Ennyi volt 2014-re a zombikból, és Rick ápolatlan burájából. Legközelebb februárban találkozhatunk a járkáló holtakkal, meg az egymást gyilkoló túlélőkkel. Emlékeztek még a negyedik évad téli szünetre menős epizódjára? Hát persze, hogy emlékeztek! Hogy is tudnátok elfelejteni egy olyan zseniális részt! Vérrel átitatott, kőkemény, kegyetlen drámát láthattunk. Reménykedtem benne, hogy az ötödik szezon évadfél-zárója is hoz valami hasonlót, különösen a meglehetősen unalmas 7. rész után.

Hát, nem igazán jött össze.

A Harry Potter-széria olyan franchise, aminek minden részét moziban láttam első körben. A regényeket is elolvastam, kivéve az utolsót, azt a harmadánál befejeztem, na nem azért mert nem tetszett, hanem mert már ismertem a fontos fordulatokat, így motivációmat vesztettem a továbblapozás irányában. Amikor a legelső könyvet filmre vitték, még tízéves sem voltam, és magából a mozizásból már nem is emlékszem sokra, de az szilárdan megmaradt a fejemben, hogy nagy élmény volt. A későbbiekben otthoni filmezés keretein belül is számos alkalommal megtekintettem az alkotást, de a legutóbbi megnézéskor is maximum általános iskolás lehettem. Szóval fogtam, és elővettem újra a művet, hogy megtudjam, felnőttként is tetszik-e. A Baljós árnyak után hátha sikerül még egy szép gyermekkori emlékemet porrá zúzni.

Ezúttal szerencsére nem jött össze.

Kijött a Star Wars VII: Az ébredő erő első előzetese. Igazi hangulatbomba, ami pont annyit árul el, hogy semmit, de mégis megkezdi az alapozást több, mint egy évvel a premier előtt. Teljesen bezsongtam. Amúgy is nagyon újrázni akartam már mind a hat jelenleg létező filmet, de miután megnéztem a trailert, a projekt nem tűrt halasztást. Életem egyik legelső filmélménye volt az eredeti, 1977-es alkotás, amit akkor láttam először, amikor a betűket még hírből sem ismertem. A birodalom visszavág és a Jedi visszatér következtek, és mint oly sokan előttem, úgy kisfiúként én is rabja lettem George Lucas csodájának. A láncok azóta sem engedtek, és a sok pocskondiázó vélemény ellenére én az előzménytrilógia első részét, a Baljós árnyakat is nagyszerű élményként őriztem az emlékezetemben. Mivel kisebb gyerekként láttam utoljára az alkotást, nagyon ideje volt újrázni a művet.

És a pofám leszakad, de ilyen mértékű újranézéses csalódást én még soha ezelőtt nem éltem meg...

A kísértethorrorokat nézve gyakran kaphatunk frászt a főszereplőkkel egyetemben a csikorgó padlódeszkáktól, a rejtélyes zajoktól, és a rendszerint látszólag maguktól, kimért tempóban kinyíló ajtóktól. Mert azok mindig kinyílnak, általában csak félig, és soha nem tudhatjuk, hogy milyen szörnyűség rejtőzik a nyílásban. Viszont érezzük a rettegést elkúszni lényünk minden apró szegletébe. És ahogy meghalljuk a következő csikordulást, máris vacogni kezd a fogunk, mert tudjuk, hogy még egy ajtó nyílt ki valahol, a kísértetházban. Az Új-Zéland színeiben versenyző Housebound főhősnője azonban könnyedén orvosolja a problémát.

Fogja, és leszereli az ajtót.

A mű eredetileg Predestination néven fut, és mivel ez egy elképesztően jó, a figyelmet erősen megragadó cím, a magyar forgalmazásban közreműködők természetesen nem fordították le egyszerűen csak Predesztinációnak, inkább előhúztak a kalapból egy teljes mértékben jellegtelen, unalmas tucatcímet. Bár igazából mindegy is, hiszen szerencsétlen kis hazánkban ez a nagyszerű alkotás csupán DVD-n jön ki, míg a Szexvideóhoz hasonló szemetek a nagy vászonról fertőzik az embereket.

Szóval a lényeg az, hogy a kiváló filmélményhez ezúttal nem kell moziba menni.

Nagyon szeretek zenét hallgatni, úgy egyéb tevékenység aláfestéseként, ahogy önmagában is. Ebbe a témába soha nem ástam bele magamat annyira mélyen, mint a filmművészet világába, de az évek alatt azért számos előadót/zenekart, és több száz kiváló nótát ismertem meg. Nagyon régóta tervezgetem eme toplista összeállítását, azonban sokáig elrettentett a potenciális helyezettek irdatlanul magas száma. Egy váratlan motivációhullámnak köszönhetően viszont nekiveselkedtem a feladatnak, és ha nem is könnyen, de sikerült összeszednem a szívemhez legközelebb álló tíz angolul éneklő dalt. Fontos megemlíteni, hogy én kizárólag kemény zenét hallgatok, viszont annak mindenféle műfajából szoktam válogatni, továbbá azt is fontos megemlíteni, hogy nálam a kemény zene fogalma szép lassan egyenértékű vált a valódi zene fogalmával, így értelmezésemben a kemény zene kategóriája valahol a country háza táján kezdődik, és a punk rock-on meg a heavy metal-on át egészen a leggyilkosabb skandináv death metal-ig tart. Szóval ne tessék rap-re, elektronikus ízékre, meg popszemetekre számítani, az olyanokat ignorálom.

Ha hiszitek, ha nem, már csupán egyetlen TWD-epizód van hátra a téli szünetig. A jövő heti rész után február 9-ig nélkülöznünk kell Ricket, Darylt, és a többieket, na meg a zombikat. Az "évadfél-finálé" előkészítéséhez volt szerencsénk ezúttal, ám sajnos az összkép némiképp csalódást keltő.

Nem arról van szó, hogy rossz lenne az új epizód, egyszerűen csak az a helyzet, hogy rohadtul unalmas.

Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy a Cinefest és a Filmhét együttvéve sem lesznek olyan jók, mint az Anilogue 2014 Nemzetközi Animációs Filmfesztivál. Márpedig ez a helyzet állt elő a fejemben, miután egy teljes napot eltöltöttem a rendezvényen. Máris bánom, hogy csupán a fesztiválprogram kb. harmadát (vagy még kisebb részét) tekintettem meg, és már el is határoztam, hogy jövőre a lehető legtöbb vetítésre beülök. Mert hát igen, én sajnos egyik korábbi Anilogue-on sem vettem részt, így az idei esemény egyfajta próba volt a számomra. Lehengerlő a tudat, hogy életem egyik legfantasztikusabb filmes élményén vagyok túl. November 22-én, szombaton vettem részt a fesztiválon, és nagy maratont rendeztem, összesen öt vetítésre ültem be. Tizennégy filmet láttam, ebből négy egész estés alkotás, tíz pedig rövid animáció volt.

Na lássuk!

Nehéz a színészélet. Persze, nem akkor, amikor már túl van a karrier a nagy áttörésen, a fordulóponton, amikor minden kamera előtt bemutatott mosoly annyi pénzt hoz a konyhára, amennyiért a legtöbben egy évig is dolgoznak. Nem, nem a szupersztárságról van szó (az is nehéz, csak más értelemben). Hanem arról a helyzetről, amikor nem akar jönni az igazi, nagy siker. Kisebb győzelmek ugyan vannak, de azok is csak szökő évente egyszer érkeznek, az idő nagy részében pedig székrekedés elleni tabletták reklámfilmjeiből kerül étel az asztalra. A kétségbeesett színész jobbik esetben legalább a szarabbnál szarabb melók közül választhat.

És ha már választhat, miért ne játszana hullát a rendőrség megrendelésére?

Alkotói válság. Olcsó kifogás csupán a lustaságra, vagy valóban komoly probléma? Egy anyagi gondokkal már nem küszködő művész unott semmittevésének palástolása, vagy kínzó lelki-mentális teher, ami idővel akár depresszióba is átcsaphat? Miért üresek a lapok, amikor testvéreiket néhány éve faltól falig betöltötték a betűk, a mély gondolatok, az emberek tömegeinek létértelmet adó, sokrétű tartalommal rendelkező sorok? Hova tűnt a kreativitás, mi lett az alkotómesterrel? Alkotói válság.

Mi az oka, és mi a következménye?