Mindenkinek van egy álma. És most nem azokra gondolok, amelyekben együtt szerepel Scarlett Johansson és Imogen Poots meg egy csomó tejszínhab, hanem a valós tehetség által táplált, nem kevés szerencse, sok küzdelem, és segítő kezek sodrásában a megvalósulás esélyét is magukkal hordozó célokra. Nagyon kevesen tudjuk beteljesíteni legnagyobb vágyainkat, csak néhányan vagyunk képesek megteremteni azt az életet, amiért talán már gyerekkorunk óta epekedünk. Philippe Petit álma különleges és egyedi volt.

Teljességgel lehetetlen, de ő mégis megcsinálta.

Philippe Petit (Joseph Gordon-Levitt) gyerekkora óta a cirkusz rabja. Pontosítva nem az artistalét és a tömegek szórakoztatása az, ami magával ragadja, hanem mutatványai művészi értéke. Számára kezdettől fogva a kötéltánc élvez prioritást, és bár eleinte csupán pár méteres magasságban egyensúlyoz, a későbbiekben már egyre nagyobb célokra tör. Miután átsétál a Notre-Dame-székesegyház fölött, újabb, egészen megdöbbentő feladatra vállalkozik. A világszenzációnak számító World Trade Center ikertornyai között akar átsétálni egy drótkábelen, biztosítókötél nélkül, 110 emeletes magasságban. Ekkor 1974-et írunk... 

Egyszerre meglepően könnyed és elragadóan felemelő. A Kötéltánc igaz története az álmokról, a vágyakról szól, és mint oly sokszor, a cselekmény központi témája ezúttal is csak egyszerű példázat. Hiszen mindannyiunk fejében él valami, ami Philippe esetében az irreális mutatvány végrehajtása volt. A főhősnek nincs szüksége arra, hogy megmagyarázza tettei okait. Erre senki sem kényszerítheti. Narrációjában mesél, az eseményekhez hozzáfűz, és érzelmeit feszegeti, és nem arról beszél, hogy könnyedén meg is halhatott volna, hogy érdemes volt-e az illegalitás vállalása, hogy számított-e a New York földszintjén összegyűlt közönség. Nem, ezek a dolgok nem számítanak, csak díszletek és statiszták. A lényeg a 110 emelet magasságában szárnyaló álom, amit a kevesek egyikeként a főhős megkísérel elérni, és sikere, igazság szerint, az első perctől fogva nem hagy kétséget a nézőben. A szórakoztató, meglepő módon egyáltalán nem unalmas, csak helyenként, rövid időre vontatottá váló cselekményvezetés kellemes poénokkal és gördülékeny párbeszédes jelenetekkel, valamint egészen érdekes karakterábrázolásokkal szolgál. Erőteljes dráma leginkább csak a finálét megelőzően érkezik, akkor viszont valóban nagyon nyers, durva ábrázolásmódban.

Robert Zemeckis a Forrest Gump óta nem rendezett ekkorát! Igen, hiszen elsősorban a direktor tehető felelőssé azért, hogy a játékidő két órájában felhőtlenül szórakozunk, és egy pillanatig sem unatkozunk, annak ellenére, hogy Philippe Petit története könnyedén száraz dokumentációba fulladhatott volna. Zemeckis kreativitása nem ismer határokat. Már az is megkapó ötlet, hogy a narrációhoz megkapjuk a hús-vér főhőst, aki a Szabadság-szoborról a szemünkbe nézve taglalja az eseményeket, ám ezen túl még a sztori különböző szakaszait is gond nélkül sikerül élettel és érzelmekkel feltölteni. A párizsi bevezetőképsorok vicces, cirkuszi showra hajazó, laza, de mégis franciásan elegáns tálalása kényelembe ringat, majd a New York-i álom kibontakozása izgalommal tölt el, az előkészületek és az akció előestéjén történő kábelkifeszítés során a karfát markolva szurkolsz a főhősnek és segítőinek, a nagy finálé alatt pedig összegörnyedve rettegsz a magasságtól és könyörögsz Philippe-nek, hogy hagyja már abba, mert mindjárt elhányod magadat, pedig különösebben nem is félsz a magasságtól, ráadásul egy biztonságos moziterem puha székében ücsörögsz. Nincs nálam nagyobb 3D-ellenző, ám most mégis azt kell mondanom, hogy talán életemben először éreztem indokoltnak ezt a technológiát, hiszen a térhatás valóban ütősebbé tesz néhány jelenetet. Ráadásul ezt tényleg megéri IMAX-vásznon nézni.

Joseph Gordon-Levitt megbízható színészegyéniség, nem igazán szokta félvállról venni a rábízott karaktereket. Ez most olyannyira erőteljesen igazolódik be, hogy egészen nagy kijelentéseket is tehetek. Konkrétan arról van szó, hogy véleményem szerint a főszereplő talán csak a Fifti-fiftiben nyújtott ennél hitelesebb, erősebb alakítást eddigi pályafutása során. Philippe Petit szórakoztató, szimpatikus tálalásban kel életre a vásznon, Gordon-Levitt prezentálásban igencsak hatásosan manifesztálódik a különc művész.

A Kötéltánc nagyon jól sikerült, hangulatos és magával ragadó életrajzi film, megbecsülendő tartalmi világgal, és lélegzetelállító látvánnyal. 9/10.