Sorstragédiák, csalódások, kudarcélmények, fájdalmak, és súlyosabbnál súlyosabb veszteségek. Átéljük őket, és közülünk azok, akik még nem veszítették el minden hitüket, ilyenkor az égre néznek, és megkérdezik azt a valamit, aminek létezését tudni vélik, hogy miért történik ez a sok szar. Ugyanakkor azonban elegendő lenne az egyik legősibb tanulságot elővenni és átgondolni. Isten a saját képére formált bennünket. Miért vagyunk meglepődve azon, hogy nem segít? Valószínűleg pontosan ugyanolyan csődtömeg, mint mi.

Ismerjük csak be, hogy mindannyian, vagy legalábbis a legtöbben túlnyomórészt az amerikai blockbusterekre, illetve a nagyobb nevek által fémjelzett alkotásokra figyelünk oda, hogyha premierfilmekről van szó, és a kisebb kincseket rendszerint utólag fedezzük fel. A kígyó ölelése egyenesen Kolumbiából érkezett meg hozzánk, hogy némi egyensúlyt szolgáltasson a hollywoodi termékekkel szemben. Nem lett méltó ellenfél, ami nem is csoda, hiszen nyilván nem sokan fizetnek egy alig reklámozott, fekete-fehér, dél-amerikai művészfilmért. Pedig vannak értékei.

Steven Spielberg már évtizedek óta az amerikai tömegfilmgyártás jellegzetes figurája. Egyedi stílusának nem csupán a profi jelenetkoreografálás, hanem - sajnos vagy nem sajnos - a kissé eltúlzott szentimentalizmus, valamint bizonyos témák esetén a túlzott patriotizmus is velejárója. Akár kedveljük, akár nem, Spielberg nem véletlenül lett óriási név és viszonyítási alap. Nagyon érti a mozgókép nyelvezetét, bár sajnálatos módon az is igaz, hogy az utóbbi években nem hozta azt a színvonalat, amit korábban megszokhattunk tőle. Legutolsó igazán emlékezetes filmjét Tom Hanks főszereplésével forgatta, és most, hogy a Terminál után a két zseni ismét összefogott, joggal reménykedhettünk a Kémek hídjában. És bizony nem is kell benne csalódnunk.

Szépen és amolyan műfajteremtéshez méltó módon indult Az éhezők viadala young adult mozisorozat néhány évvel ezelőtt. Suzanne Collins népszerű regénytrilógiája megfelelő alapot adott ahhoz, hogy az első két epizód maradandó élménnyel szolgálhasson. A negatív hullámok felszikrázását azonban már akkor megérezhették a tapasztaltabb moziba járók, amikor kiderült, hogy az utolsó, az előzőekhez hasonlóan szintén néhány száz oldalas regény kettő kétórás film formájában fog a vásznakra kerülni. Sejthettük tehát, hogy mi következik. Két óra elnyújtott dumapárbaj, majd egy évre rá két óra üres akciózás. A pofázást tavaly megkaptuk, most pedig jöhet a rémesen vérszegény befejezés.

Angelina Jolie megint rendezett. A hölgy ilyetén munkássága nem igazán foglalkoztatott eddig, az egyhangúan rossz értékeléseket kapott A vér és méz földjén című produkciótól inkább megkíméltem magamat, a Rendíthetetlent viszont elkezdtem, ám végignézéséhez nem volt kellő kitartásom. Most megérkezett a legújabb direktori munka, amelyben Jolie saját magát és férjét, Brad Pitt-et is rendezte. Mondanám, hogy ez a produkció már érdekelt, de ez sajnos hazugság lenne. Azonban ettől függetlenül egészen kellemes meglepetést okozott az összkép, de meg lehet nyugodni, a kirobbanó mozis teljesítménytől azért mérföldekre van.

Hát gyerekek, az van, hogy nagyon rossz voltam, és indítottam még egy blogot. A Movie Tank annak idején fellángolásszerűen jött létre, az új oldal terve azonban már vagy egy éve motoszkál az agyamban. Szigorúan hobbiszintű, szabadidős tevékenységről van szó, fókuszában a rock/metál zenével. A következő címen elérhető újabb blogom, melynek neve Hard Rock Tank: http://hardrocktank.blog.hu Odaát mindent leírtam, amit tudni érdemes. Koncertbeszámolók írására is lehet például jelentkezni.

Természetesen továbbra is a Movie Tank lesz a fő prioritásom.

Jó olvasgatást! (amint lesz mit olvasni rajta :D)

Az utóbbi időszak posztokban való szűkössége kisebb részben annak is köszönhető, hogy bizonyos premierfilmekről már az Sg.hu oldalára írok. Ezek a kritikák nem fognak itt, a blogon megjelenni, így aki nem akar róluk lemaradni, követhet a jobbra található oldaldobozokon keresztül Facebookon, Twitteren, vagy Letterboxd-n, mert ezeken a felületeken megosztom ezen posztok linkjeit is.

Eddigi Sg-s szerzeményeim linkelve:

Everest

Az ételművész

Spectre

Jó fél éve a Hétköznapi vámpírokkal illusztráltam, hogy még manapság is készülnek remek alkotások a vérszívó szörnyek zsánerében, és ezúttal is valami hasonlóról lenne szó. Igen, Tomas Alfredson filmje már megvan hét esztendős, ez egyeseknél - számomra meglehetősen bosszantó módon - már majdhogynem réginek számít, de mivel ez is az új évezred filmje, nyugodtan mondhatjuk, hogy manapság készült. Azonban amíg a Hétköznapi vámpírok paródiaszerű komédia módjára szórakoztatott, addig az Engedj be! vérfagyasztóan szürke, brutálisan nyomasztó filmdráma.

"A madarak nem agresszív természetűek. Megszépítik a világot."

Nem vagyok egy szőrszálhasogató típus, de az azért zavar, amikor valaki azt mondja Alfred Hitchcock-ra, hogy minden idők egyik legnagyobb horrorrendezője. Nem azért bántja a fülemet e frázis, mert nem tartom a Mestert valóban megkerülhetetlen óriásnak, hanem azért, mert Alfred Hitchcock thrillerrendező volt. Ja, hogy de a kettő ugyanaz, csak a horrorban több a vér... Hát nem, sőt, az egész műfaji dilemmának köze sincs a vérhez, hiszen példának okáért a 21. század egyik legnagyobb hatású horrorjában, A kör-ben egy csepp vér sem folyik. A thriller és a horror közti különbség leginkább abban áll, hogy amíg előbbi valódi, vagy csúnya szóval hétköznapi veszélyforrást dolgoz fel jó esetben úgy, hogy a néző úgy érzi, ő is könnyedén kerülhetne a szenvedő főhős helyzetébe, addig utóbbi valamilyen valószerűtlen (persze nem feltétlenül irreális) borzalmat hoz emberközeli távolságba, és ezzel hozza a frászt nézőjére. Alfred Hitchcock pályafutása legnagyobb részében thrillereket készített, és hogyha a műfaji hibrid Psycho-t nem számoljuk, gyakorlatilag a Madarak az egyetlen horrorfilmje.

Amikor szóba kerül a horrorműfaj, más-más portrék ugranak be lelki szemeink előtt. Minden bizonnyal akadnak olyanok, akik a ZS-kategóriás szemetekre asszociálnak, mások viszont lehet, hogy kizárólag a legmeghatározóbb slasher-klasszikusokat pörgetik agyban. Egyesek a látványos belezésekre, mások a zsigeri félelemre emlékeznek. Azonban garantáltan kevesen gondolnak Ingmar Bergman közel ötven esztendős alkotására, ami egyik fenti kategóriába sem sorolható be tiszta lelkiismerettel, holott műfaji osztályozását illetően a Farkasok órája is horrorfilm. Bár én sokkalta inkább éreztem erőteljes drámai vonulattal operáló pszichothrillernek.