Sergio Leone 1966 - ban rendezte meg minden idők egyik legnépszerűbb westernjét, A jó, a rossz és a csúfot. A filmet elsőosztályú western hangulat, kiváló színészi játékok és nagyszerű zene jellemzi. Na, de lássuk bővebben...
Történet három fickóról. Három vadnyugati mesterlövészről, akiket egy dolog éltet: A pénz. Tuco ( Eli Wallach ) nagymenő bűnöző, fejére szinte napról napra nagyobb a vérdíj. Tuco barátja, vagy inkább üzlettársa, az ő Szöszije ( Clint Eastwood ) " bűnözőbarát " fejvadász, aki inkább felez aktuális áldozatával, minthogy ténylegesen a halálba küldje. Angyalszem ( Lee Van Cleef ) viszont bármilyen mocskos tettre hajlandó, ha cserébe pénz üti a markát. Mikor mindhárman tudomást szereznek a temetőben elásott katonai kincsről, megindul a rendkívül izgalmas párbaj, amit inkább fejben játszanak, sem mint pisztollyal.
Többszemélyes, alapos munka eredménye a kiváló forgatókönyv, mely tökéletesen csűri - csavarja az eseményeket, hibátlan western - cselekményvezetést felépítve, ami egy másodpercre sem válik unalmassá. A sztori egyértelműen karakterközpontú, minden esemény teljes egészében a három címszereplőre van felépítve. Itt rögtön meg kell jegyezni, hogy a jó, a rossz és a csúf is tökéletes karakterek, alaposan, precízen megírva, nagyon jól kidolgozva. És a történet valóban rájuk épül, de a középpontban nem ők, vagy közülük valaki, hanem a jó öreg dollár helyezkedik el. Akárcsak minden más korban vagy helyszínen, a Vadnyugaton is a pénz körül forog az élet, hát még akkor, ha három ilyen elvetemült fickó vadászik rá. Végül a rossznak természetesen vesznie, a csúfnak pedig szívnia kell, miközben a jó öreg Clint Eastwoodot nézi dühösen, ahogy az a távolban tova lovagol az arannyal megrakott zsákokkal. És habár Tuco megkapta a fele kincset, a megszégyenülés emlékét már semmi sem mossa ki a fejéből. Ezzel együtt Szöszire sem lehet egyértelműen a jó jelzőt használni, legalábbis a szó klasszikus értelmében. Ahogy ez a másik két főkarakterre is értendő. A címben és a prológusban kapott jelzőik leginkább a módszereikre értendők, hiszen valójában mind csalók, gazemberek. A különbség a pénzhez való eljutás útjaiban keresendő. Tuco igazi aljas módon bárkinek hajlandó lenne a bizalmába férkőzni, ha pénzszagot érez, míg Angyalszem leginkább gyilkosságok útján jut el a léhez. Szöszi viszont a lehető legemberbarátibb módon, de igencsak cselesen szerzi meg a súlyos összegeket, majd ellenfeleit hagyja a saját levükben főni. Egy mondatba összefoglalva a jó, a rossz és a csúf is egytől egyig briliánsan megírt karakterek, akiket soha nem fog elfelejteni a nézőközönség.
Hogyan is felejthetnénk el őket, mikor mindhárom színész elsőosztályú alakítást nyújt! Különösen igaz ez Eli Wallachra, aki lubickol a szerepben. Annak ellenére, hogy övé a leggusztustalanabb karakter, élvezet nézni a játékát, hiszen maximálisan beleéli magát a figurába. Ki kell emelni a film fináléját megelőző jelenetet, melyben Ennio Morricone lehengerlő Ecstasy of Goldjára rohan a sírok közt. A másik nagy alakítás Lee Van Cleef nevéhez fűződik, aki felejthetetlenül hitelesen adja vissza a rossz Angyalszem figuráját. És valóban, a színész szemeit kell leginkább kiemelni, melyek arcjátéka alapját képezik. És persze itt van Clint Eastwood, aki szintén teljesen jól helyt áll, bár karakteréből kifolyólag pont neki semmi pluszra sincs lehetősége. De az arcjáték és a karakter jellemábrázolása a színészlegenda esetében is tökéletesen működik, úgyhogy egy árva rossz szavunk sem lehet rá.
Nagy pozitívum még a hangulat, melyet az elsőosztályú western fényképezés és Ennio Morricone halhatatlan zenéje tesznek utolérhetetlenné. Ez utóbbi képezi a film összetartó erejét, ugyanis a filmtörténelem legnagyobb zeneszerzőjének dallamai nélkül fele ennyire sem lenne jó A jó a rossz és a csúf. A hangulat szempontjából egy jelenetet a már feljebb említett temetős kép mellett mindenképpen ki kell emelnem. Ez az a képsor, melyben Tuco és Szöszi a hullák és puskapor szaggatta csatatéren kelnek át, robbanóanyagot cipelve, elgondolkodtató zenei kísérettel.
A jó, a rossz és a csúf a western műfaj talán legkötelezőbb darabja, hozzáteszem: Teljesen megérdemelten.
