Most induló, Rendhagyó című rovatomban olyan alkotásokról fogok írni, melyek nem a filmművészet kategóriájába tartoznak. Legfőképp regényekről és képregényekről lesz szó, esetleg nagy ritkán számítógépes játékokról.
Elsőként egy általam frissen befejezett, 1981-ben íródott regényről, a Cujoról lesz szó, mely az egyik legnagyobb kortárs író, Stephen King tollából született. A történet talán mindenki számára jól ismert, hiszen Lewis Teague 1983-ban filmet is rendezett belőle. Az események főszínhelye egy békés amerikai kisváros, a Maine állambeli Castle Rock. A falucska peremén él a mogorva és részeges autószerelő, Joe Chamber, feleségével Charityvel, és kisfiukkal Brettel. Meg persze ott van a jó öreg ( valójában csak ötéves ) házőrző, az óriási termetű bernáthegyi kutya, Cujo. Habár mérete ijesztő, Cujo a légynek sem tudna ártani, a valaha látott legjámborabb eb. Azonban egy nap a közeli réten épp egy nyulat kerget, amikor a préda bemenekül egy üregbe. Mikor Cujo utána dugja a fejét, az üregben élő denevérek egyike megmarja a kutya orrát. És ezzel Cujo vérébe bekerül a veszettség egy különösen agresszív válfaja...
Azt hiszem, hogy a regény legnagyobb erőssége King mesterien megírt cselekményvezetése. Hatalmas szerepe van a különböző, látszólag apró részleteknek. Persze emellett a történet pszichológiai vonatkozása is emlékezetes, hiszen nem csak az emberi szereplők gondolatait, vívódásait vesézi ki az író, de Cujo fejébe is rendszeres kirándulásra invitál minket. Ezekben a sorokban olvashatjuk, hogy a veszett kutya agya miként bomlik, jóformán rohad szét fokozatosan, hogyan veszíti el a józan eszét, a kapcsolatot a külvilággal. Egyre jobban irritálni kezdi minden zaj, és ami a legijesztőbb: Hogy ezért másokat okol. Aki épp a közelében van. Biztosan ő tehet a fájdalmamról. Meg kell ölnöm! Brutális, félelmetes módon ecseteli King a bernáthegyi fejében zajló káoszt. A kutya gazdája, Brett és annak anyja, Charity a cselekmény ideje alatt a nő húgánál vakációznak. Mielőtt elindulnak, Cujo morogva közeledik Brett felé, megakarja ölni a FIÚT ( természetesen a kutya nem tudja a neveket, így számára csak NŐK, FÉRFIAK, és FIÚK léteznek ), de ezúttal még a józan ész győzedelmeskedik. És ezt a jelenetet King elképesztően hátborzongató mondatával zárja: Cujo utoljára szenvedett vereséget. És ezzel már érezzük is, hogy a mészárlás már nincs messze. A legmesteribb az egészben az, hogy Cujo tombolása, és a főszereplők ( Donna Trenton, és kisfia Tad, akik az autószerelő műhelybe hozzák javítani a nő Pintoját, már nem találják otthon Joe Chambert, csupán a veszett fenevadat, aki napokig terrorizálja az autóban ragadt anyát és fiát a júliusi hőségben ) tortúrája olyan szinten borzalmas, zseniálisan megírt téboly, hogy legszívesebben letennénk a regényt, de nem vagyunk rá képesek, mert King úgy tart minket a könyvhöz láncolva, ahogy Cujo tartja a Pintoban Donnaékat. A Cujo jóformán letehetetlen olvasmány. Végső üzenete az, hogy a világ tele van vérszomjas szörnyetegekkel, akik az árnyékból leselkednek az ártatlan emberre, a megfelelő pillanatra várva, hogy lecsapjanak, és elsöpörjenek, könyörtelenül elpusztítsanak mindent, ami jó, szép, és szeretetreméltó. És azt hiszem, ezzel a mondanivalóval szomorúan ugyan, de mindannyian kénytelenek vagyunk egyetérteni.
Csak ajánlani tudom Stephen King 1981-es mesterművét, ezt a minden ízében zseniális, mesterien borzalmas, és brutálisan véres csodát. Apróságok miatt nem adok rá maximum pontszámot, de még így is bivalyerős 9/10.
