Szellemvadászos, kísértetházas horror. Nekem a trailerről a Grave Encounters jutott eszembe. 

Nagyon vártam eleinte A pap - Háború a vámpírok ellen című filmet, ám a produkció fogadtatása nem volt valami kellemes, így lankadt a lelkesedésem. Ám most, hogy megnéztem, bátran mondhatom, hogy egy igazán jó, és egyedi szórakozást kaptunk Scott Charles Stewart rendezésének képében.

Hosszú ideje dúlt a háború emberek és vámpírok között, mire az egyház által kiképzett harcosok, a papok meg nem állították a vérszívókat. Jelenleg a vámpírok rezervátumokba tömörítve élnek, az emberek pedig fallal elkerített városokban. A legnagyobb ember uralta település Katedrális Város. Itt él a mára már fölöslegessé vált Pap ( Paul Bettany ). Miután értesül unokahúga elrablásáról, biztosra veszi, hogy a bűnösök vámpírok. Rögtön a lány keresésére akar indulni, de az egyház megtiltja, hogy átlépje a város falait. Ha megteszi, azzal az egyház és Isten ellen fordul. Végül a Pap úgy dönt, hogy akkor inkább Isten ellen fordul.

Simán eltudom képzelni, hogy az évek múlásával A pap megkapja a klasszikus jelzőt, mivel a vámpírmitológia és a sci - fi különleges keverékét láthatjuk a filmben. A forgatókönyv és a szövegkönyv sablonokból épül fel ugyan, de az alkotók ezeket nagyon ügyesen használták ki. A történet alapszituációja telitalálat, és a nagyon stílusos, rajzolt bevezetőből következtetve egy alternatív világ jövőjében járhatunk. Ráadásul kapunk egy óvatos, de annál erősebb egyház - vallás kritikát, ami nekem nagyon tetszett. A cselekményvezetés jó, a vége felé kettő stílusos csavarral megfűszerezve.

Ha már említettem a rajzolt bevezetőt, engedjétek meg, hogy még egy kicsit időzzek a film ezen elemének tanulmányozásával. Ez ugye egy képregényfilm, így kézenfekvő volt, hogy valamikor átváltsanak rajzolt stílusba. A bevezető lényege, hogy az ember - vámpír háborúk történetét mondja el nekünk röviden a narrátor. Kíséretként pedig gyönyörűen megrajzolt csatajeleneteket láthatunk szép színekkel.

A harcjelenetek megkoreografálása ugyan hagy kívánni valót maga után, viszont szuper lassításokat kapunk, ráadásul rendszeresen. Emellett a helyszínek nagyon jó választások eredményei, a fényképezés pedig gyönyörű, és maradéktalanul megteremti a poszt - apokaliptikus hangulatot. A vámpírok kinézete nagyon érdekes, de ezzel együtt kreatív is. Továbbá a technikai vívmányok kidolgozása is ügyes, ebből a kategóriából a legszembetűnőbb maga Katedrális Város, ami valami istentelen jól néz ki. Vagy megemlíthetjük hőseink járgányait, melyek igazi, zúzós motorok, vagy az egyik szereplő pisztolyát. A filmzene sok eredetiséget nem tartalmaz, de hangulatfestésnek tökéletes.

A főszereplő Paul Bettany, akit A da Vinci - kód és a Légió után újra vallási szerepben láthatunk. Alakítása erős közepes, az arcjátékon még csiszolhatott volna, de összességében hiteles. Hősünk társát Hickst Cam Gigandet játssza, aki A túlvilág szülöttéből vagy a Sose hátrálj meg főgenyájaként lehet ismerős. Egy fokkal talán jobban játszik, mint Bettany, bár kétségtelen, hogy a karaktere is sokkal könnyebben megformálható. A pap amúgy sem egy karakterközpontú film, de azért látszik, hogy a főhős figuráján dolgoztak. A fő gonoszt Karl Urban kelti életre, aki leginkább a Redből lehet ismerős. Karaktere tipikus negatív figura, aki egykor a jó oldalon állt, de a színész kiváló játéka bőven visz színt a figurába.

A pap - Háború a vámpírok ellen igényes sci - fi vámpírmitológiával keverve, egy nagyon szép poszt - apokaliptikus világba helyezve.

Mostanában eléggé híján vagyunk a jó thrillereknek, épp ezért figyelemre méltó a Beszélnünk kell Kevinről címre hallgató produkció. Február 16. - ától láthatjuk itthon.

Az Űrodüsszeia és a Ragyogás között, 1971 - ben Stanley Kubrick elkészítette a Mechanikus narancsot. A gondok már ott kezdődnek, hogy maga a film címe is teljesen értelmetlen...

Alex ( Malcolm McDowell ) lezüllött fiatalként, huligánként, bandavezérként, bűnözőként éli mindennapjait. Egészen addig, amíg saját társai jóvoltából börtönbe nem kerül. A szabadulásért cserébe Alex aláveti magát egy új tudományos kezelésnek, melynek célja a bűnös embert tisztességes polgárrá változtatni. A kezelés fájdalmasabb, mint amilyenre Alex számított. Kényszerzubbonyba bújtatják, a fejét teleaggatják drótokkal, a szemeit kipeckelik. Így kell filmeket néznie. A kúra eredményeképp bármikor, ha agresszív vagy szexuális vágya támad, elviselhetetlen rosszullét tör rá.

A Mechanikus narancs részben a züllő fiatalsággal foglalkozik, és valahol az Eden Lake és A gyűlölet között helyezkedik el. Mert habár egy idő után megtanulunk, vagy inkább kénytelenek leszünk szimpatizálni Alexszel ( másképp a film elviselhetetlen ), a játékidő első felében elképesztően irritálja a nézőt a karakter. Ráadásul Alex egy szemét huligán, egy elvetemült bűnöző, aki hiába javul meg tulajdonképpen, azt kapja amit megérdemel. Időnként eltudunk mosolyodni a karakteren, és a nyelvjárása is egész érdekes, de összességében nem jó főhős. Ezt tetézi Malcolm McDowell erősen hullámzó játéka. Néha egészen kiválóan hozza színész a figurát, máskor viszont egyenesen borzalmas, amit művel. A mellékszereplők olyan játékot produkálnak, ami még a Pokolban égő lelkeknek is súlyos büntetés lenne, nemhogy nekem, aki nyugodtan leül este filmet nézni egy jó produkció reményében. Kiemelném az Alex felügyelőtisztjét alakító színészt, akinek az arcjátéka egy pornófilmbe is kevés lenne.

A forgatókönyv végül is egész jó, kétségtelenül nem a szkript hibája, hogy a film jóformán teljes csőd. Ez bizony Kubrick számlájára róható fel, aki a rendezés szinte minden fázisát elrontotta. Többször kapunk feleslegesen és unalmasan időhúzó jeleneteket, illetve idióta megoldásokat. Ez utóbbiba tartozik az autószimulátor ( hőseink egy autóban ülnek, és próbálnak úgy tenni, mintha eszeveszett tempóban száguldanának, de a mögéjük vetített háttér az egészet elrontja ), vagy a felgyorsított, idióta zenei aláfestéssel megspékelt szexjelenet. Ettől eltekintve a film zenéje összességében jó. A történetben fontos szerepet vállal Beethoven munkássága, amit nagyon jó ötletnek tartok.

A szövegkönyv is tartalmaz nagyon jó és elgondolkodtató sorokat, de ettől függetlenül a filmben nem véltem felfedezni túl sok mondanivalót. A kábelekkel teleaggatott, kényszerzubbonyba bújtatott Alexszel nyilván a média agymosó hatalmára akartak rávilágítani, de ez az ötlet is balul ütött ki, hiszen Alexszel egyszerűen lehetetlen azonosulni. Minden vele történő rossz maximálisan megérdemelt. És mielőtt bárki azt mondaná, hogy egy huligánnal amúgy sem lehet szimpatizálni, az előbb lesse meg Vincent Casselt A gyűlöletben. Másik módszer, hogy nem egy suhancot kellett volna megtenni a film főhősévé, ehelyett Alexnek inkább negatív fényben kéne tündökölnie. Említsük meg példának okáért a Harry Brownt, ahol a huligánok teljes mértékben negatív figurák, de karakteresek és teljesen jó helyet foglalnak el a filmben. Alexet viszont a lehető legrosszabb funkcióba állítják be Kubrickék, így képtelenség szimpatizálni a főhőssel. Ezzel pedig gallyra is ment az egész produkció.

Ami még nagyon zavart, hogy a film nagy része alatt olyan érzésem volt, mintha színpadi felvételeket néznék. Ennek okai leginkább az erőltetett díszletek, illetve a mellékszereplők korábban már említett, borzalmas alakításai. Kivételt képeznek a színpadiasság alól a börtönben játszódó jelenetek, illetve Alex kezelése. Amit pedig végképp nem értek, hogy a film első felében miért kellett Alexet buzinak öltöztetni műszempillával, idióta sétabottal, és rendkívül gagyi kalappal.

Stanley Kubrick tud filmet rendezni, ezt a 2001: Űrodüsszeiánál megmutatta, de a Mechanikus narancsot nagyon félredirigálta. Még a Ragyogásnál is jobban. 

A régi arcok visszatérnek. A trailer alapján nem tudom, mit várjak, de az első három részt és a múltkori teasert ismerve biztosra veszem, hogy fergeteges filmnek nézünk elébe.

Mióta felcsendült a Colombiana végén Johnny Cash Walk című feldolgozása, rendszeresen hallgatom a 2003 - ban elhunyt zenész dalait. Nemrég a kezembe került a Cash legmozgalmasabb éveit bemutató A nyughatatlan című film.

J.R. Cash ( Joaquin Phoenix ) gyakorlatilag a semmiből indult útnak az '50 - es években. Megjárta a tengerészgyalogságot, volt kereskedő, majd egy sikeres próbálkozás következtében a korszak legnépszerűbb zenészei közt találta magát. Összeismerkedett a gyönyörű June Carterrel ( Reese Witherspoon ), és hamar kialakult kettejük között egy különleges vonzalom. Ám hiába a siker, John magánélete évről évre egyre jobban összeomlott. Utolsó segélykiáltásként drogokhoz nyúlt, és csak egy hajszál választotta el attól, hogy Elvis Presleyhez hasonlóan végezze.

A nyughatatlan fantasztikus életrajzi film, melynek forgatókönyve elsőosztályú. A zenész legizgalmasabb éveinek legmeghatározóbb pillanatait, történéseit gyűjtötték össze, és káprázatos hitelességgel varázsolták filmmé őket. A játékidő kettő és negyed óra körül van, és ezt az időt az alkotók a lehető legjobb cselekményfelépítéssel töltötték ki, ráadásul sikerült megtalálniuk az események folyásának tökéletes tempóját. A produkció több, mint 30 évet foglal össze, de ezt mégis fantasztikus részletességgel teszi. Mélyen betekintést nyerhetünk Johnny Cash fantasztikus személyiségébe. Életének a film által bemutatott szakasza kiváló alapanyag egy ütős tragédiához. Viszont a zenésznek sikerült felállni, gyakorlatilag a pincéből. Nagyon durva igaz történet, ami amúgy csak a legagyasabb forgatókönyvírók fejéből pattanhatott volna ki.

Ami véglegesen a csúcsra juttatja A nyughatatlant, azok a lehengerlő színészi játékok. Nem tudom, hogy Joaquin Phoenix mennyi időt töltött Johnny Cash koncertfelvételek nézésével, de biztos több volt egy délutáni programnál. Fantasztikusan sikerült kidolgoznia a karakter mozgását, mimikáját. A film megtekintése előtt érdemes belenézni a zenész pár fellépésébe. Hozzá kell tenni, hogy Phoenixnek hasonló szájhibája van, mint amilyen Cashnek volt, így nyilván előnyben részesült a színész - castingon. Reese Witherspoon meglepően kiváló teljesítményt nyújt. Mindkét színészen egyértelműen érezhető, hogy mennyire élvezték ezeket a karaktereket játszani. Amiért maximális respect jár nekik, azok a dalos jelenetek. Mintha egy az egyben Casht és Cartert hallanánk, egyszerűen szenzációsan sikerült elsajátítaniuk az énekhangokat. Elsőre azt hittem, hogy az eredeti felvételek vannak a film alá játszva, de a stáblista megcáfolt ebben, és ennek őszintén nagyon örülök. John édesapját Robert Patrick játssza, aki leginkább a Terminátor 2 T-1000 - eseként lehet ismerős. Ezúttal viszont egyáltalán nem nevezhetjük a játékát gépiesnek, sokkal inkább fantasztikusnak. Tipikus szigorú apafigura, de Patricknek sikerül valami pluszt hozzátennie, amitől a figurának sikerül kilépnie a sablonkarakterek sorából.

Mindennek a tetejébe számtalan fantasztikus dalt hallgathatunk, kiemelném egyik nagy kedvencemet, a film eredeti címét is adó Walk the Linet, ami utánozhatatlan hangulattal rendelkezik, ráadásul elejétől a végéig meghallgathatjuk a filmben, egy elegáns klip kíséretében.

Kiemelendő jelenet még a börtönkoncert, mely kiváló hangulattal rendelkezik, a képsorokat belengi az ön-bizalom és a talpra állás érzése, illetve a koncert közbeni lánykérésnek is sikerül többet adnia, mint egy egyszerű nyálas finálét. A zárójelenet pedig telitalálat, az egyik legszebb, amit valaha láttam.   

Minden évben van egy éjszaka, amikor a Kaszás megjelenik a Földön, hogy magával vigye a lelkünket. A jövő év általam egyik legjobban várt filmje.

Eléggé zsákbamacska, de mindenesetre lesz benne Rihanna, Liam Neeson, és - úgy tűnik - fasza látvány.

Kicsit többet vártam ugyan a 2009 - es Harry Browntól, de ettől függetlenül az elsőfilmes Daniel Barber fantasztikus filmet tett le az asztalra. A fiatal korosztály züllése amúgy is aktuális téma, ezek szerint Angliában is. Van olyan produkció, ami ezt a témát a lehető legpocsékabb módon fogja meg ( Eden Lake ), de vannak olyan filmek is, amik nagyon jól ráéreznek a megfelelő hangulatra, mint A gyűlölet, vagy maga a Harry Brown.

Harry Brown ( Michael Caine ) háborús veterán békésen él Anglia egyik " leggraffitisebb " részén. Miközben felesége a kórházban haldoklik, ő esténként az ablakon kinézve, értetlenül nézi, ahogy a huligánok agyonverik az autó tulajdonosát, amit épp elakarnak kötni. Tehetetlenségében végül visszaengedi a függönyt az ablakra, és lefekszik aludni. Többször láthatjuk, ahogy reggel ránéz az aluljáróra, majd inkább tovább megy a hosszabb utat választva. Miután felesége meghal, csak egyetlen ember társaságára számíthat: A legjobb barátjáéra, Leonardéra ( David Bradley ), aki viszont retteg, mivel a huligánok rendszeresen zaklatják. Egyik délután meg is mutatja Harrynek a katonai kést, amit önvédelemre tart magánál. Harry ekkor már érzi, hogy baj van, másnap pedig csönget nála a rendőrség két nyomozója, és Leonard halálhírét hozzák. A férfit brutálisan meggyilkolták a fiatalok uralta aluljáróban. Harry egy ideig nem tudja, mit tegyen, de miután őt is megtámadják, nem tudja tovább türtőztetni magát. Elindul az éjszakában pisztolyt vásárolni: Többé nem ereszti vissza a függönyt az ablakra, nem tűri csendben a körülötte folyó borzalmakat, nem engedi, hogy a mocsok eluralkodjon a környéken. Többé nem választja a hosszabb utat az aluljáró mellett, és többé nem hagyhatja legjobb barátja halálát megtorlatlanul. Harry Brown útra kel, hogy kisöpörje a mocskot az utcákról.

A film nyitójelenete rögtön tudtunkra adja, hogy ha egy jóízű, akciódús, beszólogatós, laza filmre számítva indítottuk el a Harry Brownt, akkor jobb, ha már most kikapcsoljuk. Kézi kamerás felvételeken láthatjuk ugyanis, ahogy a huligánok fényes nappal céltáblának használnak egy babakocsis anyukát, majd egyikük fejbe is lövi a nőt. Kisebb kárpótlás, hogy ezt követően őket is elgázolja egy teherautó. Ezután pedig ágyában fekve kinyitja a szemét Harry Brown, akinek rádiójából épp az előbb említett nő haláláról beszélnek. Már most kiemelném Michael Cainet, aki nélkül a film fele ennyit sem érne. A játékidő első felében végig ott ül az arcán a tehetetlenség. Harry látja, hallja, érzi maga körül a borzalmakat, de nem tud ellene mit tenni. És ezt soha egy szóval sem mondja ki, egyszerűen csak ott ül az arcán mindez. Kevés színész tudta volna ezt ennyire jól a tudtunkra adni. Miután Harry barátja meghal, a forgatókönyv durvábbnál durvább szituációkba helyezi a főhőst. A legsokkolóbb talán az a jelenet, amikor Harry két drogdílerhez érkezik fegyvert vásárolni. Végül végez mindkettőjükkel, mert rájön, hogy ilyen szemetet nem hagyhat csak így itt. A bedrogozott prostit leteszi a kórház előtt, a lőfegyvereket pedig magával viszi. Harry semmi könyörületet nem mutat, kiöl magából minden érzelmet, ami kegyelemre sarkalná. Egy valami élteti: Kegyetlen bosszút akar állni Leonardért. A film fantasztikus hatást ér el. Nyomasztó, sötét hangulatot kever ki a színekből, felejthetetlen, sokkoló összképet teremtve.

A fényképezés is nagyban hozzájárul a lehangoló hatáshoz. A szürke, élettelen, szomorú színek dominálnak, piknikes, napfényes délutánra még véletlenül se számítsunk. A környezetválasztás tökéletes. Az összkép közelebb áll egy nyomornegyedhez, mint egy normális lakóövezethez. Minden tele graffitivel, a képernyőről szinte kimászik a rettegés, ami belengi az itt élők mindennapjait. És mitől félnek? Néhány suhanc szarházitól, akik bedrogozva pisztollyal rohangálnak. Még a rendőrfőnök is inkább visszaszáll a kocsiba, a kommandósok is menekülnek, mikor meglátják a molotov - koktélokkal támadó, arcukat eltakaró huligánokat. Az egész közösség, az egész világ, és az összes néző rejtett vágyát személyesíti meg Harry Brown, aki a bosszú angyalaként száll alá a mocsokba, hogy többé senkinek se kelljen.

Ahogy már említettem, Michael Caine fantasztikus alakítást produkál, arcjátéka végig verhetetlen. Túl sok szöveg nem is jutott neki, hiszen a színésznek mindent sikerül kifejezni a mimikájával, a tekintetével. Arcából végig sugárzik a fiatalok iránt érzett gyűlölet. A pár mondat, amit elmond pedig véglegesen felteszik az i - re a pontot. Egy olyan ember szavai, aki többé nem ismer megbocsátást vagy kegyelmet. Akit többé nem érdekelnek a következmények, csak a megtorlás. A Leonardot alakító David Bradley leginkább a Harry Potter mogorva gondnokaként, Filchként lehet ismerős. Akárcsak a varázsló - franchiseban, a Harry Brownban is nagyon jól hozza a karakterét. Túl sok szerep nem jut neki, hiszen hamar meghal, de az első fél órában tartja a lépést Cainevel, és tényleg érezzük, ahogy kiáramlik ránk is Leonard rettegése és kétségbeesése.

Mindehhez tegyük hozzá, hogy a film zenéje is nagyon jó, és illik a hangulathoz. Végső soron úgy gondolom, hogy a helyes megállapítás nem az, hogy többet vártam a Harry Browntól, hanem az, hogy másra számítottam. Ez a film meglepett engem, és ajánlom mindazoknak, akik végre nyugodt szívverés kíséretében akarnak átsétálni a sötét aluljárón, ahogy azt Harry Brown is teszi a film végén.

Sziasztok!

2001 - ben látott napvilágot a Sylvester Stallone forgatókönyvéből készült Felpörgetve, ami az autóversenyzés világába igyekszik elkalauzolni a nézőket. Ám a sokat ígérő alapból csak egy helyenként látványos kaszkadőrmutatványokkal megszakított, idegesítő maszlagot sikerült kihozni.

Középpontban a világbajnokság, a címért a veterán Beau Brandenburg ( Til Schweiger ) és az újonc Jimmy Bly ( Kip Pardue ) küzd. Jimmy viszont kezd kiesni a rendes kerékvágásból a megfeszített tempó miatt, amit a sztárráválás és a bátyja ( Robert Sean Leonard ) diktál, aki egyben a menedzsere is. Így a csapatfőnök Carl Henry ( Burt Reynolds ) visszahívja régi kollégáját, Joe Tantot ( Sylvester Stallone ), hogy ezzel megfelelő támaszt nyújtson Jimmynek.

Stallone forgatókönyvébe nemigen lehet belekötni. A szkript egy teljesen jó sportfilmet vázol fel. A gond az, hogy Renny Harlin rendező ahol csak lehet, elcseszi a történetet. A legfájóbb pont az, hogy a film nagyon sokszor idegesítő. Mit értek ez alatt? Elsősorban az egyik " fontos " karaktert, Sophiát, aki Brandenburg barátnője. A figurát Estella Warren kelti életre. A karakter megmozdulásai önmagukban elég irritálóak, mindig ahhoz a pilótához csapódik, aki hajlandó eltartani. Semmi őszinteség, semmi szeretet nincs benne, csak pénzéhség. Mindehhez párosul a színésznő idegesítő feje, és pocsék arcjátéka, mindennek a tetejébe pedig a film őt akarja az egyik pozitív karakterként beállítani. És lehet, hogy ez így elsőre elviselhető negatívumnak tűnik, de sajnos nagyon belengi az egész produkciót, tönkretéve az összhatást. Megemlíteném még Stacy Edwardsot is, aki szintén elég idegesítő, ráadásul teljesen fölösleges a karaktere. Mindemellett a film üzenetének szánt baromság is a negatívumok táborát erősíti. A Felpörgetve azt akarja nekünk bebizonyítani, hogy a siker és a pénz érdekében áldozzuk fel a szerelmet, a barátságot, a normális életet. Ennél rosszabb mondanivalóval sem találkozunk sűrűn. Aztán ott van még Tanto érmetrükkje, melynek lényege, hogy a veterán szuper pilóta összeszed három pénzérmét a pályáról a kocsija hátsó gumijával, miközben sokat sejtetően berregteti a motort. Ez a jelenet irreálisságában idegtépő. Negatívum még, hogy a vágás néha nem alkalmazkodik a történethez: A kommentátorok harsogják, hogy xy megelőzte zy - t, de mi még mindig zy - t látjuk az élen, amint két autónyival vezet xy előtt. Pedig pár másodperccel ezelőtt mi is láthattuk az előzést, de a következő képkocka olyan, mintha mi sem történt volna.

A többi színészről is illene szót ejteni: Burt Reynolds annak ellenére, hogy jól játszik, nem tudja szimpatikussá tenni a karakterét, aki a legerősebb képviselője az előbb említett pocsék mondanivalónak. Sly természetesen megint csak nagyon jó, ráadásul adott a saját szájába egy igencsak hatásos monológot. Az olasz csődör arcjátéka, mint mindig, most is fantasztikus, szóval rá tényleg nem lehet panasz. Végső soron Kip Pardue se szörnyű, de az Emlékezz a Titánokra - ban jobban hozza a figuráját. Til Schweiger is tűrhető, ráadásul karakterében megidéződik Kimi Raikkönen is. Robert Sean Leonard a Dr. Houseból lehet ismerős, ahol Wilsont formálja meg. Ő Sly után a legkiemelkedőbb a színészgárdából, és habár őt akarják negatív karakterként bemutatni, a színésznek sikerül szimpatikussá tenni a figurát.

Ami miatt viszont mindenképp érdemes megnézni a filmet, azok a lélegzetelállítóan látványos balesetek. Néhány vizuális effektnél ugyan kicsit kilóg a lóláb, de több fantasztikus kaszkadőr munkát és lassítást is látunk, ráadásul a betétdalválasztások is jól sikerültek.

A Felpörgetve lehetett volna egy nagyon jó sportfilm is, de a produkció sajnos nem áll össze szép egésszé, így keserű szájízt hagy maga után. Azért egyszer érdemes megnézni, ha más nincs kéznél.

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Sziasztok!