Sorstragédiák, csalódások, kudarcélmények, fájdalmak, és súlyosabbnál súlyosabb veszteségek. Átéljük őket, és közülünk azok, akik még nem veszítették el minden hitüket, ilyenkor az égre néznek, és megkérdezik azt a valamit, aminek létezését tudni vélik, hogy miért történik ez a sok szar. Ugyanakkor azonban elegendő lenne az egyik legősibb tanulságot elővenni és átgondolni. Isten a saját képére formált bennünket. Miért vagyunk meglepődve azon, hogy nem segít? Valószínűleg pontosan ugyanolyan csődtömeg, mint mi.
Isten létezik, sőt mi több, valószínűleg ő a legnagyobb suttyó a világon. Brüsszelben él az idők kezdete óta, ami meglehetősen hosszú intervallum, így nem is csoda hogy előbb-utóbb jön az unalom. A Mindenható (Benoît Poelvoorde) ezért létrehozta az emberi fajt, azóta pedig azzal tölti idejét, hogy köntösben és papucsban, részegen rohangálva, két meccsnézés között mindenféle szívatásokat talál ki teremtményei számára. Legnagyobb szórakozását eddig ismeretlen kislánya, Jézus Krisztus, vagyis J.C. (David Murgia) húga (Pili Groyne) teszi tönkre. A kiscsaj elhatározza, hogy jóvá teszi apja bűneit, és mielőtt elindul apostolokat gyűjteni, kiszivárogtatja az emberek számára a haláldátumokat. Innentől kezdve mindenki tudja, mennyi ideje van még hátra...
Jaco Van Dormael rendező műve sokkal több figyelmet érdemelne annál, mint amennyit kap. Úgy tűnik, ez a művész úr átka, hiszen korábbi remeke, a Mr. Nobody is inkább kevésbé ismert gyöngyszemként aposztrofálható a szupersztár Jared Leto jelenléte ellenére is. A Legújabb testamentum igazi mestermű, hiszen sikerül friss vért hoznia abba az erősen lehasznált, és sokszorosan megerőszakolt műfajba, amit úgy hívnak, filmvígjáték. A produkció érdekes és egyben zaklató kérdéseket tesz fel. Miért nem fogadja el az ember saját halandóságának tényét? Miért változik az élethez való hozzáállásunk, hogyha megtudjuk, mennyi időnk van még hátra? Mi van akkor, hogyha nincs semmi a halálon túl, hanem ez a világ Isten királysága, maga a Mennyország, amiben ő maga is él, valahol rejtőzködve? A Legújabb testamentum fanyar, megalkuvást nem tűrő, erőteljes, és nem ritkán zseniálisan merész humor kíséretében reagál ezen problémakörökre úgy, hogy a végső válaszadás terhét mégis meghagyja a néző számára. Nemcsak társadalomkritikát fogalmaz meg, hanem bemutat az emberi ostobaságnak is, miközben jellegzetes személyiségjegyeket forgat ki önmagukból, ezáltal teljesen új megvilágításba helyezve fajunkat, önteltségünket.
Jaco Van Dormael, ahogy azt a Mr. Nobody-ban is láthattuk, nem szeret belekényelmesedni egy-egy snittbe. Élvezetes, pörgős montázsokat koreografál, és a narráció, valamint a párbeszédek gyakorlatilag összes mondatát vizuálisan ábrázolja számunkra, ezzel is gyakorta generál humorforrásokat, remek poénokat. A képi megvalósítás gyakorta egészen szürreális, a fináléban már szinte túlzásba is esik a direktor, de persze azért nem vészes a helyzet. A karakterek bemutatása kreatív, a szereplők gyakorta a kamerába nézve, hozzánk beszélnek, így elemzik magukat és a világot. A történet sodrásában olyan elvont betétekkel is találkozhatunk, mint a magát szobornak álcázó Jézus, vagy a mosógépben található, az emberek közé vezető rejtekfolyosó. Mindeközben pedig kellemes, lazább zenei aláfestések teszik teljessé a képet. Olyan pattogós dallamok, amik ügyesen fekszenek rá a produkció fanyar humorvilágára.
Benoît Poelvoorde suttyó Istenképe igazán szórakoztató. A színész remekül adja át a karakter lényegét, nekem rendszerint A nagy Lebowski főhősét idézte. Pili Groyne gyerekszínészi alakítására sem lehet túl sok panaszunk, a kislány szépen helytáll a tényleges főszerepben. A mellékszereplők között szintén hiteles produktumokra bukkanunk, és itt hozzá kell tenni, hogy a casting valami fantasztikusra sikeredett.
A Legújabb testamentum az idei év egyik legjobb filmje, ami kisebb, európai alkotás lévén elsikkadt a szuperprodukciók között, ám aki teheti, az még gyorsan kapja el valamelyik művészmoziban, mert megéri. 10/10.
