A szellemvilág az ősidők kezdete óta foglalkoztatja fajunkat, hiszen megszállottan igyekszünk bizonyítékot találni arra, hogy halálunk után nem enyészünk el a sötét semmibe, hanem valamilyen módon, egy másik síkon vagy egy másik világban, tovább létezhetünk, még ha ez a létezés nem is fedi le az éltünkben őrzött fogalom jelentését. Persze, kérdés, hogy valóban akarunk-e szellemek lenni. Akarunk-e úgy létezni halálunk után, mint egy pillanatnyi fájdalom, egy érzelem, ami fennmarad az időben, egy halott, ami még egy másodpercig él. Az Ördöggerincben az a legszebb, hogy Guillermo del Toro szigorúan elzárkózik attól, hogy állást foglaljon a témában.

Elnézést kérek, amiért az utóbbi időben megfogyatkoztak a bejegyzések. Előreláthatólag még egy kis ideig ilyen foghíjas lesz a blog napirendje, a halloween megünneplését azonban idén sem fogom mellőzni. A rémisztő és vérbő program október 30-án veszi kezdetét, majd 31-én folytatódik, és végül november első napján zárul. Nem lesz annyi írás, mint a korábbi esztendőkben, de azért négy-öt filmelemzésre egészen biztosan számíthattok.

Guillermo del Toro számára korábban sem voltak közömbösek a kísértetek, hiszen emlékszünk még az Ördöggerincre (amiről hamarosan lesz írás a blogon), amiben háborús drámát és egyfajta coming of age történetet is sikerült felhúznia a túlvilág létezésének kontextusában. Az úriember most megint a visszajáró halottakhoz fordul segítségért, hátha így újra összetud rakni egy jó filmet (mert el akarom felejteni a Tűzgyűrűt). És igen, most del Toro mellé álltak a segítő szellemek, és elmaradtak az ártók.

Denis Villeneuve már lassan harminc éve mozog a filmrendezői pályán, mégis eléggé kevés nagyjátékfilmet dirigált. Ettől függetlenül sikerült az utóbbi években kritikailag igazán elismert művésszé válnia. A Felperzselt föld és a Fogságban után ismételten kedvelt produkciót vezényelt le. Ezúttal nem a kertvárosban bujkáló pokolról mesél, hanem a mexikói drogbirodalom és a hatóságok meglehetősen szövevényes kapcsolatáról.

Mindenkinek van egy álma. És most nem azokra gondolok, amelyekben együtt szerepel Scarlett Johansson és Imogen Poots meg egy csomó tejszínhab, hanem a valós tehetség által táplált, nem kevés szerencse, sok küzdelem, és segítő kezek sodrásában a megvalósulás esélyét is magukkal hordozó célokra. Nagyon kevesen tudjuk beteljesíteni legnagyobb vágyainkat, csak néhányan vagyunk képesek megteremteni azt az életet, amiért talán már gyerekkorunk óta epekedünk. Philippe Petit álma különleges és egyedi volt.

Teljességgel lehetetlen, de ő mégis megcsinálta.

A mai napig kivételes érdeklődés övezi azon mozgóképes projekteket, amelyekben egy színész több, egy légtérben is gyakran megforduló karaktert játszik, tehát gyakorlatilag önmaga partnere, még akkor is, hogyha a forgatáson dublőrt használnak. Számomra továbbra is a fantasztikus Tatiana Maslany viszi a prímet az Orphan Black epizódjaiban nyújtott kivételes teljesítményével, és eme álláspontom szerintem nem is fog megváltozni a közeljövőben. Ezúttal a mozikba érkezik meg egy gengszterfilm, amelynek főhőse, a McDonald's-nál is megbízhatóbb márkanévvé válás útján járó Tom Hardy ölti magára egy egész ikerpár szerepét. Egy legendás ikerpár szerepét.

Már a múlt évszázadban is előfordult, hogy sikeres videojátékot próbáltak mozivászonra adaptálni a filmesek, ám a zsáner mégis csak később, az ezredforduló után próbált igazán nagy tért hódítani, amikor is megérkeztek a Tomb Raider filmek, a Resident Evil átdolgozásai, a Silent Hill horrorok és társaik. A nézők azonban még mindig bizalmatlanok a játékadaptációk tekintetében, hiszen a filmesek rendre elbuknak, amikor egy teljesen más jelleggel rendelkező médium kontextusát igyekeznek megvalósítani a vásznon. Egy-két üdítőbb kivétel akad, bár személy szerint én csak az első Silent Hill filmet tudnám igazán minőségi feldolgozásként említeni, pedig soha nem voltam egy nagy játékos, még kisebb gyerekkoromban sem, így nem az összehasonlítás végett vagyok ezen a véleményen. Nem csoda hát, hogy a zsáner iránti érdektelenségemből fakadóan annak idején a Prince of Persia mozis kísérlete is kimaradt az életemből, na de most pótoltam. Nem sírom vissza ezt a két órát, de az biztos, hogy hasznosabban is eltudtam volna tölteni az időt.

Azt mondják, a holtak nem nyugodhatnak jelöletlen sírban. Tudta ezt Clint Eastwood is, amikor elkészítette élete első rendezőként is képviselt westernfilmjét. Mindössze egyetlen nagyjátékfilmet dirigált le korábban, így ekkor még meglehetősen elején járt a pályának, ám a Fennsíkok csavargóját nézve csakis elismerő bólintással nyugtázhatjuk Eastwood teljesítményét, hiszen ha valami, akkor ez előrevetíti azt a gyümölcsöző és elismert karriert, ami az elkövetkező évtizedekben következett.

A '40-es évek első felében félelem és kegyetlenség uralta Európát, ám akár hisszük, akár nem, az élet még a náci Németország tombolása közepette sem állt meg, ahogy a kultúra és a művészet sem riadt vissza a Harmadik Birodalom előretörésétől. Olyannyira nem, hogy minden idők egyik legtöbbet emlegetett, legnépszerűbb filmklasszikusa is ebben az időszakban született.