelő, Joe Chamber, feleségével Charityvel, és kisfiukkal Brettel. Meg persze ott van a jó öreg ( valójában csak ötéves ) házőrző, az óriási termetű bernáthegyi kutya, Cujo. Habár mérete ijesztő, Cujo a légynek sem tudna ártani, a valaha látott legjámborabb eb. Azonban egy nap a közeli réten épp egy nyulat kerget, amikor a préda bemenekül egy üregbe. Mikor Cujo utána dugja a fejét, az üregben élő denevérek egyike megmarja a kutya orrát. És ezzel Cujo vérébe bekerül a veszettség egy különösen agresszív válfaja...

Azt hiszem, hogy a regény legnagyobb erőssége King mesterien megírt cselekményvezetése. Hatalmas szerepe van a különböző, látszólag apró részleteknek. Persze emellett a történet pszichológiai vonatkozása is emlékezetes, hiszen nem csak az emberi szereplők gondolatait, vívódásait vesézi ki az író, de Cujo fejébe is rendszeres kirándulásra invitál minket. Ezekben a sorokban olvashatjuk, hogy a veszett kutya agya miként bomlik, jóformán rohad szét fokozatosan, hogyan veszíti el a józan eszét, a kapcsolatot a külvilággal. Egyre jobban irritálni kezdi minden zaj, és ami a legijesztőbb: Hogy ezért másokat okol. Aki  épp a közelében van. Biztosan ő tehet a fájdalmamról. Meg kell ölnöm! Brutális, félelmetes módon ecseteli King a bernáthegyi fejében zajló káoszt. A kutya gazdája, Brett és annak anyja, Charity a cselekmény ideje alatt a nő húgánál vakációznak. Mielőtt elindulnak, Cujo morogva közeledik Brett felé, megakarja ölni a FIÚT ( természetesen a kutya nem tudja a neveket, így számára csak NŐK, FÉRFIAK, és FIÚK léteznek ), de ezúttal még a józan ész győzedelmeskedik. És ezt a jelenetet King elképesztően hátborzongató mondatával zárja: Cujo utoljára szenvedett vereséget. És ezzel már érezzük is, hogy a mészárlás már nincs messze. A legmesteribb az egészben az, hogy Cujo tombolása, és a főszereplők ( Donna Trenton, és kisfia Tad, akik az autószerelő műhelybe hozzák javítani a nő Pintoját, már nem találják otthon Joe Chambert, csupán a veszett fenevadat, aki napokig terrorizálja az autóban ragadt anyát és fiát a júliusi hőségben ) tortúrája olyan szinten borzalmas, zseniálisan megírt téboly, hogy legszívesebben letennénk a regényt, de nem vagyunk rá képesek, mert King úgy tart minket a könyvhöz láncolva, ahogy Cujo tartja a Pintoban Donnaékat. A Cujo jóformán letehetetlen olvasmány. Végső üzenete az, hogy a világ tele van vérszomjas szörnyetegekkel, akik az árnyékból leselkednek az ártatlan emberre, a megfelelő pillanatra várva, hogy lecsapjanak, és elsöpörjenek, könyörtelenül elpusztítsanak mindent, ami jó, szép, és szeretetreméltó. És azt hiszem, ezzel a mondanivalóval szomorúan ugyan, de mindannyian kénytelenek vagyunk egyetérteni.

Csak ajánlani tudom Stephen King 1981-es mesterművét, ezt a minden ízében zseniális, mesterien borzalmas, és brutálisan véres csodát. Apróságok miatt nem adok rá maximum pontszámot, de még így is bivalyerős 9/10.

"Everyone deserves a 24th chance!" Mondta büszkén Charlie Sheen új sorozata, az Anger Management teaser trailerjében. Úgy tűnik, hogy az amerikai média kedvenc botrányhősének megint igaza volt, hiszen az első két epizód alapján egy igazán szórakoztató sitcomról beszélhetünk. Persze a pilot nyitójelenetében Charlie rögtön bemutat korábbi munkáltatóinak, ahogy egy bokszzsákot verve üvölt a kamerába: Engem akarsz kirúgni? Engem akarsz lecserélni?! Persze aztán kiderül, hogy hősünknek abba kellett hagynia a baseballozást egy súlyos sérülés miatt ( dühében összetörte a saját lábán az ütőjét ). Kontrollálhatatlan dühkitörései miatt terápiára járt, majd elhatározta, hogy ő is segíteni akar a hasonló cipőben járó embereken, és pszichológusi pályára tért. Otthonában fogadja a pácienseket, sőt, időnként a börtönbe is benéz, hogy az agresszívabb rabokkal társalogjon.

Úgy látszik, sormintaszerű rendszer lett abból, hogy egy zseniálisan jó Jégkorszak film után készítenek az alkotók egy jóval gyengébb darabot. Hiszen, ha emlékszünk még, az első rész a valaha látott egyik legmeghatóbb, legnagyszerűbb animációs film, míg az utána következő Olvadás már csak nyomokban emlékeztetett arra, amiért az előző epizód során beleszerettünk a történetbe. Majd érkezett a Dinók hajnala, ami viszont ismét kiemelkedő teljesítmény volt. És most befutott a Vándorló kontinens. Félreértés ne essék, a Jégkorszak 4 jó film, de fájóan keveset hoztak ki belőle a készítők.

Általában egy film összképében meghatározó szerepet tölt be a zene, nem ritkán az is előfordul, hogy az ember fejébe később bele is égő dallamok viszik el a hátukon a produkciót, vagy legalábbis nagy szerepet játszanak abban, hogy a néző végül elégedett legyen a mozgóképpel. Persze általában olyan produkciók zenéjét jegyezzük meg, és hallgatjuk újra és újra akár önmagában is, amik amúgy sem elhanyagolható filmművészeti alkotások. Persze kivételek mindig vannak. Az alább olvasható toplistában összeszedtem azt a 25 filmzenét, amik SZERINTEM a legjobbak, még egyszer mondom: A lista SZUBJEKTÍV, csak egy ember, az én véleményemet tükrözi. A zenéket youtuberól beágyaztam, és néhány mondatot mindegyik darabhoz hozzáfűztem. A 21. helyezett után a tovább-ra kattintva tudjátok megtekinteni az első 20 helyezettet.

25. A Da Vinci-kód ( 2006 )

Zeneszerző: Hans Zimmer

Ki ne emlékezne Ron Howard rendezésének utolsó utáni jelenetére, amely ( mint a film többi része is ), szinte mozzanatra megegyezik a nagyszerű regénnyel, és amelyben fény derül a történet által felvetett legnagyobb titokra. Miközben Tom Hanks Párizs utcáit tapossa, Zimmer gyönyörű, magával ragadó, a film hangulatába teljes mértékben illeszkedő zenéjét hallgathatjuk, amitől még a botfülű embert is kirázza a hideg.

Paolo

"- Hé, öreg! Ez az út vezet Rómába?

 - Miért, nem érzed a szagát? Bűzlik!"

Az évadnyitó után Neil Jordan ismét megírt egy remek epizódot, mely még a sorozat amúgy sem alacsony színvonalából is kiemelkedik. Az előző részben leginkább a kereszténység történelmi eredetén volt a hangsúly, ezúttal azonban sokkal fajsúlyosabb témákat feszeget az író-rendező. A Paolo című epizódban gyakorlatilag minden és mindenki kivetkőzik magából, és minden eddiginél jobban megmutatja igazi arcát.

Len Wiseman, Colin Farrell, Kate Beckinsale, Jessica Biel. Szerintem nincs miért aggódni.

Őszintén szólva kevés az eddigi tapasztalatom John Wooval kapcsolatban. Korábban csak a Mission Impossible második részét láttam tőle, illetve még régebben az Ál/Arc című produkciót. Azt ugye tudjuk, hogy előbbi eléggé gyalázatosra sikerült, utóbbi viszont zseniálisra. A felejtés bére valahol a kettő között helyezkedik el, leginkább az erős közepes kategóriát erősíti. Persze a film pozitívumainak oroszlánrészét a főszerepben parádézó Ben Affleck, és az okosan megírt forgatókönyv teszik ki.