A művet a Titanic Filmfesztiválon láttam.
A vámpírfilm műfajának megtépázott méltóságát egy Új-Zélandról érkező produkció, egy tulajdonképpen be nem vallott paródia igyekszik helyreállítani úgy, hogy fogja, és másfél órában felforgatja a zsáner jellemző vonásait. És valóban, a rendhagyó megközelítés működik. Hölgyek és urak! Ez bizony végre jóízű, friss vér!
Vladislav (Jemaine Clement), Viago (Taika Waititi), Deacon (Jonathan Brugh), és Petyr (Ben Fransham) vámpírok, akik ráadásul egy háztartásban élnek amolyan miniközösséget alkotva. Baráti társaságnak talán túlzás nevezni őket, inkább társak a halhatatlanságban. Mindennapi életük során rendszerint leküzdendő akadályokba ütköznek. Éjszakai bárokba próbálnak bejutni, friss vérre vadásznak, ami jó esetben szűz testből származik (mert az királyul hangzik), összetűzésbe keverednek a környéken kódorgó vérfarkasokkal, próbálják megtanulni a technikai vívmányok kezelését (hiszen már több száz évesek), és természetesen gondosan kerülik a napfényt. A dolgok azonban nem mindig rendeződnek el, és idővel a rendkívül szórakoztató konfliktusok elszabadulnak. És mindezt egy dokumentumfilmes stáb rögzíti.
Az idővel azt takarja, hogy a játékidő legelső percében. És innentől kezdve egészen a stáblistáig, sőt, inkább a stáblista utáni másodpercekig nincs is megállás. A Hétköznapi vámpírok egyik nagy pozitívuma az, hogy egy pillanatra sem ül le. A produkció végig pörög, mindig képes előhúzni valami újat a kalapból. Az egymást váltó jelenetek dinamikus rendszere a vászon elé szegez, miközben az eszelősen ütős poénok kikészítik a rekeszizmodat. A szövegkönyv kis túlzással minden egyes sorával megnevettet. A film gyakorlatilag nem más, mint szégyentelen, és nagyon kreatív paródia, ami két vállra fekteti a vámpírműfajt, és ízekre szedi annak minden sajátosságát. És teszi ezt egyetlen apró aspektusváltás által, és igen, ezúttal a magyar cím nagyon ügyes. Mert itt valóban hétköznapi események sorozatáról van szó, amelyek során hőseink mocsoklazán viszonyulnak minden képtelen konfliktushoz, valahogy úgy, mint ahogy azt Tarantino gengszterei teszik. Persze a hétköznapit leginkább úgy kell érteni, hogy a készítők a vámpírsors velejáró eseményeit emberközeli, mindennapi, hiteles tálalás keretei között mutatják meg. Mindeközben pedig nem csupán a nevettetésre jut idő, hanem arra is, hogy a forgatókönyv kiváló részletességgel árnyalja a karaktereket, hogy belevigyen a történetbe jó adag cinizmust és öniróniát, sőt, még arra is, hogy a sztorit őszinte és valóban tartalmas gondolatokra hegyezze ki végül.
Az áldokumentarista stílus jelen van, és valóban van funkciója, hiszen közelebb hozza a nézőhöz az eseményeket, viszont nem válik erőltetetté, túlhangsúlyozottá, fárasztóvá. Az operatőri munka dinamikus, kreatív, átlátható képsorokat eredményez. A vizuális betétek egytől egyig kiválóak. A jelmezek, a sminkek, és a maszkok Oscar-jelölést érdemeltek volna egy igazságos világban. Mindehhez még társul a morbid módon naturális, véres ábrázolásmód. Egy biztos: Egészséges ember még soha nem röhögött ilyen jót egy vérben ázó hullán. De most mégis ezt csinálja, hiszen a készítők olyan hihetetlen zsenialitással forgatják ki a brutalitást önmagából, hogy az tényleg egészen egyedülálló.
Nagyszerű történet, hatásos képi ábrázolás, ütős poénok, és kiváló karakterek. Mi kellhet még? Ja, igen. Színészi játékok. Hát bizony, ezen a fronton sem találni kivetnivalót. A gárda minden tagja magas színvonalat teljesít, az alakítások szórakoztatóak, és lerí róluk, hogy szív és lélek van bennük. Valóban, ezek a fickók láthatóan piszkosul élvezték ezt az állatkodást. És jól is tették. Igen, mert a Hétköznapi vámpírok az utóbbi évek egyik legüdébb, legelragadóbb filmélménye. Még véget sem ér, de már kívánod az újranézést. 10/10.
