" El sem tudja képzelni, milyen minden reggel motiváció nélkül ébredni. "

A spanyol horror gyakorlatilag egyetlen igazán nagy képviselője a [REC], és ez egyelőre így is marad, hiszen a kézi kamerás, mára már kultikussá vált zombifilm egyik megalkotójának, Jaume Balaguerónak legújabb munkája, az Amíg alszol sokkal inkább pszichothriller. Ám a legminőségibb fajtából.

César ( Luis Tosar ) egy spanyolországi társasház portása, házmestere. A lakásokban adódó különböző technikai gondok megoldása, szükséges javítások elvégzése az ő munkakörét képezik. Minden lakó otthonához kulcsa van, bármikor be tud lépni bármelyik ajtón. Ám César valójában nem az a kedves, középkorú, mosolygós férfi, akit az emberek látni vélnek. César valójában veleszületett depresszióban szenved, tulajdonképpen képtelen a boldogságra. Soha életében nem volt még boldog, minden próbálkozása kudarcba fulladt, és ez szörnyű lelki kínokat okoz neki. Egyetlen dolog enyhíti szenvedését: Ha a környezetében élők is boldogtalanok, ezért a férfi mindent elkövet, hogy a számára elképesztő módon irritáló, boldog mosolyokat lehervassza az emberek arcáról. A legtöbbjüknél ez könnyű szerrel sikerül is Césarnak, ám az egyik lakóval, Claraval ( Marta Etura ), meggyűlik a baja, ugyanis a lány, akármi történik, mindig mosolyog, és igyekszik jókedvű maradni. Így mit sem érnek César névtelen zaklató levelei és telefonüzenetei. Végül César minden este, mielőtt Clara hazajönne, elbújik a lány ágya alá, megvárja, míg elalszik, utána bealtatózza, hogy biztosan ne ébredjen fel, és nekilát, hogy - az ő szavaival élve - eltüntesse a mosolyt a ribanc arcáról.

Nyomasztó, láthatatlan terror. Ezzel lehet leginkább kifejezni a film hangulatát, és a történet fő vonulatát. César úgy teszi tönkre az emberek életét, hogy azok őrá, gyakorlatilag mint egyetlen megbízható, és feltétel nélkül kedves ismerősükre tekintenek. Eljátssza a jó, az igaz embert, hogy aztán aljas módszerekkel kivégezze a lelküket, és végleg elpusztítsa boldogságukat. Ha ő szenved, hát akkor szenvedjen mindenki más is. Miért van joga bárkinek a boldogságra, mikor César képtelen rá? És a film legnagyobb érdeme az, hogy eléri, hogy maga a néző is halál komolyan feltegye ezt a kérdést. Ugyanis hiszünk Césarnak, egyetértünk vele, szimpatikusnak találjuk a mindenre elszánt pszichopatát. Hasonló a helyzet ahhoz, amit az Amerikai pszichónál tapasztalhatunk: A rendező igyekszik a néző lelkének legsötétebb bugyraiba ásni, és a felszínre hozni minden elnyomott dühöt és irigységet, hiszen mindannyian voltunk már úgy, egy-egy boldog embert nézve, miközben mi a padlón voltunk, hogy megkérdeztük: Ő miért mosolyoghat, hogyha én nem tudok? Balagueró elképesztő, elvont zsenialitással aknázza ki ezt a lehetőségét a forgatókönyvnek, ezzel téve fantasztikus antihősét a film legkedvelhetőbb karakterévé. Mert a boldog embereket kívülállókként mutatja be, idegenekként, egy másik, undorítóan szebb világ lakosaiként.

És igen, César, mint antihős, elképesztően jól működik. Megkockáztatom, hogy a valaha volt legjobb antihősök között vagyunk kötelesek emlegetni. César ugyanis hidegvérű, kimért, minden körülmény között nyugodt, mosoly mögé bújtatott vadállat. A legfontosabb: Indítékait megértjük, amiket az elképesztően jó narráció bocsát tudtunkra. Átérezzük a motiváció, az öröm hiányából adódó keserűségét. Tosar játéka valami elképesztően rideg, félelmetesen hatásos színészi munka. De a Clarat játszó Marta Etura is kifejezetten jól hozza karakterét, és külön ki kell emelni az egyik legkisebb teret foglaló, de mégis leghatásosabb mellékszereplőt, Margarita Rosedet, aki César kórházban haldokló édesanyját kelti életre. Mivel a nő beszédképtelen, César nyugodtan megosztja vele minden sötét titkát, aljas terveit. Az a mérhetetlen szenvedés, amit a színésznő ezekben a jelenetekben kiültet az arcára, egyszerűen fenomenális. Láthatunk a filmben egy igazán emlékezetes gyerekszínészi alakítást is Iris Almeidatól, aki szerepe szerint a Clara szomszédságában élő kislány, aki esténként rendszeresen rajtakapja Césart kisurranni a nő lakásából, így a házmesternek nagy összegeket kell kifizetnie a lánynak, hogy az tartsa a száját. Ám mikor a lány már túlfeszítené a húrt, César őt is ízelítőben részesíti házi készítésű terrorkoktéljából.

Balagueró érdekes, kissé elvont színhasználatú fényképezést alkalmaz, mely enyhén távolinak, ám ugyanakkor spanyolosnak is ábrázolja a történetet. Rendezése rideg, jelenetei, még a legborzalmasabbak is, természetesnek hatnak, pedig tudjuk, hogy valójában egyáltalán nem azok. A feszültségkeltés már-már carpenter-halloweeni magasságokba emelkedik, sőt, bizonyos szempontból túl is szárnyalja a klasszikust, mindezt hosszú percekig tartó, elképesztően szívdobogós jelenetekkel elérve. Az egész összhatást megkoronázza a pazar, gyönyörű filmzene, mely a maga csodálatos dallamaival ad az egész produkciónak egy eléggé groteszk mellékízt, ami nélkül nem lenne teljes a kép.

Zseniális filmművészeti remekművel van dolgunk, ez vitán felül áll. Méltón fogunk rá emlékezni, mint a pszichothriller egyik legemlékezetesebb képviselőjére, olyan nagy nevekkel egy mondatban emlegetve, mint a Psycho, vagy az Amerikai pszichó. 9/10.