Azt mondják, a holtak nem nyugodhatnak jelöletlen sírban. Tudta ezt Clint Eastwood is, amikor elkészítette élete első rendezőként is képviselt westernfilmjét. Mindössze egyetlen nagyjátékfilmet dirigált le korábban, így ekkor még meglehetősen elején járt a pályának, ám a Fennsíkok csavargóját nézve csakis elismerő bólintással nyugtázhatjuk Eastwood teljesítményét, hiszen ha valami, akkor ez előrevetíti azt a gyümölcsöző és elismert karriert, ami az elkövetkező évtizedekben következett.

Névtelen lovas vágtat elő a délibábos távol homályából. A titokzatos idegen (Clint Eastwood) hamarosan megérkezik a vízparti kisvárosba. Lago lakói bizalmatlanul fogadják, amire a férfi rá is tesz néhány lapáttal bunkó stílusával és tiszteletlenségével, na meg azzal, hogy már az első percekben végez három rátámadó alakkal, plusz megerőszakolja az ügyeletes ribancot. Baljós, kísérteties figura, ám mégis marasztalják, hiszen nemsokára szabadul a börtönből az a három elvetemült szemétláda, akik annak idején a város védelmezőiként kezdték, viszont később kiszipolyozóiként folytatták, és még a becsületes Duncan rendőrbírót is kivégezték. Az idegen így hát nekilát, hogy csípős megjegyzések és a kikényszerített vendégszeretet maximális kiaknázásának közepette felkészítse a lakosokat a nagy összecsapásra. Ám hamarosan egyértelművé válik, hogy ennél sokkal több húzódik a felszín alatt...

Eastwood nem egyszer játszott már marcona, goromba alakokat a vásznon, ám ebben a korai filmjében még a szokásosnál is messzebbre megy, pontosabban nem ő, hanem a forgatókönyvíró Ernest Tidyman. Az ismeretlen lovas félelmetes, kiismerhetetlen, kegyetlen alak. Úgy tűnik, nincsenek sem motivációi, sem céljai. Mintha puszta szórakozásként élné ki Lago kétségbeesését és rettegését. Éppen eme kiindulópont okán válik zseniálissá az a közel két órát felölelő folyamat, amely során a szkript felépíti a karaktert, szándékos fokozatossággal ismertetve meg velünk a figura lényegét, ami tulajdonképpen a legeslegutolsó képkockáig kérdéses marad, csupán közvetlenül a stáblista előtt válik egyértelművé, hogy miről is van szó. Ez nem csak tökéletes karakterrajzot, hanem kiváló narratívát is jelent. A körítésre sem lehet sok panaszunk, hiszen a Fennsíkok csavargójában remek súlyozásban oszlik meg a humor és a dráma. Olykor kifejezetten az az érzésünk, hogy vígjátékot nézünk, jókat nevetünk, máskor viszont egészen misztikus hatású komorság uralkodik el a sztorin. Természetesen mondanom se kell, hogy a játékidő előrehaladásával, utóbbi veszi át a domináns szerepet.

Clint Eastwood, mint oly sokszor máskor is, ezúttal még nem sokadszorra a rendezői székben is. Ámulatba ejtő, hogy a kevés direktori tapasztalattal rendelkező Eastwood milyen hihetetlenül remek, saját későbbi karrierjéhez mérten is kivételes produktumot nyújt a karmesteri pozícióban. Érdekes, hogy kezdetben mintha a Sergio Leonétől a Dollár-trilógia forgatása során eltanultakat próbálná meg hasznosítani, ugyanis az expozícióban gyakori a stílusos lassúság, a fokozatossággal épülő feszültség, és az arcokra fókuszáló közeli. Utóbbi mondjuk később is megmarad, ám a bevezető képsorokat követően Eastwood mintha saját stílusára is ráébredne és hangját megtalálva egészen egyedi filmélményt komponál. Érezhetően élvezi a forgatókönyvet, hiszen jelenetei szórakoztatóak és viccesek, persze csak akkor, amikor erre van szükség. A komorság frontján sincs probléma, a rendőrbíró gyilkossági flashbackjében például kifejezetten - különösen a jelenet hosszúsága okán - nézőterrorizáló kegyetlenséggel szembesülhetünk, a finálé felé haladva pedig egyre megszaporodnak a misztikusabb szimbólumok, és csakhamar azt vesszük észre, hogy a rendező az elsőre könnyed kisvárost magává, a kénköves tüzes pokollá transzformálta. A bűnös településnek járó, megalkuvást nem tűrő igazságszolgáltatási folyamat aláfestéseként Dee Barton szép és hangulatos filmzenéje szól.

Tény és való, hogy a produkció kissé leül középtájt, illetve Clint Eastwood energiáit mintha túlságosan lekötné a rendezés, színészileg ugyanis kissé túljátssza a figurát (az az állandó vicsorgás nem áll jól), így a Fennsíkok csavargója végül sajnos nem válik színtiszta, tökéletes filmélménnyé, ám még így is bőven maradandó, sokszor újrázható, nagyon hangulatos darab. 9/10.