Nemrég olvashattatok a blogon a Sintér című, magyar rövidfilmről. Lehetőségem nyílt e-mailváltás útján feltenni néhány kérdést a mű rendezőjének, Fabricius Gábornak. A rövid interjúban a reklámszakemberből lett játékfilmrendező többek között beszél torontói tapasztalatairól, jövőbeni terveiről, és a Sintér további lehetőségeiről is.

Ismételten három Disney-animáció került elő a kalapból!

Tarzan (1999)

Ez volt az első film, amit életem során moziban láttam, és habár a konkrét élményből ma már csak egyetlen képkockát őrzök a fejemben, a dzsungel hősének Disney-féle bemutatása a mai napig rendkívül kedves mű a számomra. Valószínűleg akkor sem tudnék haragudni erre az alkotásra, hogyha történetesen rossz lenne, ám erről hál' Istennek szó sincsen, sőt, nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy a Tarzan ezidáig a nagynevű és nagy múltú animációs stúdió egyik utolsó igazán izmos alkotása. Ebben a filmben már rendszeresen tiszteletét teszi a 3D-animáció, ami rengeteg plusz élénkséggel ruházza fel a képsorokat. Bár utóbbiak önmagukban is szépen megállják a helyüket, hiszen Chris Buck és Kevin Lima rendezők rendkívül lendületes jelenetkoreográfiákat állítottak össze, amelyeket magával ragadó hangulati töltetekkel gazdagítottak, így a nagyszerű filmélmény mondhatni garantált. Fontos megemlíteni a filmvégi nagy összecsapást Tarzan és a gorillabundára hajtó Clayton között, ugyanis eme blokk lezárása valószínűleg a legdurvább kép, amit a Disney valaha bevállalt. Az izgalmas cselekményvezetés mellett gondolati tartalom is helyet kapott a forgatókönyvben, elsősorban az anyai szeretet és az identitáskeresés kettőse köré csoportosuló üzenetek képében. Nem feledkezhetünk meg a csodálatos Phil Collins-betétdalokról sem, amelyeket a magyar változatban nem kisebb név, mint Ákos énekel. Bizony, a Tarzan 20 éves fejjel nézve is közel akkora élményt nyújt, mint 15 esztendővel korábban. 8,5/10.

Úgy tűnik, így fog zajlani ez az évad, a téli szünetig legalábbis mindenképpen. A három futó szálat a készítők a jelek szerint nem párhuzamos történetvezetés útján fogják bemutatni nekünk. Ehelyett teljes epizódokat szentelnek a különböző szereplőcsoportoknak. Reméltem, hogy ez nem így lesz, mert ezáltal több hetet kell várnunk a szálak folytatására. Ugyanakkor az is igaz, hogy a Washington-expedícióra fókuszáló ötödik epizód valószínűleg közel sem sikerült volna ennyire ütősre abban az esetben, hogyha más szálak is helyet kapnak ebben a negyven percben. Mennyire ütősre?

Ennyire:

Kevin Greutert rendezésének érkezését nem övezte túl nagy felhajtás, hiszen a mozikban vetített egy-két horrorfilm előtt lepörgetett előzetesen kívül nem igazán büszkélkedhet marketingkampánnyal az alkotás. Valahogy olyan érzésem volt a mű kapcsán, mintha kötelességből mutatnák csak be, amúgy meg igyekeznének eltitkolni a létezését. Ez persze hülyeség, de az érzet akkor is ezt sugallta. Na, de az az előzetes, ami azért eljuthatott azokhoz, akik az utóbbi hónapok során ellátogattak például a Távozz tőlem, Sátán!-ra, vagy az Annabelle-re... Az az előzetes valami fantasztikus! Emlékszem, amikor először láttam, mondtam is magamban, hogy ez az év egyik legfigyelemfelkeltőbb trailere. Ennek megfelelően, fenntartásokkal persze, de eléggé vártam a produkciót. És tényleg nem lett rossz. A tézis pedig egyértelmű:

A leomló, fekete hajzuhatag még mindig mocskosul ijesztő...

A pénz és a siker. Mindenki erre vágyik, még ha sokan természettől fakadó emberi jellemükkel dacolva le is tagadják. Ha sikeres vagy, felnéznek rád és irigyelnek. A siker pénzt eredményez, ami pedig megoldja gondjaidat, így más már nincs is hátra, mint élvezni munkád gyümölcsét. De mi is ez? Igen! A siker, és a pénz. Mert a siker és a pénz még több sikert és még több pénzt eredményez. De! Ebben a beteg világban bizony olyan kölcsönhatások és impulzusok uralkodnak, amelyek következtében az egyik ember boldogsága egy másik ember szenvedését vonja maga után. Amikor egyikünk felér a következő csúcsra, valaki más közülünk ugyanakkor hull alá a sötét szakadékba. És most kérlek, őszintén felelj!

Miért lennél te az, aki elbukik, hogyha lehetsz az is, aki a csúcsra tör?

Gary Trousdale és Kirk Wise rendezése úgy él a köztudatban, mint a valaha készített egyik legnagyszerűbb Disney-animáció. A megkérdőjelezhetetlen klasszikusok között tartjuk a számon az állati külsőbe száműzött herceg, és a furcsa falusi lány romantikus történetét. Ez volt az első animációs alkotás, amely Oscar-jelölést kapott a Legjobb Film kategóriájában, és ez különösen azért nagy szó, mert 1992-ben még csak öt alkotást jelöltek erre az elismerésre is. Végül A bárányok hallgatnak diadalmaskodott, ami valljuk be, sokkal jobban meg is érdemelte az aranyszobrot, mint a Disney rajzfilmje.

Ám ettől függetlenül A szépség és a szörnyeteg valóban megkerülhetetlen alkotás.

Életek váltak semmivé, sorsok omlottak össze, lehetőségek porladtak el a háború, a holokauszt, a fajgyűlölet tüzében. A gettóba tömörített zsidóság számára nem létezett nap, csak árnyék, nem volt jóllakottság csak éhezés, nem volt remény, csak fájdalom és kín. Kétségbeesett túlélni akarás a mocsokban, az állandó félelem árnyékában. Nem tudhatták, ki lesz a következő szerencsétlen, akibe egy német katonatiszt önkényesen golyót ereszt. Nem tudhatták, hogy másnap is együtt lesz-e még a család. A holnapnak nem volt létjogosultsága. Gyerekek, öregek, férfiak, és nők lelték halálukat, a történelem minden bizonnyal legértelmetlenebb mészárlása ártatlan lelkek tömegeit taposta el, és nyelte magába. Ám legyen akármekkora a káosz, követeljen akármennyi életet a mészárlás, túlélők mindig vannak. Ők elmesélik, tudatják a világgal, hogy mit láttak és tapasztaltak. 

Wladyslaw Szpilman zsidó zongoraművész túlélte, és elmesélte. Roman Polanski pedig leforgatta.

Hány barátod van? Mielőtt válaszolnál, gondold végig alaposan, hogy mit is jelent valójában a barát fogalma. Nem az a barát, akivel a vizsgaidőszak után együtt hányjátok össze az utcákat, nem az a barát, akivel az iskolai szünetekben jókat baromkodsz, nem az, aki meghív vacsorázni, mert a munkatársa vagy, és szeretne jó benyomást tenni rád. Nem. A barátod az, akiben feltétlenül megtudsz bízni, akinek szíved és lelked minden baját kiöntheted úgy, hogy közben tudod, minden kimondott szó kettőtök között marad. Az a barátod, aki képes neked megbocsájtani bármit. Akár az árulást is. Mert többet lát belőled, mint a többiek. Észreveszi a benned rejlő lehetőséget. És segít, hogy képes legyél átvészelni ezt a gonosz, szürke, utálatos életet. Szóval...

Hány barátod van?

Fabricius Gábor filmjét a Magyar Filmhéten láthatta a hazai közönség. A mindössze 12 perces kisjátékfilm Torontóba is meghívást kapott. A központi motívum a kilakoltatás, és egy ember, aki rákényszerül, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyek ellentmondanak saját értékrendjének, és világszemléletének.

Keanu Reeves filmszínészi karrierje nem kicsit gyengélkedett az utóbbi években. Az úriember a Kamera által homályosan óta nem rakott le az asztalra semmi olyasmit, amire a nézőközönség igazán felkapta volna a fejét. Az Amikor megállt a Föld gyenge muzsika lett, és habár a 47 Ronint még nem láttam, állítólag az sem egy nagy durranás. Eme két címen kívül pedig olyan alkotásokban vállalt szerepet a színész, amelyekről valószínűleg csak azok hallottak, akik Reeves megszállott rajongói. Ráfért már valami ütős mozi hősünkre, ez vitathatatlan.

És habár a John Wick nem tökéletes, ütősnek, bizony, bitang módon ütős!