Életek váltak semmivé, sorsok omlottak össze, lehetőségek porladtak el a háború, a holokauszt, a fajgyűlölet tüzében. A gettóba tömörített zsidóság számára nem létezett nap, csak árnyék, nem volt jóllakottság csak éhezés, nem volt remény, csak fájdalom és kín. Kétségbeesett túlélni akarás a mocsokban, az állandó félelem árnyékában. Nem tudhatták, ki lesz a következő szerencsétlen, akibe egy német katonatiszt önkényesen golyót ereszt. Nem tudhatták, hogy másnap is együtt lesz-e még a család. A holnapnak nem volt létjogosultsága. Gyerekek, öregek, férfiak, és nők lelték halálukat, a történelem minden bizonnyal legértelmetlenebb mészárlása ártatlan lelkek tömegeit taposta el, és nyelte magába. Ám legyen akármekkora a káosz, követeljen akármennyi életet a mészárlás, túlélők mindig vannak. Ők elmesélik, tudatják a világgal, hogy mit láttak és tapasztaltak.
Wladyslaw Szpilman zsidó zongoraművész túlélte, és elmesélte. Roman Polanski pedig leforgatta.
Wladyslaw Szpilman (Adrian Brody) Varsóban él családjával. Tehetséges zongorista, aki rendszeresen zenél a rádióban. Miután a nácik lerohanják Lengyelországot, a főhős és szerettei megtapasztalják a zsidókra kiszabott, egyre szigorúbbá váló intézkedéseket, amelyek később gettóba tömörítésig fajulnak. Wladyslaw családját egy idő után deportálják, ő maga azonban a zsidókból álló rendőri testület egyik tagjának köszönhetően elkerüli a biztos halálba induló vonatot. Így kezdődik meg a férfi hosszú kínszenvedése, amelynek során végignézi a Varsóban zajló, borzalmasabbnál borzalmasabb eseményeket, miközben kétségbeesetten próbál túlélni a leginkább a kegyetlen pokol benyomását keltő romok között.
Szíved szerint már ott elsírnád magad, amikor Szpilmanék jóformán csak legyintenek a német fennhatóságra, és kifejezetten jót szórakoznak a nácik közelinek tetsző kudarcán, amikor 1939 őszén meghallgatják a rádióadást, ami Nagy-Britannia hadüzenetéről informálja a lakosságot. Ám a felszabadító erők nem érkeznek meg, a lengyelországi zsidóság helyzete pedig egyre romlik. A forgatókönyv kimért fokozatossággal mutatja be az egyre bestiálisabbá váló helyzetet, a szenvedések, a kínok, a félelmek halmozódását, végül pedig egy leépült, éhező, magányos férfi szemszögéből meséli a történetet. Egy férfiéból, aki már a remény fogalmáról is teljesen elfeledkezett, és csak az a kinyithatatlan konzervdoboz tartja benne a lelket, amire csodával határos módon lel az omladozó épületek falai között. És talán itt rejtőzik A zongorista igazi titka. Az emberközeliségben. Mert ez a film nem a nagy dolgokat mutatja meg, hanem a kicsiben zajló borzalmakat. Az erkélyről lehajított öregembert, az utca kövére fektetett zsidókat, akikre tarkólövés vár, a menekülés közben meggyilkolt kisgyerekek hulláit. Mindezt egy bujkáló, túlélni próbáló férfi szemszögéből láthatjuk. A gettóban csak addig tartózkodunk, amíg el nem durvul a helyzet, utána már kívülről figyeljük az eseményeket. Tehát igen, az igazán nagy dolgokról kisebb epizódok keretein belül értesülünk, ám így talán még fájdalmasabb az események hatása.
Azonban a cselekményvezetés kétségtelenül túl van nyújtva, egy idő után megszaporodnak a fölösleges jelenetek, és sajnos unalmassá válik a produkció. A két és fél órás játékidő abszolút indokolatlan. Végignézzük a gettólázadást, betekintést nyerünk a partizánmozgalmakba, de mindenekelőtt az éhező, magányosan bujdosó egyént figyeljük. Hatásos, csak pont a katarzis, az igazán letaglózó érzelembomba, a fájdalmas atmoszféra végletekig fokozása marad el. És ezért egyértelműen a mű hossza okolható. Körülbelül 110 perc bőven elegendő lett volna...
Roman Polanski nem vehette át személyesen a rendezői Oscar-díjat az ellene érvényben lévő elfogatóparancs miatt, ám az elismerést nagyon, de nagyon megérdemelte a művész, hiszen a direktori munka az, ami a túlnyújtott cselekmény generálta nézői elégedetlenkedést képes megfelelő mértékben ellensúlyozni. Polanski ki akarja irtani a lelkedet. Az úriember ugyanis olyan naturális módon depresszív, sötét, szinte már gonosz képeket komponál, amivel a lehető leghitelesebben képes átadni a náci népirtás értelmetlenségét és borzalmasságát, a zsidók szenvedésének szörnyűségét, illetve a túlélési ösztön kétségbeesett tombolását, ami a reményvesztett lelket is hajtja előre a romok között.
A képi megvalósítás egyszerűen zseniális. A zongorista minden képkockája könnyfakasztó mélységgel érzékelteti azt a fájdalmat, amit mi még hírből sem ismerhetünk, de a holokauszt árnyékában sínylődő ártatlanoknak a mindennapjait képezte. A statisztakezelés elsőosztályú, a díszletvilág minden ízében lenyűgöző, a különböző nagyszerű beállítások pedig kiválóan segítik a történet hiteles elmesélését. A főhős szemszögéből bemutatott eseménylánc ijesztően közelivé válik azáltal, hogy a kamera gyakran Wladyslaw tekintetének szerepét veszi fel. A remekül megkoreografált, hosszú snittek elősegítik, hogy igazán belemélyedjünk a műbe, hogy valóban átérezzünk mindent, szenvedést, sötétséget, kilátástalanságot, amivel a történet szolgálni tud.
Adrien Brody nagyon jó a főszerepben. Az Oscart nem érzem száz százalékban indokoltnak, ám ettől függetlenül kétségtelen, hogy a színész igazán hiteles alakítást nyújt a bujdosó zongorista bőrében. Átható beleéléssel mutatja be a fokozatosan leépülő, lelkileg és testileg egyaránt nagy borzalmak céltáblájává váló művészt.
A zongorista mindenképpen kötelező mű, de csakis akkor, amikor elviselhetőnek érzel egy két és félórás nyomortablót, ami mondhatni egyedülálló hitelességgel mutatja be egy zsidó férfi szenvedéseit a II. világháború évei alatt. Kétségtelen, hogy túl hosszú, való igaz, hogy közel sem minden pillanatában érdekes, de mégis kihagyhatatlan! 8,5/10.