Ismételten három Disney-animáció került elő a kalapból!

Tarzan (1999)

Ez volt az első film, amit életem során moziban láttam, és habár a konkrét élményből ma már csak egyetlen képkockát őrzök a fejemben, a dzsungel hősének Disney-féle bemutatása a mai napig rendkívül kedves mű a számomra. Valószínűleg akkor sem tudnék haragudni erre az alkotásra, hogyha történetesen rossz lenne, ám erről hál' Istennek szó sincsen, sőt, nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy a Tarzan ezidáig a nagynevű és nagy múltú animációs stúdió egyik utolsó igazán izmos alkotása. Ebben a filmben már rendszeresen tiszteletét teszi a 3D-animáció, ami rengeteg plusz élénkséggel ruházza fel a képsorokat. Bár utóbbiak önmagukban is szépen megállják a helyüket, hiszen Chris Buck és Kevin Lima rendezők rendkívül lendületes jelenetkoreográfiákat állítottak össze, amelyeket magával ragadó hangulati töltetekkel gazdagítottak, így a nagyszerű filmélmény mondhatni garantált. Fontos megemlíteni a filmvégi nagy összecsapást Tarzan és a gorillabundára hajtó Clayton között, ugyanis eme blokk lezárása valószínűleg a legdurvább kép, amit a Disney valaha bevállalt. Az izgalmas cselekményvezetés mellett gondolati tartalom is helyet kapott a forgatókönyvben, elsősorban az anyai szeretet és az identitáskeresés kettőse köré csoportosuló üzenetek képében. Nem feledkezhetünk meg a csodálatos Phil Collins-betétdalokról sem, amelyeket a magyar változatban nem kisebb név, mint Ákos énekel. Bizony, a Tarzan 20 éves fejjel nézve is közel akkora élményt nyújt, mint 15 esztendővel korábban. 8,5/10.

A kis hableány (1989)

A földfelszínre vágyakozó, emberherceggel szerelembe eső sellőlány, Ariel dán tündérmese ihlette történetét talán láttam még nagyon kicsi koromban, de ebben nem vagyok biztos, így már éppen ideje volt, hogy újra/megnézzem az alkotást. Örömmel konstatáltam, hogy meglepően jó filmről van szó, aminek a legkomolyabb hibája pont a képi világ terén érhető tetten, ami egy animációs filmnél nem túl jó ómen. Konkretizálva az a probléma, hogy A kis hableány színvilága túlságosan fakó, mintha kiszívták volna belőle az igazán élénk színeket. Azonban ezzel a negatívummal könnyedén megtudunk békélni, főleg, hogy a karakterkidolgozások igazán mutatósak. A forgatókönyvre sem lehet komolyabb panaszunk, hiszen az izgalmas, magával ragadó cselekményvezetés érdekfeszítő fordulatokat is szállít. A történetben szereplő figurák igazán jól vannak megírva. Arielnek végig tiszta szívből tudunk szurkolni, Ficánka nagyon aranyos, a szerethetően idegbeteg rák, Sebastian, pedig nem kevés szórakoztató percet szerez a nézőnek. Az aduász azonban Ursula, a tengeri boszorkány, aki a Disney valaha vászonra vitt egyik legjobb gonosz karaktere. Kisebb gyerekek akár még egyenesen ijesztőnek is találhatják. Mindemellett a dalbetétek is kiemelkedően jók. Összességében nagyon erős 8/10.

Dumbó (1941)

Mindenki kedvenc repülő elefántja bizony, már nem mai gyerek. Ám több, mint hetven esztendős kora dacára még mindig nagyszerű meseélményt nyújt. Tisztában vagyok a célközönség mibenlétével, de ezzel együtt is fájóan gyerekesnek találtam a produkció első néhány percét. Hál' Istennek, ez az állapot nem tart sokáig, és idővel már olyan komoly kisugárzást ölt az összkép, ami egyenesen meghökkentő. Persze, gyermekfejjel nézve leginkább a szórakoztató állatfigurák csapódnak le, ám az idősebb néző mély gondolati tartalomra bukkanhat, hiszen a Dumbó alaposan beleássa magát a társadalmi kirekesztettség témakörébe, miközben remek mondanivalót közöl, miszerint az igazi siker nem más, mint a hátrányból való előnykovácsolás. Eközben az anyai szeretet vonala is előkerül, ehhez kapcsolódóan pedig meg kell említeni, hogy a Dumbó bezárt édesanyjához tett éjszakai látogatás toronymagasan a mű legjobb jelenete. Egyértelműen könnyfakasztó. A képi világ egészen lenyűgöző, a színek rendkívül élénkek, a karakterkidolgozások pedig igazán precízek és részletgazdagok. A dalbetétek sorában kutakodva az unalmas, gyermeteg témák mellett egészen remek darabokat is találhatunk. 8,5/10.