Nem szoktam videoklipekkel foglalkozni a blogon, de úgy érzem, illik publikálnom az egyik kedvenc rendezőm, Darren Aronofsky által dirigált Metallica videót. Őszintén szólva csalódott vagyok, többet vártam a Mestertől. Az azért vigasztal, hogy maga a dal sem jó klipalapanyag.

Bulis, nyaralós sztorinak indul, majd izgalmas thrillerbe fordul a Wish You Were Here. Legalábbis a trailer alapján erre számíthatunk. A szereplőgárdában találkozhatunk Joel Edgertonnal, illetve az általam nagyon kedvelt Teresa Palmerrel is.

Valószínűleg sosem fogunk választ kapni arra az igazán idegesítő kérdésre, hogy a tucatszemetek miért érkeznek meg hozzánk az eredeti premierrel egy időben, míg az igazi mesterművek több hónapos késéssel, vagy soha, esetleg csak DVD - re jönnek ki hazánkban. Utóbbi csoportba tartozik a 2011 - es Warrior, mely annak ellenére, hogy klisékből építkezik, tökéletesen keveri a családi drámát a sporttal. És természetesen a kizárólag a magyar moziműsorra hagyatkozó néző még nem is hallott róla.

Gavin O'Connor, filmjében egy egymástól elidegenedett testvérpár köré húzza fel a cselekményt. A köztük húzódó összekötő kapocs a szintén mindkettőjük által utált apa ( Nick Nolte ) A fiatalabb testvér, Tommy ( Tom Hardy ) megkeresi apját azzal a kéréssel, hogy segítse őt az edzésben, ugyanis a fiú tehetséges bunyós, annak ellenére, hogy még senki sem hallott róla. A másik fiút, Brendant ( Joel Edgerton ) maga az apa keresi fel, ám a férfi még mindig haragszik egykor alkoholista apjára. Brendan már abbahagyta a bunyózást, jelenleg fizikatanárként dolgozik egy középiskolában, ráadásul kétgyerekes családapa. Viszont mikor a banki ügyintéző közli vele, hogy három hét múlva elveszik a házukat, a tanár kénytelen visszaszállni a ringbe, hogy pénzt szerezzen. A két testvér a Sparta névre hallgató ketrecharcbajnokságon találkozik újra, ahol már hamar egyértelművé válik a néző előtt, hogy a döntőt ők fogják vívni, hiszen ahogy a film plakátja is mondja, a családért érdemes harcolni.

Ahogy írtam, a történet sablonos, de ezt a már bevált történettípust tökélyre viszi O'Connor. Háttérbe szorítja a ketrecharcot, inkább csak a cselekményt tartó váznak hagyja meg, és az arcunkba tolja a szívszorító családi drámát, az apáról, aki családjáért hajlandó péppé veretni magát, az öccséről, aki fájdalmas gyerekkora következtében megedződött, látszólag érzéketlen vadállattá vált, és mindkettőjük édesapjáról, aki az elmúlt évtizedek súlyos hibáit kétségbeesetten próbálja helyrehozni. Nagyon fontos eleme a Warriornak a színészgárda. Tom Hardy hitelesebb már nem is lehetne. Kezdjük azzal, hogy durván kigyúrta magát, valószínűleg ez a film jó edzés volt Banere. Emellett pedig tökéletes arcjátékot mutat be, az igazán fajsúlyos párbeszédek tartalmát maradéktalanul adja vissza. Joel Edgerton kapcsán, még a film elején lehet olyan érzésünk, hogy ez a színész nem illik ide, viszont Edgerton hamar rácáfol ostoba feltevésünkre, ugyanis néha még Hardyt is lejátssza. Ehhez kapcsolódóan mindenkinek ajánlom figyelmébe a tengerparti jelenetet, melyben a két testvér hosszú idő után újra találkozik. Nick Nolte pedig már - már félelmetes profizmussal kelti életre az önmagát láthatóan rühellő, megkeseredett öregembert, aki kénytelen ugyanazt elszenvedni most fiaitól, amit ők kaptak tőle annak idején. Ennek ellenére küzd, harcol ő is, igaz nem a ringben, de a film végére talán mégis egy sokkal keményebb viadalt sikerül megnyernie, mikor büszkeséget, fájdalmat, és szeretet vegyítő mosollyal nézi, ahogy fiai összekarolva sétálnak ki a ringből, és ezzel a család újraegyesül. Idevágóan meg kell említeni azt a jelenetet, melyben Tommy szó szerint hozzávág az apjához egy doboznyi aprót, hogy mennyen belőle piát venni, szinte kényszeríti őt. Az apa nem tud mit tenni, újra az alkoholhoz nyúl. Másnap reggel, mikor régi walkmanjét hallgatva, üres alkoholos üvegek között, őrjöngve rohangál fel-alá, megnyílik a karakter lényege. Egy bűneit bánó, de önmagának megbocsájtani képtelen idős ember, aki szeretetre vágyik. Ezután Tommy odamegy hozzá, átöleli, majd ágyba fekteti, és megnyugtatja, ezzel láthatjuk, hogy a fiúból nem veszett még ki minden érzelem. Ez a körülbelül öt perc a film talán legerősebb jelenete, Hardy és Nolte mintha tényleg apa és fia lennének, szemet gyönyörködtetően hitelesek.

És ha már előbb említettem: Lehetne szebb záróképe egy drámai sportfilmnek? Ebben a műfajban pont ez a legjobb, a tökéletes befejezések. Emlékezzünk csak vissza Rockyra, mikor összevert arccal a barátnőjéért kiált, vagy Ramra, mikor utoljára felmagasodik, hogy még egyszer romboljon. Ez működik a Warriorban is. A két testvérnek szarrá kell vernie egymást ahhoz, hogy mindkettőjük szeme kinyíljon és rájöjjenek, hogy az egész készülés, minden edzés út volt a felismeréshez, hogy ők egy család, nekik a szorító ugyanazon oldalán kell állni, nem az ellentétes sarkokban.

Térjünk ki a megvalósításra is! Maguk a bunyók profi megkoreografálással igazi sportélményt nyújtanak. Ezen kívül ki kell emelni a Spartat megelőző heteket összefoglaló montázst, melyben képernyőfelosztásban láthatjuk a bajnoksággal foglalkozó televízióadásokat, illetve a két testvér edzését, mindezt hibátlan zenei aláfestéssel fűszerezve. Itt érdemes megfigyelni, hogy Tommy inkább utcai harcosként, keményebben edz, míg Brendan az edzőteremben, régi trénerbarátja irányításával, klasszikus zenére mozog.

A Warrior az idei év kiemelkedő alkotása, szomorú, hogy mifelénk hallgatnak róla a mozik. Mindenképpen kötelező darab, a Rocky Balboa után ismét egy tökéletes drámai sportfilm.

Liam Neeson túlélőfilmben kezdi a 2012 - es évet. Repülőgép szerencsétlenséget követően a maréknyi túlélő egyikeként menekül a farkasok elől, majd végül meg is küzd a fenevadakkal.

Akik régebb óta látogatják a blogot, tudhatják, hogy nem rajongok túlságosan a Mártírokért. Lucky McKee és Jack Ketchum jóvoltából viszont végre megtudtam, hogy hogyan is nézett volna ki az a francia borzalom, ha Laugier rendező úr nem bassza el, ahol csak lehet. A szóban forgó produkció The Woman címre hallgat, és olyan mélyen elkalauzol bennünket az emberi lélek legsötétebb zugaiba, amit már csak Trier Antikrisztusa képes túlszárnyalni. Úgyhogy kimondom: Idén újabb klasszikus csatlakozott a horror mérföldkövei közé.

A Cleek família első ránézésre teljesen átlagos, vidéki család, három gyerekkel, és tisztességes szülőkkel. Az apa, Chris ( Sean Bridgers ) az egyik vadászatról nem mindennapi zsákmánnyal tér haza: Egy emberi lényt, egy nőt hoz a házba, pontosabban a pincébe. Hamar meggyőződnek arról, hogy a zsákmány valószínűleg egész életét a vadonban töltötte, hiszen úgy viselkedik, mint egy vadállat. Ezért Chris láncra veri, majd közli családjával, hogy ők márpedig azért is ki fogják művelni ezt a különös teremtményt, még ha ehhez úgy is kell nevelni, mint egy kutyát.

Azon túl, hogy rendkívül naturális és nyomasztó horrortörténetet láthatunk, a film ráadásul még nagyon mély filozófiai gondolatokat is megfogalmaz. Körülbelül két percen keresztül figyelhetjük a vadon élő nőt, mint a film bevezetését. Már itt kiemelném az operatőri munkát, a pazar fényképezést. A vadember farkasszemet néz velünk, miközben közeledik, és a nézőnek összeszorul a gyomra, mert hirtelen nem is tűnik olyan lehetetlennek, hogy ez a hátborzongató lény kimásszon a képernyőről és átharapja a torkunkat. Mindezt tetézi Pollyanna McIntosh filmtörténeti jelentőséggel bíró, félelmetesen hiteles játéka. Őt amúgy az Examben láthattuk már, ott nem alkotott maradandót.

A történetet sokféleképpen megközelíthetjük. Kezelhetjük egyfajta nőgyűlölő műként, mert ahogy Chris is megfogalmazza, a film a nőket a férfiakon élősködő piócának tartja, és őket teszi felelőssé minden gondért, bajért. Bár ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy ezeket a gondolatokat a film legnegatívabb figurája mondja ki, így úgy is értelmezhetjük a The Womant, mint a nők értékét alátámasztó munkát. A nőkét, akik, ha kell, letudják állítani a férfiakat sötét terveik végrehajtásában. Ha jobban átgondoljuk, a fent említett mindkét lehetséges értelmezés helytálló a film nőgyűlöleti vonatkozását tekintve. Teret kap még a családon belüli erőszak és a terror témaköre is, előbbi csak a film végén éleződik ki és párosul utóbbival. A játékidő első kétharmadában nem áll össze a kép. Azt persze hamar elkezdjük érzékelni, hogy valami nincs rendben a szereplőkkel. Az apa sorozatgyilkosokra hajazó nyugalommal kezeli a foglyul ejtett nőt, az anya túl csendes, a fiú túl agresszív, a nagylány pedig depressziós. Valami történt a múltban, valami nem hétköznapi, ami ilyenné tette őket. Erre a kérdésre csak a film legvégén kapunk választ, és rendesen le is fog esni az állunk. Ketchumék fantasztikus történetének egyik alapköve a hétköznapi terror, amit az emberek egymástól elszenvednek, akár a munkahelyen, akár az iskolában, vagy bárhol máshol. Persze ennek a legszélsőségesebb fajtájára utal a produkció, ami olyan kilátástalan helyzetbe sodorja szenvedő alanyát, amiből csak hatalmas akaraterővel lehet kikászálódni.

Az ember alapvető jellemével is foglalkozik a The woman. Ezt tökéletesen példázza a finálé, melyben a címszereplő kegyetlenül végez azzal, akinek meglett volna a lehetősége arra, hogy segítsen neki, de nem tette, viszont életben hagyja azt, aki végig együtt érzett vele. De ugyanakkor láthatjuk a szörnyű és pusztító hataloméhséget is, a gyengébb eltiprását, az őrületet, amit a másokon való uralkodás vált ki az emberi lényből. Magyarul a film leteszi voksát amellett, hogy ez a bolygó sokkal jobb hely lenne nélkülünk, ugyanis még a vadállatokba is több értelem szorult, mint az emberbe.

Előbb a foglyul ejtett nőre használtam a címszereplő kifejezést, holott ez nem feltétlenül igaz. Ugyanis a film összes női szerepére úgy válogatták össze a színésznőket, hogy hasonlítsanak a szerep kedvéért vadállattá váló, parádézó McIntoshra. Ennek a lépésnek a célja egyértelműen az volt, hogy a film közölje a nézővel: Hiába a szép ruha, a smink, az öltöny, a nyakkendő, vagy az aktatáska, belül mindannyian ugyanolyan mocskosak és gátlástalanok vagyunk, mint Chris zsákmánya. 

Láthatjuk azt a hatalmas különbséget, ami végső soron megkülönböztet minket az állatoktól: A vad csak akkor támad, ha veszélyben érzi magát vagy a családját, az ember viszont öl és szenvedést hoz élvezetből vagy haszonlesésből. Ezt az örök mondanivalót fogalmazza meg a The Woman, és ettől lesz az idei év kiemelkedő produkciója.

Érdekesnek tűnik a Disney jövő év elején érkező, John Carter című regény - adaptációja. Elképzelhető, hogy egy marha jó és látványos sci - fi fantasyt kapunk, de könnyen lehet, hogy tucatfilm lesz a produkcióból, ami pár hónap alatt elveszik a feledés homályában. A rendező neve mindenesetre biztató, hiszen Andrew Stanton olyan fantasztikus Pixar - produkciókat hozott már tető alá, mint az Egy bogár élete, a Némó nyomában vagy a WALL-E. A színészgárdában találkozhatunk Mark Strong, Willem DaFoe, és Lynn Collins nevével. 

Srdjan Spasojevic nagy port kavart, nem hivatalos magyar címén Szerb filmnek keresztelt produkciója kétségtelenül kiváló munka, bár nem értem, hogy miért kéne minden idők legbrutálisabb filmjének hívnunk. Hiszen nem az...

Milos ( Srdjan Todorovic ) ex - pornósztár, aki immár feleségével és kisfiával él, és nem igazán hiányzik neki régi munkája. Mikor egyik volt kollégája csillagászati összegért ajánl neki munkát, képtelen nemet mondani, hiszen nincs elég pénze, amivel biztosíthatná családja jólétét. Hamarosan találkozik Vukmirral ( Sergej Trifunovic ), a szabad szellemű pornófilmrendezővel, aki művészetként tekint a műfajra. Az elején nem tűnik vészesnek a dolog, ám a forgatásokon Milos egyre brutálisabb dolgoknak lesz tanúja, ezért szerződést bont. Viszont így lehetőséget ad Vukmirnak, hogy egy sokkal izgalmasabb filmet csináljon...

Valóban minden téren kiváló színvonalat mutat be a Szerb film, a cselekményt ugyan nem egy beteg és brutális jelenettel gazdagítja, de ezt korántsem hatásvadász módon teszi. Ezek a képek, amik a nézők többségénél kiverik a biztosítékot, szükségesek, hogy a történet lényege valóban akkorát üssön, hogy ne felejtsük el a mondanivalót. Spasojevic igen sok dologra kitér, és rengeteg üzenetet szán annak, aki nem nyomja ki a filmet már az újszülött pornónál, amiből amúgy szinte semmit nem mutatnak, épp ezért nem értem ezt a közfelháborodást. A központi lényeg a pornóműfajt állítja középpontba, ami a filmművészet gonosz ikertestvére, és minden áron hasonló művészi magasságokba akarja emelni magát. Igen, a Szerb film bemutat a pornónak, és azoknak, akik valóban teljes értékű alkotásként tekintenek egy szexfilmre. Érdemes odafigyelni Vukmir pazarul megírt monológjaira, melyekben nem nehéz felfedezni a fajsúlyos társadalombírálatot. A kiváló jellemrajzokkal még különböző, rossz emberi tulajdonságokat is kiveséz a film, legyen szó kapzsiságról, telhetetlenségről, vagy egyszerű művészi ártalomról.

És habár minden idők legbrutálisabb filmjének túlzás nevezni, azért a Szerb film nem kíméli a gyengébb idegzetűeket. A vérfaktort igazából a Fűrész hetedik részével sorolnám egy lapra, bár a premier plánba történő lefejezés talán mégis Spasojevic művét teszi keményebbé. A film fináléjában nem is a látvány, hanem a történet végkifejlete, Vukmir művének beteljesülése készteti tágulásra a szánkat és a földre az állunkat, de a zárójelenet sem semmi, mellyel Spasojevic még az életünket irányító " filmesekre " is kitér. Kétségtelen, hogy az elsőfilmes mester, összetett mondanivalója teljes közlésének érdekében kíméletlen a nézőkkel, ráadásul Sky Wikluh zenéje is igazán hátborzongatóra sikeredett és a kivitelezés is húsba markolóan élethű, de az én szememben brutálisabb a Mártírok vagy a Cannibal Holocaust. Ennek ellenére tény és való, hogy aki már a Fűrész filmeken is húzta a száját, inkább ne nézze meg a Szerb filmet sem.

Érdemes elmormolni egy imát a félelmetesen hiteles színészi játékokért is. Todorovic a főszerepben maradéktalanul, a szerep által adott összes lehetőséget kihasználva adja vissza a valódi pokoljárást megélő Milos karakterét. Hasonló jókat mondhatunk el Sergej Trifunovicról is, aki a kamera mögött álló, magát istennek képzelő Vukmir karakterével bánik hasonlóan.

Kegyetlen, hiteles, brutális, véres, de nagyon tartalmas és mondanivalóját kendőzetlenül tálaló produkció a Srpski film. Vukmir és Milos morbid harca ez, melyben végül a nevető harmadik, a kamera arat végső, és elsöprő győzelmet.

Közös megegyezés alapján nem fogok részt venni az év végi összegzésben és a díjátadóban sem. Frog elvileg Powerral fogja megcsinálni és teljes egészében Perfect Insanity projekt lesz. Elnézést kérek azoktól, akik annak idején esetleg miattam szavaztak az igenre.

Viszont én is elfogom búcsúztatni az idei filmévet, méghozzá TOP10 videók keretein belül, melyekhez őszintén szólva több kedvem is van, mint a közös videókhoz. Egyelőre kettő toplista van betervezve, az egyikben az idei év legjobb, míg a másikban a legrosszabb produkciói lesznek rangsorolva. A videók előreláthatólag Karácsony és Szilveszter között fognak kikerülni.

Zack Snyder le se tagadhatná legfrissebb munkáját, az Álomháborút, mely ugyan közel sem annyira ütős, mint a 300 és a Watchmen, de egyértelműen magán viseli rendezőjének kézjegyét.

Főhősünk Baby Doll ( Emily Browning ), aki anyja halála után, kegyetlen mostohaapja jóvoltából, elmegyógyintézetbe kerül, holott semmi baja ( vagy mégis ? ). Itt ismerkedik össze négy másik lánnyal, Sweet Peavel ( Abbie Cornish ), Rockettel ( Jena Malone ), Amberrel ( Jamie Chung ) és Blondieval ( Vanessa Hudgens ). Összefognak, hogy közös erővel megszökjenek az intézményből. A terv gerincét Baby különös álomvilága adja, melyet csak ő ismer.

Snyder egy remake és három adaptáció után végre egy saját ötletét vitte vászonra, ami nálam máris óriási pozitívum, ráadásul a végeredmény sem sikerült rosszul. A forgatókönyv mozgatórugója az álom az álomban motívum, mely nélkül nem is lenne teljes a történet. Emellett a sztori fürdik a kreativitásban, egyik kedvenc rendezőm teljesen szabadon engedte a fantáziáját, melyből fantasztikus helyszínek, lélegzetelállító karakterek, és piszok jó történetvezetés kerekedett. A filmnek keretet ad a narráció, mely először nevetségesen amatőr, viszont a filmet záró mondatok fantasztikusak, és összefoglalják a történet mondanivalóját, mely az ember saját magába vetett hitére épül. Ezt az üzenetet nagyon hatásosan, kissé fajsúlyosan sikerül visszaadnia a produkciónak.

Korunk legnagyobb látványi - erővel megáldott rendezője ismét arra kényszerít minket, hogy ne akarjunk pislogni a stáblistáig. A film látványvilága ugyanis gyönyörű szép, a fényképezés és a CGI elsőosztályú. A különböző álomhelyszínek megtervezése maximális precizitást, lelkesedést és profizmust sugall, mindezt pedig tetézik a szépséges színek. Az akciójelenetek megkoreografálásáról ódákat tudnék zengeni, de legyen elég annyi, hogy a film ezen eleme is verhetetlen, az meg külön jó pont, hogy hősünk ellenfelei ennyire változatosan lettek megválogatva. Baby Doll megküzd óriás szamurájokkal, náci zombikkal, sárkányokkal, robotokkal, és nem utolsósorban önmagával. Ami még nagy pozitívum, hogy Snydernek sikerül tökéletesen megteremtenie az álomhangulatot az igencsak elvont környezetábrázolással.

Emily Browning neve leginkább a Hívatlan vendég című, igencsak jól sikerült, 2009 - es thrillerből lehet ismerős. A fiatal színésznő ezúttal is bizonyítja tehetségét, ahogy igaz ez a másik négy főbb szereplőre is. Elsöprő színészi játékokról ugyan nem beszélhetünk, de mindannyian nagyon hitelesek. Carla Gugino is kapott egy mellékszerepet a filmben, akire, mint egyébként soha, most sem lehet panasz. Oscar Isaac neve mellé írhatjuk fel a gárda legkiválóbb alakítását, aki tökéletesen adja vissza féreg karakterét.

A film stílusa leginkább a Watchment idézi, így nem csoda, hogy számos fantasztikus betétdalba botlunk, melyek mind telitalálatok, és mind szövegileg, mind pedig zeneileg illenek az aktuális jelenethez.

Zack Snyder megint csak bizonyította rátermettségét, immár ötödször, és én személy szerint nagyon örülök, hogy az ő kezében van az új Superman film is.

" Ki láncol le minket, és ki őrzi szabadságunk kulcsát? Mi magunk."

Amanda Seyfried nagyon tehetséges színésznő, aki előtt nagy jövő áll. Ezt bizonyítja a trailer alapján új filmjében, a Goneban is. A színésznő karakterének nővérét elrabolják, és ő tudni is véli, hogy ki a tettes, ám senki sem hisz neki. Így kénytelen elindulni, hogy egyedül kerítse elő testvérét, mielőtt még túl késő lenne.