Hány barátod van? Mielőtt válaszolnál, gondold végig alaposan, hogy mit is jelent valójában a barát fogalma. Nem az a barát, akivel a vizsgaidőszak után együtt hányjátok össze az utcákat, nem az a barát, akivel az iskolai szünetekben jókat baromkodsz, nem az, aki meghív vacsorázni, mert a munkatársa vagy, és szeretne jó benyomást tenni rád. Nem. A barátod az, akiben feltétlenül megtudsz bízni, akinek szíved és lelked minden baját kiöntheted úgy, hogy közben tudod, minden kimondott szó kettőtök között marad. Az a barátod, aki képes neked megbocsájtani bármit. Akár az árulást is. Mert többet lát belőled, mint a többiek. Észreveszi a benned rejlő lehetőséget. És segít, hogy képes legyél átvészelni ezt a gonosz, szürke, utálatos életet. Szóval...

Hány barátod van?

1976. Két ember, a világ két végén. Mary ausztrál kislány, még csak nyolcéves. Anyja a trehányság mintaképe, szinte sosem józan, faterja pedig többet foglalkozik kitömött madaraival, mint a családjával. Max New York-i fickó. Középkorú, egyedül él kicsi lakásában, és az anonim evéskényszeresek gyűléseire jár. Szereplőink jobban nem is különbözhetnének egymástól. Kivéve egyvalamit. Egy közös pontot. Egyiküknek sincs barátja. Amikor Mary véletlenszerűen kiválasztja Max címét, és levelet ír neki, megkezdődik valami, ami később igaz, őszinte barátsággá érik. Telnek az évek, az élet pillanatról pillanatra egyre nehezebb, és Marynek és Maxnek úgy kell támaszt nyújtaniuk egymásnak, hogy közben egyszer sem találkoznak személyesen. Csak a levelek, az írott sorok segítenek túlélni ezt a kegyetlen, csúnya életet.

Elképesztően sokrétű, csodálatosan változatos, és hátborzongató módon valóságos gyurmafilm a Mary és Max. Adam Elliot története számos témát érint, az élet rengeteg szegletét, elemét megvizsgálja. A teljesség igényével lehetetlen felsorolni az előkerülő motívumokat, de teret kap a filmben például a vallás, a háború, az alkoholizmus, az evéskényszer, a stressz, a szorongás, a nagyvárosi, és a kertvárosi elfojtás, az iskolában társát terrorizáló kisgyerek, a környezetszennyezés, az öngyilkosság, vagy éppenséggel a mentális instabilitás. Előbbi felsorolás alapján remélem kellő mértékben leszűrhető, hogy nem gyerekfilmről van szó. Kicsit sem. Ez egy komoly, érett hangvételű, fajsúlyos mű, ami szigorúan a felnőtt közönség intelligens rétegéhez szól. A társadalomkritika több aspektusból is megmutatja magát, miközben a film változó hangulati impulzusokat küld a néző felé. A Mary és Max ugyanis kezdetben meghökkentő, iróniával fűszerezett tárgyilagossággal mutatja be a világot, és a benne megbúvó számtalan keserűséget. Aztán Mary elkezd idősebbé válni, és a film atmoszférája ezáltal felvillanyozódik. Mert az önmagát megtalálni vélő, lelkes lány úgy hiszi, kigyógyíthatja a világot abból a súlyos, mentális betegségből, amiben szenved... Aztán a mély szomorúság vesz erőt a képkockákon, mígnem elérkezünk a csodaszép zárásig, ami gyönyörű, megható melankóliával kenyerez le bennünket egyszer és mindenkorra. Mindezt Barry Humphries narrációja kíséri. Az úriember szívet melengető, könnyed hangon illusztrálja a cselekményt remekül megszerkesztett mondataival. Mintha kisgyerekeknek mondana mesét, és ez a módszer rendkívül hitelesen kelt nyugtalanságot a nézőben, mert bizony, a narrátor nem gyerekeknek való dolgokról regél.

A képi megvalósítás szenzációs. A kreatívan kigyúrt karakterek önmagukból kiforgatott környezetekbe helyezkedve élik mindennapjaikat. Az ausztrál kertváros a barna szín árnyalataiban pompázik, és ebből az érdekes ötletből csak úgy sugárzik a szép kertes házak falai mögött megbúvó nyugtalanság jelenléte. New York rideg, feketében és fehérben elevenedik meg. Visszataszító, teleszemetelt, ellenséges hatást keltő nagyváros, ahol még az épületek is ferdén állnak. A kétfajta környezet között húzódó kontrasztról azonban nem igazán beszélhetünk, hiszen nem jóról és rosszról van szó, hanem az egyik fajta, illetve a másik fajta rosszról. Az összességében a melankolikus jelzővel illethető képeket nagyszerű zenei témák látják el aláfestéssel, hogy ezáltal maradéktalanul kiteljesedhessen a hangulat.

A Mary és Max nagyszerű film. Őszinte történet, széleskörű, mély világelemzés, és valahol tanmese is. Végső soron azt mondja ki ez a mestermű, hogy világunk beteg. Nem a testét bántja kór, hanem az elméjét. Mert ez egy őrült világ, tele őrült, megérthetetlen természetű emberekkel. Ne akarjuk megváltoztatni a jól működő, rossz rendszert. Mert nem vagyunk rá képesek. Inkább találjunk benne valakit, aki hasonlóképen látja a minket körülölelő, eszelős káoszt. Találjunk barátot. Mert ha ketten vagyunk, vállt vállnak vetve, még az éjsötéten az arcunkba meredő szakadék sem tűnik olyan ijesztőnek, mintha egyedül próbálnánk farkasszemet nézni vele. 10/10.