A mai napig kivételes érdeklődés övezi azon mozgóképes projekteket, amelyekben egy színész több, egy légtérben is gyakran megforduló karaktert játszik, tehát gyakorlatilag önmaga partnere, még akkor is, hogyha a forgatáson dublőrt használnak. Számomra továbbra is a fantasztikus Tatiana Maslany viszi a prímet az Orphan Black epizódjaiban nyújtott kivételes teljesítményével, és eme álláspontom szerintem nem is fog megváltozni a közeljövőben. Ezúttal a mozikba érkezik meg egy gengszterfilm, amelynek főhőse, a McDonald's-nál is megbízhatóbb márkanévvé válás útján járó Tom Hardy ölti magára egy egész ikerpár szerepét. Egy legendás ikerpár szerepét.

A '60-as évek Londonjában mindenkinek volt egy története a Kray fivérekről. Reggie (Tom Hardy) kimért, intelligens maffiózó, aki bárjaival fedi illegális tevékenységeit. Stílusos, közkedvelt rohadék. Ron (Tom Hardy) viszont paranoid skizofrén, számára a gengszteréletmód egyet jelent a látványos leszámolások okozta katartikus élvezetekkel. Ők ketten már az anyaméhtől együtt vannak, így a testvéri kötelék nem engedi, hogy elszakítsák, ám az eltérő attitűdök és motivációk végül egyre nagyobb bajokba sodorják a fivéreket, így Reggie-nek nem csupán szabadsága, hanem leendő házassága is komoly veszélybe kerül. 

A forgatókönyv és egyben a rendezés feladatait az a Brian Helgeland látta el, akinek voltak már emlékezetes megmozdulásai a filmvilágban, a legkiemelkedőbb talán a remek Szigorúan bizalmas szkriptje. Ezúttal is érződik a kellő motiváció a történeten, azonban a Legenda ennek ellenére nem tud igazán nagyot ütni. Pedig kezdetben úgy néz ki, összejön a katarzis, hiszen a cselekmény és a karakterek felvezetése egészen parádés. A pofátlan, természetesen gengszterhangulatú humorvilágot előtérbe helyező expozícióban szórakoztató tálalásban mutatkoznak be a Kray testvérek. Karaktereik elkülönítése és kontrasztba, de fivérek lévén mégis egymás mellé állítása remekül érvényesül, ahogy logikus és érdekfeszítő prezentálásban láthatjuk a kettő, egymástól eléggé eltérő életszemlélet kibontakozását. Aztán valahol belaposodik. A játékidő derekán már bőven érezzük, hogy a Legendában nincs igazi, egységesnek és masszívnak mondható főszál. Inkább csak rövidebb történeteket láthatunk. A főszereplők életéből kiragadott, önmagukban szórakoztató, de két óra alatt már unalmassá váló párperceseket követhetünk, amelyeket csak halvány szálak és aprócska visszatérő elemek fűznek össze. Arról van szó tehát, hogy a Legenda botrányosan vontatott, és ez minden pozitívuma ellenére komoly mértékben rányomja bélyegét az összképre.

A rendezés is a forgatókönyvéhez hasonló utat jár be. Kezdetben gond nélkül érzékelhetjük, hogy Helgeland megtalálta a megfelelő stílust filmjéhez, hosszú, jól felépített snitteket, és hatásos korképet komponál, sőt, még egy ütős akciójelenetet is kapunk. Aztán a rendezés befásul, ellaposodik, és önismétlő attitűdje miatt unalmassá is válik. Az alapvető értékek végig tiszteletüket teszik, ám sem a kreatív kamerabeállítások, sem pedig a jól megtervezett díszletvilág nem képes feledtetni azt a zavaró érzésünket, hogy ebben a filmben nem igazán történnek érdemi dolgok. Az összkép lóg a levegőben, és hamar elfárad, vannak pozitívumai bőséggel, de mégsem képes hosszabb távon magával ragadni.

Az persze biztos, hogy nem Tom Hardy-n múlott, a színész ugyanis nagyot alakít, eleddig talán csak a Locke-ban nyújtott komolyabb teljesítményt. Habár a karakterek elkülönítésében Ron szemüvege is sokat segít, azért Hardy produktumában is maximálisan érzékelhető a két figura között húzódó határvonal. A főszereplő hitelesen és szórakoztatóan hozza a magabiztos gengsztervezért, és a homoszexuális, piszchopata őrültet is.

A Legenda azonban ennek ellenére is csak egy laza, a várakozásokat megcáfoló módon eléggé feledhető gengszterfilm, amelynek akadnak bőséggel szórakoztató jelenetei, ám mivel sem történetileg, sem pedig rendezésileg nincs semmi, ami ezeket összefogja, végül az egész szétesik, vontatottá válik. Nagyon gyenge 7/10.