"Elnézést, ön kicsoda?"

Minél nagyobb a tömegmédia hatalma, annál kisebb szerep jut az igazi valóságnak. Villódzó tévéképernyők, lépten-nyomon az arcunkba mászó internetportálok, szennylapok, és az ezek útján terjedő, a kisember naivitását és befolyásolhatóságát tökéletesen kihasználó unintelligencia, és beteg értékrend uralkodnak el körülöttünk. Egy mesterségesen létrehozott, műanyag, hedonista attitűdre szabott, fogyasztói világ az, amit mi valóságként bélyegzünk meg. Egy hely, ahol a reflektorfényben ugráló bohócok képezik az álmokat, kifacsart, kihasznált porhüvelyek a kamerák előtt mosolyogva mutatnak utat egy birkacsorda módjára a bulvárszemét legmélyére loholó társadalom számára. Mi az a rajongás? Van-e egyáltalán értelmes jelentése ennek a szónak egy ilyen elfajzott korban? Létezik-e bármi a fanatizmus alatt, a megszállottság előtt. Van-e igazi valója a tárgyaknak, a személyeknek, a helyeknek, az eseményeknek?

Vagy az egész csupán ügyes illúzió, ami egy egykor emberek által megalkotott, de ma már önálló életet élő, a szabad akaratot gúzsba kötő, neonfényben tündöklő, üdvrivalgásban pózoló, hamis, de minden mindegy alapon számunkra már inkább igaz rendszer teremtménye?

A popkultúra történetének egyik legnagyobb poénja, hogy a Tini nindzsa teknőcök világraszóló népszerűségre tett szert. Kevin Eastmen és Peter Laird képregényalkotók is csak viccnek szánták kezdetben ezt a vérbeli hülyeséget, és valószínűleg nem is tudtak kellő öblösséggel vihogni, amikor rájöttek, hogy életük hátralévő részében valószínűleg nem lesznek komolyabb anyagi gondjaik. Mert a nép ráharapott. Az óriásira nőtt teknősbékákra, akik katanával, nuncsakuval, miegymással ütik az ellent, miközben egy emberméretű patkány tölti be náluk az apaszerepet. Valószínűleg az elképesztően beteg, elborult kreativitás az, ami miatt a teknőcök kiirthatatlan gyökeret vertek a popkultúra kertjében. Képregények, rajzfilmsorozatok, és élőszereplős filmalkotások sora érkezett, majd a cucc Michael Bay kezei közé került. Ő végül producerként vette ki a részét a munkálatokból, a rendezői feladatokat pedig Jonathan Liebesman-ra bízta.

És a Tini nindzsa teknőcök újra betörtek a mozikba. Hogy ennek örülünk-e, az már részletkérdés...

A semmittevés kissé bosszantó, de összességében ártalmatlan jelenségként azonosul legtöbbünk gondolkodásában. Azonban a recept ennél komplikáltabb, hiszen a tunyuló ember agyát soha nem tudja teljes mértékben kikapcsolni. Elméje jár, cikázik a beáramló, feldolgozásra váró információk között, és hősünk, akár akarja, akár nem, előbb-utóbb gondolkozni kezd. És itt indul el a bajok lavinája, hiszen hamarosan kollégák is érkeznek, akik fogékonyak a pletykákra, és életüket saját maguk által kreált történetek, és elméletek felhasználásával igyekeznek érdekesebbé tenni. Igen, így van, de azért végig fennáll a nyugtalanító kérdés:

Vajon a paranoia teljes mértékben alaptalan, vagy valóban rejtőzik valami a barátságos kertek alatt?

Na jól van, ez most már tényleg több a sokknál! Beismerem, Rick-elvonásban szenvedek. Az alkotók áttolják a fickót az elállatiasodás felé vezető út egy újabb fontos mérföldkövén, aztán 3, azaz három epizódon át megfosztanak minket tőle! Na nem baj, ha minden igaz, a következő részben már tényleg visszatér a vérszomjas seriff.

Addig Daryl és Carol szolgáltatnak érdekfeszítő perceket!

Suzanne Collins világsikerű regénytrilógiájának első darabja, Az éhezők viadala, számomra is nagy könyvélményt jelentett, a belőle készült filmadaptáció pedig lenyűgözött. A második kötet, a Futótűz összességében már nem jött be annyira, mert számomra a regény második fele nem volt több egyszerű, unalmas önismétlésnél. Ennek ellenére azonban a második film jobban tetszett, mint a nyitórész, hiszen pont az önismétlés-érzést sikerült belőle kiiktatni. A harmadik regénynek kétszer is nekiveselkedtem, de egyszer sem tudtam a felénél tovább jutni, pedig az sem hosszú, körülbelül 300 oldal, ráadásul kis alakos, eléggé nagy betűkkel nyomtatott könyvről van szó. Egyszerűen untam A kiválasztottat. Ilyen formán nem sejtetett sok jót előre a tény, hogy a zárórészt két filmben mutatják be nekünk az alkotók, de én ettől függetlenül vártam a produkciót, hiszen a második filmadaptáció is jobban sikerült, mint az alapjául szolgáló regény.

És bizony, lehetett volna ez jó is. Hogyha egy filmben adaptálják a cuccot. Oké, hogy ez így két felvonásban sokkal nagyobb bevételt jelent a stúdiónak, és tudom jól, hogy nem tündérkék és rózsaszirmok világában élünk, tisztában vagyok vele, hogy a pénz az úr. De tényleg ennyire?!

A stúdiónak sok pénzt, nekünk csupán szép álmokat...

Spoileres!

Egy anya mindennél jobban szereti gyermekét, és hajlandó őt bármi áron megvédeni. De mi van akkor, hogyha a gyermek teremtette öröm nem képes beteljesülni, mert sötét árnyék vetül rá? Valami megmagyarázhatatlannak tűnő, borzalmas, rontó hatalom, ami a halálát akarja mindennek, ami szép és jó. Az otthonnak a béke, a szeretet, és a biztonság érzését kellene sugároznia, ám mostantól a béke háború, a szeretet gyűlölet, a biztonság pedig vérszomjas fenyegetés lesz.

Mert Mister Babadook megérkezett.

Magánéletünk manapság már egyáltalán nincs olyan jól védve, mint ahogy azt szeretnénk. Az internet uralja mindennapjainkat, és a világháló számos veszélyt tartogat féltve őrzött titkaink számára. Közösségi oldalak, és videómegosztók tartanak rettegésben bennünket, illetve a valódi élet hiányában ezeken szörfölő trollok, akik magukat sérthetetlennek érezve igyekeznek másokat minél jobban meggyalázni. Amikor készítesz egy fotót, vagy egy videót, tudnod kell, hogy az bármikor rossz kezekbe kerülhet, és olyan emberekhez is eljuthat, akiknek az égvilágon semmi közük hozzá. Az anyag mibenlététől, tartalmától függően az ilyen jellegű jelenség komoly hátrányt jelenthet a jövőd számára. Ideje lenne már készíteni egy normális filmet a téma kapcsán.

Nagyon, de nagyon ideje lenne már!

A Disney animációs vonalának tündöklése a Tarzan után véget ért. Azóta nem találja önmagát a stúdió, és csak ritkábban sikerül olyan alkotást összehozniuk, ami szórakoztató, tartalmas történettel, és jól megírt, illetve szépen kidolgozott karakterekkel operál. Ritkábban jön össze.

De 2002-ben speciel sikerült!

Már hosszú évek óta egyik kedvenc külföldi bandámként tartom számon a finn melodikus death metalt gyűrő, Children of Bodom nevű formációt, melynek frontembere, Alexi Laiho számomra vitán felül a világ legfantasztikusabb gitárosa, mindemellett pedig dalszövegei sem utolsók. Dalszövegei, amelyek nem ritkán az 1960-ban a Bodom-tónál megesett hármasgyilkosság hátborzongató, és máig megoldatlan rejtélyéről regélnek. Alaposan meglepett, amikor tavasszal megtudtam, hogy magyar alkotógárda készít a szörnyű eseményekből táplálkozó, found footage stílusú horrorfilmet. A készítők jóvoltából lehetőségem nyílt megtekinteni a produkciót. Köszönet érte!

Lássuk, hogy sikerült!

Jövő Héten kerül megrendezésre az Anilogue 2014 Nemzetközi Animációs Filmfesztivál!
A rendezvény november 19-e és 23-a között kerül megtartásra, a vetítéseknek a budapesti Uránia mozi biztosít helyszínt.
Érdemes körülkémlelni a programot, hiszen a nem amerikai animációs alkotások eléggé ritkán jutnak el kis hazánkba, és ezúttal francia, olasz, skandináv, és egyéb művek érkeznek, ráadásul előreláthatólag az igazán minőségi, színvonalas alkotásoké lesz a terep.

A rendezvény weboldala: www.anilogue.com/

A tovább mögött megnézhetitek az Anilogue 2014 előzetesét!