Amikor szóba kerül a horrorműfaj, más-más portrék ugranak be lelki szemeink előtt. Minden bizonnyal akadnak olyanok, akik a ZS-kategóriás szemetekre asszociálnak, mások viszont lehet, hogy kizárólag a legmeghatározóbb slasher-klasszikusokat pörgetik agyban. Egyesek a látványos belezésekre, mások a zsigeri félelemre emlékeznek. Azonban garantáltan kevesen gondolnak Ingmar Bergman közel ötven esztendős alkotására, ami egyik fenti kategóriába sem sorolható be tiszta lelkiismerettel, holott műfaji osztályozását illetően a Farkasok órája is horrorfilm. Bár én sokkalta inkább éreztem erőteljes drámai vonulattal operáló pszichothrillernek.

Johan Borg festőművész (Max von Sydow) és felesége, Alma (Liv Ullmann) idilli szigetre érkeznek, ám napfényes románcuk csupán rövid ideig tetszik irigylésre méltónak. Alma először férje naplójában lel aggasztó részletekre, majd a környéken lakó idegenek feltűnése fokozza a nő zaklatottságát. Férje érezhetően olyan lejtőn tart lefelé, amit ő nem képes felfogni és értelmezni. Johan művészi zsenije lassacskán szürreális rémálomba fordul, ahogy az éjszaka egyre feketébbé válik, és újra beköszönt az óra, amikor a legtöbb ember meghal, a legtöbb gyermek születik, az az óra, amikor ha ébren vagyunk, félünk. 

A produkció derekán érkező, hosszú és ízlésesen kidolgozott monológ ellenére azonban nem mondható el, hogy a Farkasok órája kizárólag a félelemről szólna. Inkább tárgyal egy olyan, megfoghatatlan folyamatot, amivel együtt jár a mélyreható borzongás, a sötét éjszakában való rettegés. Johan nem alszik, amíg ki nem világosodik, és valószínűleg csak saját meggyötört elméjében létezik az egyértelmű válasz arra, hogy ezt vajon a haláltól való félelem miatt teszi, vagy csak azért, hogy az ébrenlét és az éjszaka együtteseként érkező iszonyban meglelje művészi kiteljesedésének kulcsát. Mert említés szintjén arról is értesülünk, hogy a férfi beteg, és azt is biztosra vehetjük, hogy ennek köze van a festő életmód jelen állapotához. A szimbolista, néhol egészen egyértelműnek tetsző, máskor viszont idegtépően látomásszerű képekben beszélő narratíva végső soron a művész és a külvilág, a közönség kapcsolatában kialakuló mázsás súlyról szól, és egy olyan emberről, aki ezt nem bírja kellő hatékonysággal cipelni, és egy olyan asszonyról, aki végignézi férje lassú összeomlását, és hiába találkozik szemtől szembe Johan démonaival, nem képes küzdeni velük, nem tudja megmenteni a férfit.

Ingmar Bergman elvont képekben és szép beállításokban meséli el ezt a mindennapinak tetsző történetet, amit a látnoki zseni tesz emberidegen tálalásmóddal bíró, rémálomszerű futammá. Meglehetősen nehéz meghatározni a cselekmény színterét, hiszen a direktor mesteri illúziói néhol thrillerszerűen zaklatóak, máskor drámaian marnak a húsodba, a fináléban pedig már a naturalista láttatású horroré a főszerep. Hogy mi történik meg a valóságban, mi zajlik Johan fejében, és mi jelenti a válaszút elé érkező házastársi kapcsolat, vagy a művészét viszontagságainak képi, szimbolista leképezését, az nehezen meghatározható, de pont ettől válik a Farkasok órája izgalmassá és érdekessé, ezáltal sarkall hosszas gondolkodásra, érvek és ellenérvek szembeállítására.

Bergman olykor jól megtervezett, mozdulatlan beállításokban hagyja kibontakozni a hosszú és létfontosságú monológokat, máskor viszont dinamikus kameramunkát komponál, így válik például a vacsorajelenet zaklatóvá és ijesztővé, miközben a komplett képsor elsodródik a valószerűség legvégső határára, hogy onnan egyelőre visszaforduljon, és a tényleges tűzkeresztséget meghagyja a mű utolsó negyedórájának, ahol remek trükköket, kiváló maszkmesteri munkát, és pazar díszletvilágot láthatunk egybeforrva megelevenedni és egészen egyedi atmoszférát alkotni képernyőnkön. A Farkasok órája egyszerre hat vontatottnak és túl gyorsnak, ebben az ellentmondásban sínylődve érezzük azt, hogy szeretnénk, ha a rejtélyes pszichoanalízis gyorsabban folyna (hogy minél előbb túl legyünk a látomásokon?), ugyanakkor mégis megfogan az a gondolat is a fejünkben, hogy kissé lassítani kéne, mert a végén még lemaradunk valami fontos részletről.

Max von Sydow nagyszerű a főszerepben. Johan elvont figurájának bőrében mély beleéléssel hangolódik rá a karaktert uraló depresszív hangulati hullámokra, így válnak monológjai és érzelmi kirohanásai igazán emlékezetessé. Mindezzel együtt nekem mégis erősebbnek tetszett Liv Ullmann alakítása, és nem csak azért, mert a film egyből a színésznő olyannyira természetesen előadott monológjával indít, amihez foghatóval én már régen találkoztam, hanem azért is mert a játékidő teljes hosszában uralja jeleneteit úgy, hogy pont egy ijedt, kissé naiv, gyenge nőt kell életre keltenie, aki férje összeomlásában szembesül a világ valódi, sötét arcával.

A Farkasok órája nehéz film, így nem biztos, hogy beleillik a manapság igencsak könnyedén kezelt halloween-fogalom vonzáskörzetébe, ám aki rendhagyó horrorélményre vágyik, az semmiképpen ne hagyja ki, mert Ingmar Bergman eme művében is nagyot alkotott. 8/10.