Éled az életedet. Az életedet, ami látszólag tökéletes. Van munkád, ráadásul jó is vagy abban, amit csinálsz. Szerető feleséged, és két gyermeked vár haza a nap végén. Tökéletes, boldog valóság, nem is kívánhatnál többet. De akkor mégis miért csináltad? Miért tetted meg azt a végzetes lépést? A lépést, amivel eldöntötted az első dominót, amivel leverted a lakatot a Pokol kapujáról, amivel utat engedtél a káosz árnyainak. Nem tudod a választ. De amikor a szar olyan töményre duzzad a lelkedben, hogy már gyakorlatilag fuldokolsz tőle, rákényszerülsz, hogy elrendezd a dolgokat. Mert már te is tudod, hogy a hibáidért vállalnod kell a felelősséget.

Még akkor is, hogyha egyetlen hiba is elég ahhoz, hogy a világ összeomoljon körülötted...

Ivan Locke (Tom Hardy) építész, aki ezen az estén beül az autójába, és felhajt a sztrádára. De most nem haza megy, hanem Londonba tart, mert oda szólítja a vállára nehezedő felelősség. Ám ez nem egy nyugodt éjszakai vezetés lesz, ugyanis Ivannek dolga van, amit el kell végeznie, mielőtt eléri úti célját. Le kell bonyolítania néhány hívást. Néhány rendkívül fontos, meghatározó hívást.

Az éjszaka. Ami megadja a tökéletes teret, a csillagos ötös környezetet Steven Knight történetéhez. Mert a Locke fele ilyen hatásos lenne csupán, hogyha nappal játszódna. A világra boruló sötétség egy jóformán teljesen nyugodt univerzumot idéz. Ám a nyugalom nem tart sokáig, mert hamarosan rálátást nyerünk az autópályára. A hosszú, végtelennek ható, monoton útra, amelyen mindig utaznak. Mindannyian tartanak valahová. Felelősségből, kötelességből, reménykedésből. És amikor már kezdik abba a hitbe ringatni magukat, hogy minden rendben, elszáguld mellettük egy szirénázó rendőrautó, ami visszarántja őket a rideg valóságba. Eme eltévelyedett lelkek között autózik ma este Ivan Locke.

Steven Knight rendezése meglepően kreatív. A meglepetést az okozza, hogy a rendező rendkívül változatosan képes megkoreografálni egyetlen helyszínen, Locke autójában játszódó filmjét. A direktor példásan dolgozik össze Haris Zambarloukos operatőrrel, az eredmény pedig magáért beszél. Számos kamerabeállítással találkozhatunk a mű nézése során, amelyek között aktívan váltogat a direktor, így rendkívül változatos összképnek örülhetünk. Kiváló hangulatfokozó eszköz az autópálya szélén világító lámpák fénye. Az élénk narancssárga fényhatásban az életével és óriási hibájával küzdő főhős harca egészen egyedi, szinte már másvilági hatást kelt. Mindezt Dickon Hinchliffe kiváló filmzenéje fejeli meg. A dallamok az erőteljes, az egész alkotást mélységesen átható, tökéletesen teljes melankólia jegyében kísérik végig Locke útját.

A főként telefonbeszélgetésekből összeálló, kiválóan szerkesztett cselekményvezetésnek, és a lenyűgözően tartalmas szövegkönyvnek köszönhetően a Locke 85 perces játékideje még rövidségéhez képest is hamar elrepül. A főhős kálváriája a játékidő kezdetétől egészen az utolsó percig fogva tart minket. Érezzük a múltban elkövetett, eget rengetően nagy hiba hatalmát, a felelősség súlyát, a bűntudat erejét. Az éjszakai útkivilágítás fényében szinte látni véljük az összeomló élet körvonalait. A pattogzó törmeléket, ami újra és újra maga alá temeti a könnyeivel küszködő férfit. Azért újra és újra, mert Ivan Locke, ez a makacs öszvér mindig előássa magát a romok alól. Mert elhatározta, hogy ma este küzdeni fog. Magára engedi a démonokat, és végre-valahára megvívja velük a brutális háborút. Mert megakarja mutatni önmagának, de főleg az autó hátsó üléséről őt figyelő kísértetnek. Főleg neki akarja megmutatni, hogy vele ellentétben ő képes megnyerni a harcot.

Tom Hardyt mindig is jó színésznek tartottam, de ugyanakkor erősen jogosnak érzem vele kapcsolatban a túlértékelt jelzőt. Vagyis éreztem eddig. Mert amit Hardy ebben a filmben csinál, az nem más, mint a színészet csodája. Mert ez az ember szinte már félelmetes mértékben azonosul a főhőssel. Eggyé válik Locke minden fájdalmával, minden egyes érzelmével. Rengeteg a kiváló színészi játék a filmvilágban, de amit Tom Hardy csinál ebben a mozgóképben, az nagyon ritkán szokott megtörténni. Teljes mértékben leveti önmagát, és átöltözik. És ő már kicsit sem, egy szikrányit sem Tom Hardy. Ő már Ivan Locke. És az ilyen teljesítmény láttán tudom én igazán nagy lendülettel megemelni a kalapomat.

A Locke főszólama a melankólia. Melankolikus ez a történet, mert habár a főhős élete összeomlik, eddigi boldogsága semmivé foszlik, valahol a távolban mégis megcsillan a remény fénye, a vonal túlsó végén hallatszik a lehetőség zizegése, és egyértelművé válik a tény, hogy még érdemes küzdeni. Mert az autópályát megvilágító lámpák narancssárga fényében, eszelős kétségbeesés közepette száguldozó, szomorú lelkeknek hinniük kell, hogy a következő mérföldkő után vár rájuk egy új boldogság. Hinniük kell, mert kurvára nem tehetnek mást. 9/10.