Egy hirtelen közbejött szombat esti program miatt végül csak hat írás került ki a Western - hétvége keretein belül. De szerintem így is sikerült egy igen tartalmas tematikus hétvégét összehoznom, melyben a lehető legváltozatosabban igyekeztem összerakni a programot. Volt szó néhány western - feltámasztási kísérletről, néhány klasszikusról és még egy, a westernt a sci - fivel keverő produkcióról is.

Remélem tetszett a hétvége!

Robert Zemeckis sikertrilógiájának harmadik része elsőosztályú színvonallal keveri a sci - fit a western műfajjal, és habár a záróepizód egy hangyafasznyival elmarad az első két résztől, méltón fejezi be ezt a minden kétséget kizáróan fantasztikus történetet.

A második rész végén Doki ( Christopher Lloyd ) egy váratlan villámcsapás következtében eltűnik az időutazó DeLoreannal együtt. Ám pár másodperccel később egy futár levelet hoz Martynak ( Michael J. Fox ), melyet jó öreg tudós barátja írt, méghozzá a Vadnyugaton. Habár Doki egyértelműen leírta a levélben, hogy jól érzi magát és nem akar hazamenni, Marty mégis visszautazik hozzá, miután megtalálja a tudós sírját Hill Valley temetőjében. Miután az 1955 - ös Emmett Brown visszaküldi a fiút a Vadnyugatra, ismét megkezdődik a végeláthatatlan versenyfutás az idővel és ezúttal a halálosan veszélyes banditákkal, ráadásul még a szerelemmel is.

Ami miatt ez a rész egy kicsit ( de tényleg csak egy hangyányit ) gyengébb az előzőeknél, az valószínűleg a forgatókönyvben keresendő. Ezúttal ugyanis túlságosan rég járunk a múltban és hőseinknek nem közvetlen családi veszélyt kell megoldaniuk. Ezúttal nem lelhetjük fel azt a feszültséget, amit mondjuk az első részben, a fényképről fokozatosan eltűnő McFly testvérek váltottak ki. Ezzel együtt ez a történet is nagyon színvonalas, ráadásul a szerelmi szál is meghatározó, melyet egyedül Mary Steenburgen siralmas játéka árnyékol be, főleg a film fináléjában. De a western elemek is nagyon jól működnek, bár kétségtelenül viccesebbre veszik a figurát. A forgatókönyv még a Clint Eastwoodnak kijáró tiszteletadásra is odafigyel, és végső soron tökéletesen beleillik a trilógia egészébe.

A sci - fi ebben a részben kicsit háttérbe szorul, bár a jó öreg DeLorean, mely szerintem a legfaszább filmes verda, ismét tiszteletét teszi, de a produkció végén feltűnő időutazú vonat is odabassz, talán egy kicsit túlságosan is. A vizuális effektek, mint az előző részekben, ezúttal is tökéletesen működnek, talán néha egy - egy " repülős " jelenetet lehetne kiemelni, ahol kicsit kilóg a lóláb. A " westernes " fényképezés is jól működik, Hill Valley vadnyugati kidolgozása pedig egyenesen elsőosztályú. Megint csak nem mehetünk el szó nélkül Alan Silvestri fantasztikus zenéje mellett, amit ebben a filmben időnként ugyan felváltanak a westernes dallamok, de azért így is elégszer hallhatjuk az eredeti, kiváló soundtracket.

Michael J. Fox ismét jól helyt áll, sőt talán ezúttal még jobban is fekszik neki a szerep a vadnyugati környezet miatt. Christopher Lloyd ezúttal is parádézik. Eszméletlen, mennyire ráillik ez a karakter a színészre. Thomas F. Wilson ismét egy Tannent formál meg, sőt ezúttal végzi legjobban a dolgát. Ahogy feljebb is írtam, egyedül Mary Steenburgen lóg ki a sorból, aki valami borzalmas játékot produkál, a fináléban már konkrétan irritáló.

A Vissza a jövőbe III tökéletesen keveri a sci - fit és a westernt, és ismét minden ízében kiváló. Habár egy kicsit elmarad elődeitől, de még így is kötelező darab.

Karl May regényéből Harald Reinl rendezte meg a Winnetou című, máig népszerű indiántörténetet 1963 - ban.

A fehér ember egyre inkább kisajátítja magának az újvilágot, ráadásul az új vasút építési terveit is megváltoztatják, így az az apacsok területén halad keresztül, akiknek ezért el kéne hagyni földjüket. Viszont a törzs még csak kicsit sem hajlandó megalkudni, de a pénzsóvár Frederick Santer ( Mario Adorf ) nem enged, aminek következtében többen is meghalnak a törzs tagjai közül. A főnök fia, Winnetou ( Pierre Brice ) ezt nem nézheti tétlenül és bosszút esküszik. Barátra lel az Amerikába újonnan érkezett Old Shatterhandben ( Lex Barker ).

Annak ellenére, hogy a Winnetou igencsak népszerű, és tulajdonképpen klasszikusnak is nevezhetjük, rendkívül gyerekes. Ez végül is nem óriási negatívum, hiszen pont ettől lesz Reinl filmjének kellemes, délutáni film hangulata. Viszont a komoly, súlyos westernek atmoszférájától nagyon messze van, de talán nem is ez utóbbi volt a cél. Maga a forgatókönyv, a történet kreatív munka, csupán a megvalósításban akadnak hibák. A már említett gyerekesség mellett a játékidő is túl rövid, így nem sikerül kellően kibontani a sztorit. Így az egész filmnek kapkodó, összecsapott hatása van, ami az összképet nézve egyáltalán nem tesz jót a produkciónak. Továbbá negatívum még az akciójelenetek trehány, és szintén összecsapott megkoreografálása, mely sokszor olyan hatást kölcsönöz a jeleneteknek, mintha néhány óvodás játékból püfölné egymást. Ráadásul a címszereplő jóformán nem is szerepel a filmben, Winnetout jó, ha összesen 15 percig láthatjuk.

Na, de azért a Winnetou nem olyan rossz film. A pozitívumok táborát erősítik a színészi játékok, ugyanis Lex Barker, Pierre Brice és Mario Adorf is láthatóan nagyon élvezik, hogy lehetőséget kaptak a filmben való játékra. Panasz egyikükre sem lehet, mindhárman rendesen odateszik magukat. Különösen igaz ez Lex Barkerre, akinek a karaktere is nagyon szimpatikus. És ha már itt tartunk, a figurák is jó pontot érdemelnek, ugyanis eléggé egyediek, ráadásul a színészválasztások is tökéletesek. El sem tudnék jobb fő gonoszt képzelni ebbe a filmbe Mario Adorfnál, aki tökéletesen mutat a negatív fényben tipikus gengszter - fejével.

Technikai oldalról mindenképpen ki kell emelnem a fényképezést, ami gyönyörű szép, igazi western - stílus, továbbá a zene is nagyon hangulatos és eredeti.

A Winnetout egyszer mindenképp érdemes megnézni, leginkább rossz időben, délután, mikor nincs más programlehetőség. Ilyen időszakokra jó kikapcsolódás.

Ha egy mondatban kéne jellemeznem James Mangold 2007 - es rendezését, a következőt mondanám: Egy nem mindennapi történet kiváló megvalósítása.

Elfogják a rettegett vadnyugati banditavezért, Ben Wadet ( Russel Crowe ). A háborút mesterlövészként megjárt farmer, Dan ( Christian Bale ) csatlakozik a hivatalos személyekből álló társasághoz, hogy leszállítsák a bűnözőt Yumába, ahol börtönvonatra teszik. A farmer a szolgáltatásaiért felajánlott pénz miatt megy bele a veszélyes feladat végrehajtásába, hogy adósságait törleszteni tudja. Csakhogy Ben Wade bandájának tagjai istenként tisztelik vezetőjüket, és mindent megtesznek azért, hogy megállítsák a kis csapatot.

Hatalmas meglepetést okozott nekem a Börtönvonat Yumába. Alapjában véve sem tudtam, hogy mit várjak tőle, hiszen ez a film nem éppen a túl hypeolt fajtából való. Ez úgy látszik, Mangold örök átka. Viszont az első fél óra ráadásul nagyon erőltetett volt, majdnem kikapcsoltam, és hagytam a francba az egészet. Viszont, ami ezután jött, a következő másfél óra: A filmkészítés magasiskolája, egy minden téren tökéletes, lélegzetelállító produkció, ami méltó lett volna arra, hogy feltámassza hamvaiból a western műfajt.

És tényleg, ne nézzük most az első fél órát, az írásomban kizárólag a film utolsó kétharmadára fogok koncentrálni. Kezdjük azzal, hogy a forgatókönyv egyszerűen zseniális. Az írók egy nagyon izgalmas, és lehetőségekkel teli szkriptet hoztak össze, melyet Mangoldnak hibátlanul sikerült filmre adaptálnia. A sztori igen csak karakterközpontú, a hangsúly Ben és Dan figuráin van, melyeket az alkotók a legutolsó rétegig, nagyon alaposan kibontanak. Dan az a férfi, aki életét igyekszik a lehető legbecsületesebben élni, és még akkor sem mond igent Bennek, mikor az az eredeti fizetsége ötszörösét ajánlja fel neki, ha cserébe elengedi. Aki viszont még érdekesebb, az a bandita Ben. Valóban gazember, valóban bűnöző, és ehhez híven is viselkedik. Hidegfejű és rendkívül intelligens. Viszont ahogy halad előre a történet, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy legbelül nem gonosz. A fináléban pedig lehull a lepel, és az alkotók minden kétséget kizáróan tudatják velünk, hogy eddig tévúton jártunk, mert a film igazi főhőse, inkább maga a bandavezér, mintsem a megfáradt farmer. Ami viszont még ennél is érdekesebb, az ezen két karakter kapcsolata. A körülöttük elterülő világ és társadalom elvárja, hogy ellenségei legyenek egymásnak, viszont már legelső találkozásukkor lehet érezni a köztük lévő kölcsönös szimpátiát, ami a fináléban egyértelműen átcsap barátságba, melyre Ben eszméletlen bosszúja teszi fel a koronát.

Illik felemlegetni a szövegkönyvet is, mely szintén hozzájárul, hogy a film mestermunkává váljon. Innen is leginkább Ben mondatai az említésre méltóak, melyekből kiderül, hogy a bandita mennyire megveti ezt a világot, és szíve szerint már itt hagyná a francba. De valami mégsem engedi elmenni.

És hát van nekünk egy színészgárdánk, két húzónévvel. Christian Balere ugyan még nem illik rá a jó öreg jelző, de biztosra veszem, hogy 20 - 30 év múlva az új generáció Jack Nicholson - szintű színészlegendája lesz, hiszen bármilyen filmben, bármilyen karaktert tökéletesen eltud játszani. Nincs ez másképp ebben a produkcióban sem, Bale elsőosztályú játékot mutat be, úgyhogy róla nem is írnék többet. Viszont, aki egyértelműen viszi a prímet, és aki egymagában nagyobb meglepetést okozott, mint az egész film összességében, az Russel Crowe. Eddig nekem ő mindig kellemes meglepetést okozott, de nem azért, mert olyan hű, de jól játszott volna, hanem mert annak ellenére, hogy látszólag tehetségtelen, apait - anyait belead, és ebből mindig valami érdekes születik, mely leginkább tényleg a téblábolásra hasonlít, de ezt a lehető legjobb értelemben mondom. Viszont amit Crowe a Börtönvonat Yumábaban bemutat, az köszönőviszonyban sincs a tehetségtelenséggel.

Egyszerűen lélegzetelállító játékot produkál a színész, mely a '60 - as évek westernjeiben is simán megállta volna a helyét. Alakítása minden téren tökéletes, a különleges karaktert hibátlanul adja vissza. Szóval, Russel! Elnézést kérek azon buta gondolatom miatt, hogy te nem vagy jó színész! Dan fiát, Williamet Logan Lerman alakítja, aki a film kevés negatívumának egyike, ugyanis nagyon irritáló, bár ezen szerintem a szinkronhang is dobott jócskán.

Phedon Papamichael nevét a Director of photography címszó alatt kell keresnünk, aki szintén tökéletes munkát végzett. A fényképezés nagyon kreatív, jól működik a fényesen tűző Nap gyakori megjelenése, és a napsütötte tájak is gyönyörűek. Marco Beltrami zenéje is nagyon jó és tökéletesen passzol a hangulathoz.

A Börtönvonat Yumába a modern westernfilmek koronázatlan királya, melyről fájdalmasan kevés szó esik, pedig James Mangold produkciója megérdemelné, hogy az emberek beszéljenek róla.

" A halálom napján kijutok a Pokolból " ( Ben Wade )

Sam Peckinpah 1969 - ben rendezte meg zseniális westernjét, A vad bandát. Ez a film sokkal több, mint műfajának egyik egyszerű képviselője. A vad banda ugyanis kőkeményen megmondja véleményét a modern világ mocskáról, ráadásul westernkörnyezetben. Na, ettől lesz mestermunka ez a produkció.

Pike Bishop ( William Holden ) és bandája a Vadnyugat legnagyobb bűnözői. Azonban a sok - sok együtt töltött év után ők is elfáradnak, így elhatározzák, hogy még egy balhé, aztán vége. Az utolsó nagy tűzijátékra jó lehetőség nyílik Mapache tábornok ( Emilio Fernández ) fegyverrablásügyi megbízásának képében. Azonban a kocka hamar fordul, Pikeék pedig megbízójukkal szemben találják magukat felfegyverkezve. Ráadásul még egykori társuk, Thornton ( Robert Ryan ) is a nyakukban liheg, aki hivatalos szervek megbízásából üldözi őket.

Kezdeném azzal, hogy a forgatókönyv zseniális. A történet eredeti, izgalmas, és eseménydús. A karakterek nagyon jól vannak megírva. Azt azért nem mondanám, hogy A jó, a rossz és a csúf szintű figurákat kapunk, de ettől még a klasszikus bűnöző - jófiú karakterek tökéletesen működnek, az előbbiek főleg. Személyes kedvencem Pike, akit William Holden a legmagabiztosabb színészi profizmussal kelt életre. Visszatérve a történetre: A középpontban egy keresett bűnbanda, akik rögtön a film elején halomra lőnek egy egész várost, miután összetűzésbe keverednek a hatóságokkal. Ez a jelenet rendkívül naturális, ráadásul a látványos vérspricceléssel sem spórolnak az alkotók. Itt meg kell említeni, hogy a film nyitánya és zárása egyaránt egy igazán látványos lövöldözés. Utóbbi viszi egyértelműen a prímet. Hőseink közel 10 percen keresztül lövik a tábornok embereit, még gépfegyvertüzet is láthatunk. Fröcsög a vér, hullanak a rosszak, mi pedig igazi filmtörténeti gyönyörnek lehetünk tanúi e pompásan megkoreografált jelenetet nézve.

És hogy mire a filmvégi nagy dirr - durr? Arra föl, hogy a tábornok elfogja a banda egyik tagját, majd megkínozza, végül pedig Pikeék szeme láttára átvágja a torkát, mivel az eltulajdonított egy láda fegyvert a tábornok számára meglovasított zsákmányból. De nem is ez a lényeg. Hanem az ezt megelőző képsorok. Miután társukat elfogták, hőseink kénytelenek menedéket keresni a tábornok táborában, hiszen Thornton a nyakukon van. Ezt követi egy zseniálisan melankolikus bordély - jelenet, majd a négyfősre csökkent banda dinamikus vonulózenére, puskákkal felfegyverkezve elindul a foglyul ejtett barátért. Ennek az összesen körülbelül 10 percnek fantasztikus hangulata van, egyszerűen mesteri.

De a játékidőben máskor sem lehet panaszunk az atmoszférára, hiszen akkor meg a western érzésnek hódolhatunk, amit szintén tökéletesen eltaláltak az alkotók. Ennél már csak az a jobb, mikor a modern világ egyértelmű kritikáját tolják a képünkbe, a meggátolhatatlan vérengzés, a luxusautó vagy a nehézfegyverzet képében. A film végén igazán fekete atmoszférát teremtenek a szimbolikus dögkeselyűk a hullák fölött, illetve a halottak tulajdonát bezsebelő kapzsi gazemberek.

Kevés szót ejtettem eddig a színészgárdáról. Ahogy írtam, Holden nyújtja magasan a legjobb alakítást, de ki kell még emelni Edmon O'Brient, aki nagyon hitelesen adja vissza a vén, de annál kalandvágyóbb öreg bandita karakterét. Vagy meg lehet még említeni Ernest Borgninet, aki a főhős legjobb barátját játssza, igen jól. A Thornton szerepében nem tündöklő, inkább csak pislákoló Robert Ryan karaktere nem kap elég teret, pedig a színész képességei megvannak, ez tökéletesen látszik a film zárójelenetében is.

Habár nem Ennio Morricone szint, de azért Jerry Fielding zenéjére sem lehet semmi panaszunk, aki mindig megtalálja az adott jelenethez illő dallamokat. Továbbá zseniális munka még a dinamikus, profin kivitelezett vágás is, mely sokat dob az ominózusabb jelenetek összképén.

A vad banda zseniális, és nagyon mély tartalommal rendelkező western. Mindenkinek csak ajánlani tudom!  

Sergio Leone 1966 - ban rendezte meg minden idők egyik legnépszerűbb westernjét, A jó, a rossz és a csúfot. A filmet elsőosztályú western hangulat, kiváló színészi játékok és nagyszerű zene jellemzi. Na, de lássuk bővebben...

Történet három fickóról. Három vadnyugati mesterlövészről, akiket egy dolog éltet: A pénz. Tuco ( Eli Wallach ) nagymenő bűnöző, fejére szinte napról napra nagyobb a vérdíj. Tuco barátja, vagy inkább üzlettársa, az ő Szöszije ( Clint Eastwood ) " bűnözőbarát " fejvadász, aki inkább felez aktuális áldozatával, minthogy ténylegesen a halálba küldje. Angyalszem ( Lee Van Cleef ) viszont bármilyen mocskos tettre hajlandó, ha cserébe pénz üti a markát. Mikor mindhárman tudomást szereznek a temetőben elásott katonai kincsről, megindul a rendkívül izgalmas párbaj, amit inkább fejben játszanak, sem mint pisztollyal.

Többszemélyes, alapos munka eredménye a kiváló forgatókönyv, mely tökéletesen csűri - csavarja az eseményeket, hibátlan western - cselekményvezetést felépítve, ami egy másodpercre sem válik unalmassá. A sztori egyértelműen karakterközpontú, minden esemény teljes egészében a három címszereplőre van felépítve. Itt rögtön meg kell jegyezni, hogy a jó, a rossz és a csúf is tökéletes karakterek, alaposan, precízen megírva, nagyon jól kidolgozva. És a történet valóban rájuk épül, de a középpontban nem ők, vagy közülük valaki, hanem a jó öreg dollár helyezkedik el. Akárcsak minden más korban vagy helyszínen, a Vadnyugaton is a pénz körül forog az élet, hát még akkor, ha három ilyen elvetemült fickó vadászik rá. Végül a rossznak természetesen vesznie, a csúfnak pedig szívnia kell, miközben a jó öreg Clint Eastwoodot nézi dühösen, ahogy az a távolban tova lovagol az arannyal megrakott zsákokkal. És habár Tuco megkapta a fele kincset, a megszégyenülés emlékét már semmi sem mossa ki a fejéből. Ezzel együtt Szöszire sem lehet egyértelműen a jó jelzőt használni, legalábbis a szó klasszikus értelmében. Ahogy ez a másik két főkarakterre is értendő. A címben és a prológusban kapott jelzőik leginkább a módszereikre értendők, hiszen valójában mind csalók, gazemberek. A különbség a pénzhez való eljutás útjaiban keresendő. Tuco igazi aljas módon bárkinek hajlandó lenne a bizalmába férkőzni, ha pénzszagot érez, míg Angyalszem leginkább gyilkosságok útján jut el a léhez. Szöszi viszont a lehető legemberbarátibb módon, de igencsak cselesen szerzi meg a súlyos összegeket, majd ellenfeleit hagyja a saját levükben főni. Egy mondatba összefoglalva a jó, a rossz és a csúf is egytől egyig briliánsan megírt karakterek, akiket soha nem fog elfelejteni a nézőközönség.   

Hogyan is felejthetnénk el őket, mikor mindhárom színész elsőosztályú alakítást nyújt! Különösen igaz ez Eli Wallachra, aki lubickol a szerepben. Annak ellenére, hogy övé a leggusztustalanabb karakter, élvezet nézni a játékát, hiszen maximálisan beleéli magát a figurába. Ki kell emelni a film fináléját megelőző jelenetet, melyben Ennio Morricone lehengerlő Ecstasy of Goldjára rohan a sírok közt. A másik nagy alakítás Lee Van Cleef nevéhez fűződik, aki felejthetetlenül hitelesen adja vissza a rossz Angyalszem figuráját. És valóban, a színész szemeit kell leginkább kiemelni, melyek arcjátéka alapját képezik. És persze itt van Clint Eastwood, aki szintén teljesen jól helyt áll, bár karakteréből kifolyólag pont neki semmi pluszra sincs lehetősége. De az arcjáték és a karakter jellemábrázolása a színészlegenda esetében is tökéletesen működik, úgyhogy egy árva rossz szavunk sem lehet rá.

Nagy pozitívum még a hangulat, melyet az elsőosztályú western fényképezés és Ennio Morricone halhatatlan zenéje tesznek utolérhetetlenné. Ez utóbbi képezi a film összetartó erejét, ugyanis a filmtörténelem legnagyobb zeneszerzőjének dallamai nélkül fele ennyire sem lenne jó A jó a rossz és a csúf. A hangulat szempontjából egy jelenetet a már feljebb említett temetős kép mellett mindenképpen ki kell emelnem. Ez az a képsor, melyben Tuco és Szöszi a hullák és puskapor szaggatta csatatéren kelnek át, robbanóanyagot cipelve, elgondolkodtató zenei kísérettel.

A jó, a rossz és a csúf a western műfaj talán legkötelezőbb darabja, hozzáteszem: Teljesen megérdemelten.  

Az utóbbi néhány évtizedben eléggé takaréklángon ég a western, mondhatni szinte teljesen kihalt ez az igen különleges műfaj. Ám időről időre jönnek rendezők, akik azért is megpróbálkoznak a dologgal, és cowboykalapot nyomnak színészeik fejébe. Ezt tette Sam Raimi is 1995 - ben. A Gyorsabb a halálnál igencsak tisztességes próbálkozás, de időnként sajnos elmegy a rossz irányba.

Magányos lovas ( Sharon Stone ) vágtat keresztül a pusztán, szívében bosszúvágy lángol. Végezni akar apja gyilkosával, a " városát " jelenleg kiskirályként uraló Heroddal ( Gene Hackman ). Erre tökéletes alkalom a településen hagyomány szerint ismét megrendezésre kerülő coltpárbaj, melyben a legjobb pisztolyforgatók csapnak össze. A nő, hogy célját elérje, végig kell küzdenie magát más ellenfeleken is. A versenyzők között viszont barátokra is lel, a Kölyök ( Leonardo DiCaprio ) és a versenyzésre csupán kényszerített, egykor napjait banditaként tengető tiszteletes, Cort ( Russel Crowe ) személyében.

Simon Moore forgatókönyvírótól nagyon jó húzás volt a pisztolypárbaj, amit egy idő után már életre - halálra játszanak. Az ilyen versenyek jól szoktak működni a filmeken, legyen szó akármilyen " sportágról " ( pl. Véres játék, bár ott nem élet - halál harc van, de a lényeg ugyanaz ). A történetfelépítés is nagyon jól működik, viszont a kivitelezésben találhatunk jó pontokat és hibákat egyaránt. Nagyon tetszett például az a montázs, melyben ügyes képáttűnésekkel, operatőri és képi megoldásokkal mutatták be körülbelül két percben a verseny első néhány fordulóját. Nem tetszettek viszont a " golyó ütötte lyukak ". Többször láthatunk olyat a filmben, hogy egy lövés szabályos, kerek lyukat hasít az egyik szereplőn, amin aztán átsüt a Nap. De ezzel legalább arra választ kaptam, hogy Mel Gibson mit nézhetett a Passió megrendezése előtt. A pisztolypárbajok megkoreografálása jó és változatos. Kiemelném magát a végső összecsapást, melyben dinamitok robbannak, Gene Hackman mellkasán pedig átsüt a Nap. Vagy a spontán felindulásból bekövetkező összecsapás, melyben Sharon Stone a szakadó esőben lövi szarrá ellenfelét, akin végül megkönyörül, de a szemét még ezután is gecizik, úgyhogy kap még néhányat a fejébe. Ez a jelenet a kedvencem a filmből.

És ha már Sharon Stone. Hát ő valami eszméletlen dögös ebben a szerepben, ráadásul a játéka is elsőosztályú. Sikerül egy igazán karakteres főhőst életre keltenie, hozzáteszem, a figura is nagyon jó. Főhősnőnkön, akit amúgy Ellennek hívnak ( ahogy azt Crowe nagyon erőltetetten beköpi a film végén ), végig látszik a vívódás, a világban meg nem talált helye okozta belső zűrzavar, ráadásul Stonenak még egyszer a mellei is kivillannak. Egy szó, mint száz, a színésznő '95 - ben nagyon szexi volt, és piszkosul tudott színészkedni. Aztán itt van örök " kedvencem, " Russel Crowe, aki nagyon cukin téblából összevissza, de egyszerűen nem tudok haragudni rá. Aki pedig már ekkor felfedezte DiCaprioban a színészi tehetséget, azt az Isten áldja meg, mert, ha '95 - ben láttam volna ezt a filmet, nem gondoltam volna, hogy ebből a fiúból lesz még valamikor Teddy Daniels. Félreértés ne essék, Leo jól mozog a szerepben, de még kissé nyálas. Gene Hackman a legjobban bevált gonosz karaktert hozza, de olyannyira hitelesen, hogy öröm nézni. Igazából őt magát tekinthetjük a Halálnak, akinél végül a főhősnő gyorsabbnak bizonyul. Egy mondat erejéig megemlíteném Tobin Bellt, aki feltűnik néhány pillanatra rohadó fogakkal és kócos hajjal, és nagyon elemében is van, egészen addig, amíg Stone le nem lövi.

A fényképezés egyszerűen gyönyörű. Érdemes figyelni a filmben többször megjelenő naplementét, amit Dante Spinotti csodaszép színekkel és kamerabeállításokkal tesz felejthetetlenné. A Vissza a jövőbe zeneszerzője, Alan Silvestri megint csak remek munkát végzett. A soundtrack egyfajta keretet is ad a filmnek, ugyanis a legszebb dallamokat a nyitánykor és a záráskor hallgathatjuk.

A Gyorsabb a halálnál egy igazán színvonalas produkció, ami ugyan nem túl fajsúlyos, de szórakozásnak tökéletes, ráadásul simán meglehet nézni többször is ( én a kritika megírása előtt láttam kb. harmadszorra ). Csak azok a lyukak ne lennének...   

Emlékeztető jelleggel kerül ki most ez a bejegyzés, nehogy bárki is elfelejtse, hogy holnaptól kezdődik a Western - hétvége. Ez lesz eddig a legtartalmasabb tematikus hétvége. Legalább 8, de inkább több írás kerül majd publikálásra. Érdemes lesz velem tartani!

UPDATE: A program holnap 15:00 - kor kezdődik!

És végre itt van! Az éhezők viadala első előzetese. Hát komolyan mondom, ez valami szenzációs lesz. Mintha a regényt látnám megelevenedni pont úgy, ahogy elképzeltem, ráadásul ez még csak egy két és fél perces trailer.

Hatásos és sokkoló történelmi filmnek ígérkezik Yimou Zhang rendezése. Christian Bale úgy tűnik, remekel.