Mike Cahill néhány évig vágóként dolgozott dokumentumfilmek háza táján. Megfigyelte, kitanulta a filmezés minden csínját-bínját, hogy aztán 2011 - ben elkészítsen egy filmművészeti csodát az Another Earth formájában. Mikor két hete leírtam a Melankóliáról, hogy az utóbbi évek legjobb filmje, nem gondoltam volna, hogy ez az állításom ilyen hamar megdől majd.

A rövid bevezető után kérlelhetetlenül megérkezik a sokkoló nyitójelenet, melynek következtében kénytelenek vagyunk elvetni azt a naiv tévhitet, hogy egy könnyed filmecskét látunk majd. Főhősnőnk, Rhoda ( Brit Marling ), részegen ül a volán mögé, majd halálos kimenetelű balesetet okoz, melyben John Burroughs ( William Mapother ) terhes felesége és kisfia is meghal, a férfi élete pedig a Mennyországból a Pokolba süllyed. Miután Rhoda szörnyű bűntudattal telve szabadul a börtönből, úgy gondolja, talán megbocsátást nyerhet, ha boldoggá teszi Johnt, aki viszont nem tudja, hogy a lány tette tönkre az életét. A fajsúlyos és tökéletesen kivitelezett drámai történet fölé tornyosul a Föld légkörében megjelenő másik égitest, mely minden jel szerint bolygónk pontos mása. Az élőben sugárzott kapcsolatfelvétellel pedig biztossá válik, hogy belőlünk is él még egy odafönt. Pályázatot írnak ki az embereknek. A civilek közül egyvalaki lesz az, aki felutazhat a másik Földre.

Nem tudom láttam e már olyan filmet, amit annyiféleképpen lehet értelmezni, mint az Another Earthet. Egyik oldalról nézve ott van a teljesen felületes értelmezés: Egy kilátástalan dráma, melynek radikális megoldása az utazás a Föld 2 - re. De én valószínűbbnek tartom, hogy Mike Cahill ezzel a történettel, melyet ő és a főszereplőnő, Brit Marling írtak, sokkal többet akart mondani. A légterünkben megjelenő hasonmás az emberek saját lelkiismeretének metaforája, a jobbik énünk szimbóluma, aki belülről próbál minket a helyes úton tartani. Ezt az értelmezést tökéletesen alátámasztják azok a grandiózus jelenetek, melyeken Rhoda kissé belassítva sétál, ám a kép középpontjában nem ő, hanem az égből fölé magasodó Föld 2 helyezkedik el. Mintha a sors, vagy maga Isten küldte volna a másik bolygót, ezzel reményt adva az embereknek, hogy azok a hibák, amiket elkövettek, talán odafönt még nem történtek meg. Ez szolgáltatja végül a történet végső megoldását, bár a nagyon erősen nyomasztó talán szó ott lebeg ekkor is. A kétségeket még a stáblista sem oszlatja el, a zárójelenet egyszerre elgondolkodtató, nyomasztó és furcsa módon ijesztő. Vajon Rhoda megőrül, vagy a lelkiismeretét látja megszemélyesedni, esetleg, és ez a legvalószínűbb, a Föld 2 - n is tartottak pályázatot a hozzánk való utazásra, csak a lány ottani énje nem volt olyan jó, hogy Johnnak adja a jegyét, hátha odafönt még él a családja? Vagy lehet, hogy pont azért nem tette, mert odafönt, a Föld 2 - n még valóban él a férfi családja. Három lehetőség áll fenn: A Föld 2 vagy mindannyiunk rosszabbik énjét, ezzel pedig a teljes apokalipszist, vagy a jobbik énünket, és ezzel a megvilágosodást hozta el. Vagy lehet, hogy ott is pontosan mindenki olyan, mint itt, és ezzel megpecsételődne az emberi lét értelmetlensége. A filmben ugyanis gyakran felmerül az a kérdés, hogy tudnánk e tanulni a másik bolygón élő hasonmásunktól. Ha viszont ugyanolyan ő is, mint mi, akkor nem tudunk tanulni tőle. És kitől tanuljon az ember, ha nem önmagától? Márpedig a zárójelenet ez utóbbi megoldást táplálja leginkább, hiszen a Föld 2 - n élőknek mi magunk vagyunk a Föld 2.

És ezzel rá is térnék a film sokrétegű mondanivalójára, mely egyrészről pont azt a dolgot ragadja meg, amit az előbb leírtam. Az emberiség azt hiszi magáról, hogy ő a világegyetem középpontja. Mindenhatónak hisszük magunkat, de pont ezzel pecsételjük meg a tragédiánkat. Ahogy John is mondja: " Vajon ők is Föld 2 - nek hívják magukat? " Másrészről pedig az önmagunktól való félelem bemutatásaként is értelmezhető a film. Ezt jól példázza a Rhoda munkatársaként dolgozó iskolai gondnok, aki fehérítőt önt a füleibe és a szemeibe, mondván, elege van abból, hogy mindenhol önmagát látja. Aztán ott van a lelkiismeret kérdése. Mi a rossz és mi a jó? Ki tudja eldönteni? A film végén, hosszú, fekete kabátban, kibontott hajjal megjelenő Rhoda - hasonmás, úgy tűnik, teljes ellentéte a mi, saját bűne alatt megtört, egyéniségmentes ruhákban járó, haját összefonó, sapkás Rhodanknak. Vajon ez a másik lány a Föld 2 - ről érkezett, és ezek szerint ott tényleg minden jobb? Vagy Rhoda lelkiismerete elevenedett meg? Esetleg ez a fekete kabátos lány maga a halál Rhoda képében? A különös történet az orosz űrhajósról, akinek idegesítő kattogással kellett együtt élnie az űrben, egyedül, hosszú ideig, pedig egyértelműen az ember agyi és lelki erejére céloz. Egyvalaki dönthet arról, hogy boldogok vagyunk e, avagy nem: Mi magunk.

Marling és Mapother, mintha csak önmagukat kellett volna megformálniuk, olyan hitelesen és " emberien " játszanak. A hangulat leginkább olyan, mintha ügyesen összekeverték volna a Winter's bone és a Melankólia atmoszféráját és adtak volna hozzá még egy kis pluszt. Ezt erősíti a mesteri fényképezés, melyben a kék szín nagyon erősen dominál ( a filmnek ezen részét is Cahill végezte el ), illetve a gyönyörű szép, elgondolkodtató zene. A Fall On Your Sword dallamai és az egyéb betétzenék a játékidő elején kilépnek a képernyőről és megérintik a néző lelkét, majd ellenvetést nem tűrő erővel berántanak minket a filmbe, ahonnan nem is tudunk szabadulni többértelmű zárásig.

Mindennek a tetejébe ez a gyönyörűség teljesen eredeti ötlet. Nem regény vagy képregény, és nem is videojáték adta az alapját, hanem Cahill és Marling lenyűgöző, tökéletes forgatókönyve.

Elgondolkodtató, mesteri, és mérhetetlenül fajsúlyos film az Another Earth, mely minden kétséget kizáróan 2011 legfantasztikusabb produkciója. Magasan.

Hej, de régen tartottam már tematikus hétvégét. Épp ezért jövő héten meg is ejtem a következőt, ezúttal a western műfaj köré építve e jeles alkalmat. Ráadásul ezúttal jóval több írást olvashattok majd, úgyhogy érdemes lesz 2011 november 18. - a délután és 20. - a este között gyakran felnézni ide, a Movie Tankra.

Remélem, sikerült felcsigáznom a kedélyeket!

Jason Statham megint nagyon laza, de még mindig kibaszott halálos. Előreláthatólag a Safe című filmben is brutálisan meggyilkolt bűnözők hullái jelzik útját.

Sziasztok!

Egy rögtönzött, update jellegű bejegyzés lesz ez. Mint tudjátok, az elmúlt egy évben nagy hangsúlyt fektettem a top20 kedvenc film listáimra. Kettő toplista is készült ebből a témából, viszont az a helyzet, hogy egyikkel sem vagyok maradéktalanul elégedett. Az igazság az, hogy mind a két listában 20 olyan film szerepel, amiket nagyon imádok, de mindkét alkalommal megtörtént, hogy a lista kikerülése után eszembe jutottak olyan filmek, amik bekerülhettek volna simán a 20 kedvenc közé. A másik kényes téma pedig a filmek rangsorolása, hiszen különböző műfajokról beszélünk, amiket nehéz összehasonlítani egy kalap alatt. Ebből kifolyólag arra gondoltam, hogy a kedvenc filmjeimről átgondoltabb, alaposabb képet adni úgy tudok, ha kategóriákra lebontva hozom nektek a kedvenc filmjeimet, top10 videókban. Teszem azt, mondjuk Top10 Kedvenc horror. Szóval ez lesz az új rendszer, szerintem így jobb lesz. Akit érdekel a téma, leírhatja kommentben, hogy melyik műfajból látná minél előbb a 10 kedvencemet.

Hergé művészeti korszakalkotó munkájának, az kalandtörténetek szülőatyjának, a Tintin képregénysorozatnak 2011 - ig kellett várni a megfilmesítésre, holott Steven Spielberg már évtizedekkel korábban megvásárolta a jogokat a művész özvegyétől. A rendező viszont nem akarta elkapkodni a dolgokat, inkább megvárta, amíg kifejlődik egy olyan vizuális technika, mellyel igazán jól vissza lehet adni a képregénysorozat hangulatát. A motion captureben teljesült Spielberg vágya, így Peter Jacksonnal összeállva nekiálltak, hogy tető alá hozzák a produkciót.

Tintin ( Jamie Bell ) oknyomozó - riportjaival híressé vált újságíró, aki ezúttal a régen elsüllyedt Unikornis hajó elveszett kincse után intéz nyomozást karöltve a kincs örökösével, Archibald Haddock kapitánnyal ( Andy Serkis ) és a kettő idióta, de annál leleményesebb rendőrrel, Thompsonnal és Thomsonnal ( Simon Pegg, Nick Frost ). Céljuk: Rájönni a rejtély megoldására, és hamarabb megtalálni a kincset, a gonosz Sakharinenél ( Daniel Craig ). Útjuk földön, vízen, és levegőben vezet, hidegben és melegben egyaránt ( főleg melegben ), egyik életveszélyes szituációból csöppenve a másikba.

A Tintin rendezése profi minőségű, Spielberg egyik legkiválóbb munkája. Maximális precizitással és pontossággal megkoreografált jeleneteket kapunk, elsőosztályú akciókkal. Habár nem olvastam a képregényt, de a filmen egyértelműen érezhető, hogy az alkotók elsődleges célja a eredetihez való hűség volt. Megmosolyogtató látni az összes kalandfilmet egy mű keretein belül. Ennek egyetlen oka, hogy a Tintin volt jóformán az első képviselője ennek a műfajnak, tehát a sablonok megteremtője. Kapunk nem egy irreális megoldást is, - mint például mikor a részeges Haddock kapitány beleböfögi alkoholtartalmát a zuhanó repülőgép üzemanyagtartályába, így hőseink megmenekülnek - de ezeket igazi kalandfilmes könnyedséggel, humorosan adják vissza.

A motion capture kétségtelenül első osztályú, érdemes volt várni, amíg kiforr ez a technika. A színészi munka is kiváló. Peter Jackson bevonta állandó légiósát Serkis személyében, aki Gollam, King Kong és Ceasar után végre embert játszhatott, téve ezt a legmaximálisabb profizmussal. A Pegg - Frost páros munkája is említésre méltó, akik ezúttal is tökéletesen működnek együtt, és a két lüke rendőr sokat erősít a film humorfaktorán. Daniel Craigre sem lehet sok panaszunk a fő gonosz szerepében. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a motion capture miatt a színészeknek jóval könnyebb dolguk volt, mint egy élőszereplős filmben. A fájó pont, hogy a filmnek jóformán egyetlen negatívumát maga Tintin képezi, aki minden, csak nem egy kalandfilm főhőse. Tintin a gagyi családi komédiák legirritálóbb gyerekszereplőit idézi, ötéves korban leragadt, pirospozsgás arcával, és felnyalt, vörös hajával. Az igazi kalandfilm főhős Indiana Jones, nem pedig egy nyálas tini.

A motion capturevel felvett jelenetekre ráhúzott animáció elsőosztályú, gyönyörű környezeteket és hangulatot varázsoltak a vászonra az alkotók. Aprólékos, precíz munka eredményeképp láthatjuk ezt a filmet olyan szépnek, mint amilyen. 

A film vége nyitva hagyja az ajtót a folytatásnak, Spielbergék még két filmet terveznek. A következőt Jackson rendezi. Várom szeretettel! 

Tobe Hooper 1974 - ben a vászonra varázsolta az önmagát megfékezhetetlenül pusztító társadalom tökéletes metaforáját. Kell ennél több egy klasszikushoz?

A sokkoló nyitóképek után, melyek egy sírrablás helyszínét mutatják meg, a történet főszála veszi kezdetét, melyen öt fiatalt ( Sally - Marilyn Burns, Jerry - Allen Danziger, Franklin - Paul A. Partain, Kirk - William Vail, Pam - Terri McMinn ) követhetünk, akik Sally és Franklin nagyapjának régi házához érkeznek az erdő szélére. A fiatalok szétszóródnak, majd Kirk talál egy házat nem messze egy kiszáradt patak medrétől. Bemerészkedik, ám ez élete legrosszabb és egyben utolsó döntésévé válik. A rejtekhelyéről előugró Bőrpofa ( Gunnar Hansen ) talán fel sem figyelt volna rájuk, ha a fiú nem lép a kannibál család házának területére. Így viszont kezdetét veszi a valóságos földi pokol, amely nem tervez túlélőket hagyni maga után, vagy ha igen, őket is megcsonkítva, egy életre szóló traumával hagyja az út szélén.

A már említett nyitóképek hátborzongatóan zseniális alaphangulatot adnak a filmnek. A megszentségtelenített temetőről hirtelen vágásokkal készült összeállítás alatt a borzalmasabbnál borzalmasabb eseményekről beszámoló rádióhíradót hallgathatjuk. Hooper ezzel a nyitánnyal rögtön bemutatja filmjének lényegét. Nem mást, mint rávilágítást a rohamosan torzuló társadalomra és a meggátolhatatlan pusztításra, melynek semmi sem szent. Bőrpofa nem más, mint az emberi lélek legeltorzultabb darabja. Csakhogy sok emberrel ellentétben ő nem bújik bárgyú álarc mögé ( vagy mégis ? ). Bőrpofa kannibál családja pedig a foglyul ejtett szerencsétlenek húsán lakmározik. A láncfűrészes gyilkos nem másnak, mint az ember borzasztó személyiségének felnagyítása, egy meggátolhatatlan, kérlelhetetlen, elmebeteg gyilkológép. A fiatalok helyzete a kezdettől kilátástalan, nem látunk nekik menekülési útvonalat, Sally filmvégi, sikeres szökése már a kannibál család nagypapájának bénaságán múlik.

A kiszárított, napsütötte vidék atmoszféráját tökéletesen adja vissza a profi fényképezés. Továbbá ki kell emelnem a film zárójelenetét, mely igazi filmtörténeti gyöngyszem. Miután Sally megszökik, Bőrpofa dühében, a felkelő nap fényében elkezdi vadul lóbálni láncfűrészét. Morbid lenne ezt a snittet szépnek nevezni, de tényleg ehhez a jelzőhöz áll legközelebb a jelenet. Továbbá a Földön eluralkodó káoszt is szimbolizálja ezzel a jelenettel a rendező, mely a Földön immár akkora méreteket öltött, hogy a Nap fényét is megtöri.

A sikerhez hozzátartozik Gunnar Hansen kiváló játéka, mellyel Bőrpofát örök slasher - ikonná tette. A film békés, bár Bőrpofa öccsének köszönhetően kissé zavaros kezdése után a cselekmény kezd ellaposodni, ám ez teljesen szándékos húzás volt, hogy a másodperc törtrésze alatt, a rejtekhelyéről előugró Bőrpofa a lehető legnagyobb rémületet váltsa ki a nézőből. A többi színész játékát illetően nem lehet annyit írni, viszont Edwin Nealt meg kell említeni, aki a gyilkos öccsét játssza. Az elme roggyant vadbarmot a színész rendkívüli hitelességgel kelti életre. Az apukát alakító Jim Siedowról viszont már nem lehet hasonló jókat elmondani. Arcjátéka nagyon erőltetett. Marilyn Burns csak a fináléban kap komolyabb szerepet, ám az akadályt jól veszi, igaz, egy kicsit túljátssza a szerepét.

A texasi láncfűrészes mészárlás méltán tudhatja magát a klasszikusok között, hiszen Tobe Hooper egy kiváló metaforikus filmet, és egy fantasztikus horror - ikont ajándékozott a nézőknek, és a filmvilágnak.      

Denzel Washington nagyon kemény, és Ryan Reynolds is jónak tűnik. Ennek ellenére a Safe House nem ígér túl sok eredetiséget. Sablonból mindenesetre a legjobbat fogjuk kapni.

Könnyedebb filmet kaptam az Acéllövedék képében, mint amire számítottam, de épp ezért tetszett Stanley Kubrick 1987 - es produkciója.

A történetet két részre oszthatjuk. A játékidő kicsivel kevesebb, mint első felében egy igen kemény katonai kiképzésnek lehetünk tanúi. Három közlegényt is megismerünk közelebbről, akik a kiképzőtiszttől a Joker ( Matthew Modine ), a Cowboy ( Arliss Howard ) és a Pyle ( Vincent D'Onofrio ) beceneveket kapják. A film ezen első szakaszának főszereplőjeként leginkább Pylet emlegethetjük, akinek története fájdalmas tragédiává csúcsosodik ki. A film legerősebb háborúellenes jelenete, mikor a kiképzésben először megtört, majd abba beleőrült közlegény a saját szájába nyomja puskáját. Továbbá ezek a képsorok a legsokkolóbbak is a filmben.

A történet második felében Joker és Cowboy Vietnamban találkoznak újra. Innentől kezdve pedig kivonásukig figyelhetjük, hogyan boldogulnak és viszonyulnak a háborúhoz.

Kubrick igazán maradandóvá ügyesen kidolgozott jeleneteivel teszi az Acéllövedéket. Mikor valaki golyót kap, fantasztikus lassításokban csodálhatjuk, ahogy a vér kifröccsen és az áldozat teste a földre hullik. Zseniálisan, de a borzalmas hatást maximálisan elérve zökkent ki minket a békés nyugalmi állapotból a rendező ezekkel a szemet gyönyörködtető lassításokkal. Továbbá kapunk még nagyon színvonalas egy snittes jeleneteket is. Kiemelendő az osztag előrenyomulása, miután a hadnagyot lelőtték. Ez az első komoly akciójelenet a filmben. Vagy mondhatnám azt a snittet is, melyben a tévéstáb végighalad a fedezékekben fekvő, megtört, de bátor katonákon. Egy szó, mint száz, a különleges operatőri munka az, ami végső soron egyedivé teszi ezt a filmet.

Maga a történet nem nagy durranás, alapjaiban véve egyszerű háborús filmről beszélünk. Viszont a szövegkönyv nagyon jó. El nem tudtam volna képzelni, hogy kiképzőtiszt tud ilyen választékosan káromkodni. Utóbbit alakító R. Lee Ermey nagyon odateszi magát, a gárda egyértelműen legjobbját nyújtva. És ha már itt tartunk, a filmnek nagy erőssége még a színészi játék is. Akit mindenképpen meg kell említeni, az Vincent D'Onofrio, aki elsőre csapnivaló színésznek tűnhet bárgyú vigyorával, de aztán rájövünk, hogy ez a gyámoltalanság teljes mértékben a karakterből fakad. Abban a jelenetben, melyben Joker rányit a vécében, éjszaka Pylera, aki épp a puskáját tölti, D'Onofrio arcjátéka olyan hátborzongató, hogy a legszörnyűbb horrorfilmekben is simán megállná a helyét. Időnként halljuk Joker narrációját. Ezek a mondatok kétségtelenül hibátlanul vannak eltalálva, viszont én keveslettem őket. Több narrációval hatásosabb filmet lehetett volna összehozni. Az aktuális dühöngő, " végtelen töltényes " hóhér szerepében Adam Baldwin tündököl. Nekem az ő karaktere volt a legszimpatikusabb. 

A háború borzalmait végül is sikeresen átadja az Acéllövedék. Hiszen ki akarna az amerikai katonák helyében lenni, mikor azok véres és kilátástalan harcot vívnak a rejtekhelyéről tüzelő, vietnami orvlövésszel, vagy ki akarna Jokerrel helyet cserélni, mikor egy fiatal lányt kell agyonlőnie. Szerintem senki. Továbbá óvatos utalásokat kapunk arra is, hogy a katonák szerint Amerikának valójában semmi keresnivalója itt, és habár ők szeretnek ölni, nem igazán tudják, van e értelme a gyilkolásnak. Mindenkinek a figyelmébe ajánlom az interjúkat, melyben a katonák a tévéstábnak mondják el, hogy mit is gondolnak a jelenlegi helyzetről. Érdemes odafigyelni arra, amit a fiúk mondanak.

A film nyitójelenetéről még nem ejtettem szót, pedig az is megér egy misét. Az újoncokat láthatjuk, akiknek a fejét épp kopaszra nyírják, közben pedig szól a Hello Vietnam című nóta, ami felejthetetlen hangulatot kölcsönöz ezeknek a képsoroknak. Az egész produkcióra jellemzőek a fantasztikusan megválasztott betétdalok. A zárójelenet pedig rendkívül szép: Az éneklő, vonuló katonákat láthatjuk, akik túlélték a háborút, és haza készülnek, az i - re pedig Joker narrációja teszi fel a pontot. A porig rombolt Vietnam kidolgozása, a környezet telitalálat. Borzalmas látványt nyújtanak a háttérben romokban heverő emeletes házak és a mindent lángokba borító tűz.

Stanley Kubrick munkássága igencsak hullámzó, de az Acéllövedék egyértelműen a Ragyogást követő hullámhegy.

Nem mondanám magam nagy Michael Fassbender rajongónak, ép ellenkezőleg, viszont a Shame trailerét nézve nagyon úgy tűnik, hogy a színész ezúttal remekel.

The night He came Home! Így szól John Carpenter 1978 - as rendezésének plakátja. És ezzel az egy mondattal össze is lehet foglalni a Halloween tartalmát. No persze ezzel a kijelentésemmel nem rossz fényben akarom feltüntetni a történetet, pont ellenkezőleg. Ugyanis erről szól a Halloween, erről szól ez a szenzációs mestermunka. Az elmebeteg Michael Myers ( Nicke Castle ) 15 év fogság és türelmes várakozás után rafinált módon megszökik az elmegyógyintézetből, majd szülővárosa felé veszi az irányt, hogy ott olyan hátborzongató mészárlást rendezzen, amilyet se addig, se azóta nem látott a filmvilág. A Haddonfieldben békésen élő Laurie ( Jamie Lee Curtis ) és barátnői a korai napsütésben még nem tudják, hogy '78 Mindenszentek éjszakája életük legszörnyűbb rémálmává válik majd. Ugyanis Michael Myers hazaért. 

És hogy Carpenter munkája miért lesz korszakalkotó remekmű, filmtörténeti mérföldkő? Alapjában véve ennek egyetlen oka van. Nem más, mint az, hogy a Halloween nem akar többnek látszani, mint ami. Nem akar világot megváltani, nem akar nagy szavakat használni. Egyszerűen csak kaszabolni akar, a vérben fürödni, minden horror által adott lehetőséget megragadni, és ezzel új műfajt teremteni. Mert igen, a Halloween a horror egyik legnépszerűbb al - műfaját, a slashert indította el útján. Viszont mielőtt folytatnám, ide kívánkozik egy mondat arról a filmről, ami ténylegesen a legelső igazi slasher a filmtörténelemben. Ez a négy évvel korábbi, 1974 - es Fekete karácsony. Ugyanis a Halloween nem is próbálja titkolni, hogy Bob Clark filmjét veszi alapul. Elég csak a nyitójelenetet megemlítenem, melyben Myers szemszögéből láthatjuk az eseményeket. Ez a jelenet egyértelműen a Fekete karácsony hatása. De szólhatnék még néhány szót a telefonbeszélgetésről is, mikor Laurie barátnője belecsámcsog a kagylóba a vonal túlvégén, ezzel a frászt hozva a lányra. Ezzel is egyértelműen a Fekete karácsonyra utal Carpenter. Tehát amit Bob Clark elkezdett '74 - ben, azt Carpenter tökélyre fejlesztette négy évvel később, így létrejöhetett a slasher műfaja.

Mi a Halloween első számú fegyvere? Hát minden együttvéve. Úgy bizony, az egész film tökéletes egészként működik. Nick Castle arcát szinte soha sem látjuk, de mozgásával fantasztikusan kelti életre a karaktert. Azt a figurát, akinél betegebb, vadállatiasabb, őrültebb szemétládát még nem láttak a filmnézők. Minden, ami békés, ami jó, ami szeretetre méltó, haldokló virágként hervad el Michael Myers közeledtére. Nincs menekvés, nincs kegyelem, nincs segítség. Csak a hulla sápadt álarc mögül rád meredő szemek, és az éles kés, ami a húsodba vág. Mikor Michael Myers feltűnik, megszólal Carpenter eszelősen jó zenéje, hogy ezzel is még elérhetetlenebbé tegye a szörnyeteget. Isteni magasságokba emeli Carpenter a figurát azzal, hogy nem emberként, hanem a Halál Angyalaként, a végzet hírnökeként, a Nagy Kaszásként mutatja be. A filmben multifunkcionális szerepet vállaló rendező eléri, hogy Myers neve egyet jelentsen a koromsötétséggel, a dermesztő félelemmel, a könyörületet nem ismerő kegyetlenséggel. Példátlan, hogy filmes stáb ennyire ügyesen és egyszerű módon ilyen utánozhatatlan hangulatot teremtsen, mint amit a Halloweenban látunk.

Néhány szót ejtsünk a többi színészről is. Igazság szerint mindegyikük jól alakít, és a karakterek se rosszak, de kartonpapírként égnek szénné Myers pokoli aurája nyomán. Jamie Lee Curtis ügyesen kelti életre Lauriet, aki, bátorságának köszönhetően, túléli a gyilkos támadását, de mit ér ez, hiszen miután Dr. Loomis, Myers pszichiátere, azt követően, hogy lelőtte a szörnyeteget, kinézve az ablakon a gyilkos hűlt helyét találja? Ezzel Carpenter halhatatlan démonnak állítja be Myerst, aki miatt többé nem érezhetik magukat biztonságban sem Haddonfield lakói, sem az óvatlan nézők, hiszen The night He came Home!