" El sem tudja képzelni, milyen minden reggel motiváció nélkül ébredni. "
A spanyol horror gyakorlatilag egyetlen igazán nagy képviselője a [REC], és ez egyelőre így is marad, hiszen a kézi kamerás, mára már kultikussá vált zombifilm egyik megalkotójának, Jaume Balaguerónak legújabb munkája, az Amíg alszol sokkal inkább pszichothriller. Ám a legminőségibb fajtából.
Nem véletlen, hogy nem írtam a múltheti részről, ugyanis az ötödik epizód az Odaát átlagszínvonalának mértékével mérve sajnos kritikán aluli volt. Így nagyon reménykedtem az eheti részben, hogy visszahozza kettő elbaltázott epizód után az igazi Winchester-hangulatot. És, bizony, megcsinálták, a sorozat legemlékezetesebb szakaszait idézi a legújabb kaland, melyben a remek alapötlet, a kiváló forgatókönyv és rendezés, a pazar és enyhén fekete humor, továbbá a lehengerlő színészi játékok is jelen vannak, a tipikusan csak az Odaátra jellemző hangulatról pedig már nem is beszélve.
Az alábbi képek nem csupán egyszerű paparazzi munkák, hanem profi minőségű fotók. És úristen, John Goodman! Már most szeretem ezt a filmet!
Úgy éreztem, hogy ez a jelenet külön posztot érdemel, habár eleve a Trópusi vihart, és amúgy ezt a vidit is nyilván mindannyian láttátok már ezerszer, de szerintem ezt nem lehet megunni. Less Grossman nemes egyszerűséggel rommá oltja a főhős el rablóit, a rettenthetetlen Tüzes Sárkányt.
Véget ért a három napos halloweeni program, véleményem szerint igazán tartalmasra sikeredett. Jóformán minden rovatban születtek az alkalomhoz illő bejegyzések, melyeket alant listába szedve, kategorizálva találtok a könnyebb elérés végett. A címekre kattintva elérhetitek az adott bejegyzést. A lista alatt egy szavazást találtok, örülnék a véleményezésnek legalább ilyen formában.
Filmkritikák:
Freddy vs. Jason, Silent Hill, Elvarázsolt kastély
Silent Hill: Kinyilatkoztatás 3D
Sorozatkritika:
Képregénykritikák:
The Walking Dead Vol.1: Days Gone Bye
Videó:
Toplista:
Szavazás:
A 2006-os első rész kiváló horror, egyik nagy kedvencem, ráadásul az egyik legelső műfajbeli film volt, amit láttam, így nagyon a szívemhez nőtt, és a mai napig odaadóan imádom. Kisebb fajta örömroham fogott el, mikor egyszer csak rátaláltam a hírre, hogy jön a folytatás. Nehéz szülés volt, rengeteg balszerencse árán sikerült csak tető alá hozni a filmet, mely a Kinyilatkoztatás alcímet kapta. De végül sikerült, és ezt egyáltalán nem bánom.
Robert Kirkman és Tony Moore napjaink egyik legnépszerűbb képregénysorozatát tette le az asztalra, melyből fasza tévésorozatot is készítenek, már a harmadik évadnál járnak. A szériát hamarabb kezdtem el nézni, minthogy belelapoztam volna a füzetekbe, viszont most, hogy az első, 6 számot felölelő sztorit elolvastam, örömmel mondhatom, hogy a képregény teljesen más úton látszik elindulni, mint a sorozat. Ezt nem azért írom, mert a tévéshow története ne lenne jó, hanem egyszerűen azért, mert így nem ugyanazt kell a jövőben valószínűleg olvasnom, amit már láttam.
A történet azért nagy vonalakban egyezik. Rick Grimes kisvárosi rendőr, aki súlyos lőtt sebet kap, így kómába kerül. Ébredés után kétségbeesve tapasztalja, hogy élőhalottak árasztottak el mindent, és sehol sem találja feleségét, és kisfiát. Egy túlélő apa-fia páros segítségével végül sikerül a keresésükre indulnia, és hamarosan meg is találja őket, egy csapat túlélő által összeverbuvált táborban, ahol Rick kollégájával és legjobb barátjával, Shanenel is találkozik.
Az első szám bivalyerősre sikeredett, remekül átadja az apokaliptikus hatást. Kihalt utcák, elhagyatott autók, zombik, pazar látvány, persze csak a képregény lapjain. A 2.-3. füzetre sajnos alábbhagy a lelkesedés, és nem hazudok, 46 oldalnyi borzalmasan szar cselekmény következik. Az újonnan bejövő karaktereket fontosnak állítja be az író, ám ugyanakkor személyiségük fölött átsiklik, továbbá rendkívül unalmas eseményekkel tölti fel a képregények oldalait. Hál' Istennek ez a színvonal nem marad állandó, és a Days Gone Bye második fele, a 4.-6. számok már korszakalkotó képregény hatását keltik. Elhatalmasodik a drámai feszültség, a karakterek kimutatják foguk fehérjét, az író bepótolja korábbi elmaradásait, és alaposan bemutatja figuráit. Számtalan izgalmas akciójelenettel tölti fel a cselekményt, és így rendkívül hatásossá teszi a sztori fináléját. A zárócsattanótól pedig leesett az állam.
Ami a rajzokat illeti. Hát, azok sajnos nem tetszenek. Moore szerintem nagyon rosszul rajzolja az emberi arckifejezéseket, figuráinak karikatúra-hatásuk van, ami egy horrorképregényben nagyon nagy negatívum. Viszont zombikat nagyon tud rajzolni, ezt meg kell hagyni, számtalan hátborzongató élőhalottal találkozhatunk a füzetek lapjain. Külön jó ötlet volt fekete-fehérben elkészíteni az illusztrációkat, így sokkal jobban átüt a poszt-apokaliptikus hatás.
Összességében remek képregényről van szó, és feltétlenül tovább fogom olvasni, de a 2.-3. szám kétségbeejtően pocsék színvonala lehúzza az összképet. 7/10.
Halloweenkor a filmrajongó emberke számára talán nincsenek is népszerűbb karakterek a kedvenc horrorjaiban zúzó sorozatgyilkosoknál. Értelemszerű, hogy eme, körülbelül már fél éve tervezett toplistámat ezen alkalomra időzítsem. A rangsorolásnál a karakterekre kifejezetten, mint sorozatgyilkosokra néztem, igyekeztem kizárólag a gyilkolással kapcsolatos mivoltuk alapján sorrendbe állítani őket.
George A. Romero a zombiapokalipszissel foglalkozó filmek atyja, ha egy filmvilágban kicsit is jártas nézőnek azt mondjuk, hogy élőhalott, biztos, hogy egy Romero által dirigált mű jut először az eszébe. A direktor első rendezése Az élőhalottak éjszakája volt, melyet mai szemmel már csak úgy lehet ( valamennyire ) élvezni, ha megpróbáljuk a filmet egy 1968-beli néző szemével látni.
Ezúttal egy ütős slasher fúzióról, egy lenyűgöző játékadaptációról, illetve egy nagyon humoros horrorvígjátékról esik szó.
Freddy vs. Jason ( 2003 )
Habár már a '93-mas Jason Pokolra jut-ban is tettek rá utalást, ténylegesen csak 10 évvel később készült el a slasher két igen nagy alakja, Freddy Krueger ( Robert Englund ) és Jason Voorhees ( Ken Kirzinger ) közös filmje, melyben a rémálmok sötét ura és a Kristály-tó átka kíméletlenül egymásnak esik. Freddyt elfelejtették az Elm utcában, és amíg nem kezd el ismét élni az emberek fantáziájában, nem tud visszatérni. Így különös cselt eszel ki. Átveri Jasont, és az anyja képében az Elm utcába küldi a kristály-tavi szörnyeteget, hogy a hokimaszkos által elkövetett gyilkosságokat Freddynek tulajdonítsák, így visszahozva az összeégett sorozatgyilkos nevét a köztudatba, aki így ismét berobbanhat a fiatalok álmaiba. Csakhogy Jason idővel túllő a célon, és nem hagy elég zsákmányt Freddynek, így a két szörny összecsap.
Őszintén szólva, meglepően tetszett a film, és egyértelműen dicséretet érdemel Ronny Yu rendezése, hiszen a jelenetek megkoreografálása végig elősegíti a forgatókönyvben megírt, beteg módon hatásos jelenetek kiteljesedését. A cselekmény végig izgalmas, Jason és Freddy is megfelelő teret kap a filmben. A látványvilág elsőosztályú, a rémálomjelenetek veszettül királyra sikeredtek. Egészen meglepő módon a lemészárolandó tinik egyáltalán nem irritálóak, és a színészi játékok kifejezetten jók, mármint az eddig megszokott színvonalhoz képest. Englund ismét remek Krueger szerepében. A Jason maszkja mögött lévő színész gyakorlatilag sosem volt mérvadó, hiszen a karakter mondhatni külön életet él onnantól kezdve, hogy az aktor felteszi a hokimaszkot. Freddy és Jason sokszor összecsapnak egymással, Jason álmában, majd a való világban is. Előbbi rendkívül hatásos, utóbbi viszont leginkább kettő nyugdíjas bácsi harcára emlékeztet az utolsó üveg baracklekvárért, de azért ennek is megvan a bája. Jó film, na...