Jó fél éve a Hétköznapi vámpírokkal illusztráltam, hogy még manapság is készülnek remek alkotások a vérszívó szörnyek zsánerében, és ezúttal is valami hasonlóról lenne szó. Igen, Tomas Alfredson filmje már megvan hét esztendős, ez egyeseknél - számomra meglehetősen bosszantó módon - már majdhogynem réginek számít, de mivel ez is az új évezred filmje, nyugodtan mondhatjuk, hogy manapság készült. Azonban amíg a Hétköznapi vámpírok paródiaszerű komédia módjára szórakoztatott, addig az Engedj be! vérfagyasztóan szürke, brutálisan nyomasztó filmdráma.
Oskar (Kåre Hedebrant) tizenkét éves, az édesanyjával él, szociopata gondolatokkal tölti szabadidejét, az iskolában pedig tűri megállás nélkül őt zaklató osztálytársait. A kisfiú élete fordulóponthoz érkezik, miután a szomszéd lakásba költözik a vele egykorú Eli (Lina Leandersson) és egy idősebb férfi, vélhetően a lány édesapja. Oskar kezdettől fogva érzi, hogy valami nincs rendben Eli-vel, hiszen mínusz tíz fokban sem fázik kabát nélkül és rendszeresen a semmiből, hirtelen bukkan elő, majd pedig ugyanígy tűnik el. Miközben a két gyerek között esetlen románc kezd kibontakozni, a kisvárosban megszaporodnak a brutális halálesetek.
Közoktatási terror okozta frusztráció, kibontakozó szociopata hajlam, illetőleg kisgyerekkori szerelem szintézise jelenik meg a vámpírmítosz sajátos, skandináv feldolgozásában. Az Engedj be! rideg és ellenséges világában a vérszívó kór akaratlanul vállalt és nehezen kezelhető társadalmi devianciaként van jelen, az emberi kapcsolatokon csüngő és élősködő, majd azokat véglegesen kiszipolyozó ragályként. Szerelmi kapcsolatok és barátságok véreznek el a válaszút elé érkező, eredendő különcség lábánál, miközben eldől, hogy az egyén a kegyetlenség és a félelem útján halad-e tovább, vagy netán megtanul ellenségként élni ebben a barátságtalan világban. Eli Oskar személyében talál valakit, aki megérti minden szörnyetegi vonásával együtt, és az ezáltal kibontakozó gyermeki érzelmek és a beléjük vegyülő, eléggé perverz szexuális sugallat még érdekesebbé teszik a depresszív történetet. Persze, nem tudhatjuk, hogy a férfi, aki Eli-nek csapolja a vért, majd félve közli, ha kudarcot vallott, nem volt-e egykoron pontosan ugyanolyan, mint Oskar. Háttértöltetként ez a gondolat is motoszkál, ezzel téve az összképet, illetve a végkicsengést baljóssá és zaklatóvá.
Ebben a filmben hideg van. A fagyos, szürke, skandináv környezet húsba maróan erős kontextust szolgáltat, köszönhetően elsősorban Hoyte Van Hoytema operatőr csodálatos képeinek, amelyek egy masszívan szomorú, szürke, krónikusan romlott világot ábrázolnak, egy helyet, ami már réges-régen a kiüresedés martalékává lett, elvérzett az emberi gyengeség oltárán. Ezt a hófehér, de mégis ellenséges vidéket tölti meg Tomas Alfredson rendező brutalitással. De olyan elegáns és kimért brutalitással, amihez hasonlóval ritkán van szerencsénk találkozni. A fontos narratív fordulópontokon érkező, vizuálisan zaklató, vérrel átitatott képek alacsony létszámuk ellenére is hátborzongatóbbá teszik a produkciót a non-stop belezéssel operáló slasherek nagy részénél. A kiváló jelenetkoreográfiákban néhol elsőrangú világítási megoldások, máskor a pazar maszkmesteri villanások, olykor pedig a puszta, mocskosul kreatív minimalista megoldások (a medencés jelenet, atyaúristen!) teszik emlékezetessé a képkockákat.
Indokolatlan lenne azt állítani, hogy a főszereplő gyerekszínészek kimagasló produktumot prezentálnak, mert erről nincsen szó. Viszont ez nem is annyira számít, mert így is igazán korrekt, kedvelhető játékot láthatunk Kåre Hedebrant és Lina Leandersson részéről egyaránt, ráadásul egymással is kiválóan dolgoznak együtt, a casting remekül sikerült.
Az Engedj be! nem írja újra a vámpírmítoszt, ám tálalási, bemutatási szempontból teljesen újszerű, szokatlan aspektust vizsgál. Nyugtalanító, frusztráló, baljós, szomorú, félelmetes, rideg, és ellenséges. Egyszerűen mesteri! 10/10.
