Sziasztok!
Darren Aronofsky minden filmje ki lett már tárgyalva valamilyen formában a blogon, kivéve a 2008 - as A pankrátor című mesterművet.
Randy 'The Ram' Robinson ( Mickey Rourke ) nagy pankrátor volt. A sportág rajongói mind ismerték a nevét, és minden pankráció rajongó falán ott volt a posztere. Csakhogy a film nem ebben az időszakban, a nagy sikerek korszakában játszódik, hanem 20 évvel később, amikor Ram már nagyot zuhant a csúcsról, egy háznak alig nevezhető viskóban lakik ( feltéve, ha a főbérlője beengedi ), egy élelmiszerüzletben dolgozik, és hétvégenként kisebb pankrátor bunyókon is részt vesz, kb. 50 - 60 ember előtt. Mikor az egyik bunyó után infarktusa lesz, az orvosok megtiltják neki a további versenyeken való részvételt. Az infarktust követően Ram rájön, hogy nem akar magányosan meghalni, és nekilát, hogy a múltban elkövetett hibáit helyrehozza.
Nem akarom sokáig tépni a klaviatúrát Darren Aronofsky dicséretére, hiszen annyiszor megtettem már. A Mester természetesen megint egy hamisítatlan mesterművet tett le az asztalra. A történet egy valódi szívfájdító tragédia. Láthatjuk ahogy Ram az infarktus után megpróbál újra közel kerülni lányához ( Evan Rachel Wood ), akit akkor régen elhagyott, és ahogy próbál társat szerezni magának a sztriptíztáncosnő, Cassidy ( Marisa Tomei ) személyében. Mikor már úgy tűnik, hogy a dolgok jóra fordulnak, és Ram helyrehozta régi hibáit, egy váratlan baklövés következtében minden összeomlik, és az öreg pankrátor rájön, hogy boldogulásának eléréséhez egyetlen út vezet. Vissza a szorítóba, vissza azokhoz, aki igazán, feltétel nélkül szeretik. Vissza a közönséghez.
Aronofsky tökéletesen adagolja a drámai hatást a filmben, végig a sírás határán tartva a nézőt. Ez nem egy boldog film. Ez nem egy nyálban úszó hollywoodi szemét. Ez egy fájdalmasan életszagú történet egy emberről, akit a világ kitaszít. Hiába a félelmetes külső, Ram valójában csupa szeretet, és szeretni akarja az embereket. Örömöt akar szerezni, azoknak, akiket szeret. Helyre akarja hozni régi hibáit. És vele együtt, mi nézők is fájó szívvel szembesülünk a ténnyel, hogy egy ilyen világban a szeretet semmit sem ér. Hogy az embereknek létszükséglete a gyűlölet, az utálat, imádják látni, ahogy más szenved. És Ram rájön, hogy egy olyan korban él, amikor a világ szarik rá, és ekkor rájön. Ekkor már tudja. Végül visszatér azokhoz az emberekhez. Ahhoz a pár emberhez, akik igazán szeretik. Akik megbecsülik, és akik nem lökik el maguktól. És mikor utoljára feláll a kötél tetejére, hogy még egyszer, utoljára romboljon, láthatjuk az arcát. Látjuk, hogy az öreg, meggyötört pankrátor itt, a végén, végre boldog.
Mickey Rourke nem csak hogy visszatért ezzel a filmmel a mélypontról, egyenesen visszarobbant. Ram és a saját élete között valószínűleg igenis ott húzódó párhuzam láthatólag sokat segített neki az amúgy fantasztikusan megírt Ram megformálásában. Tökéletesen beleéli magát a szerepbe, és a játékidő minden percében együtt érzünk vele. Mikor az infarktus után haza felé sántikál, kis, gurulós bőröndjével, mikor kétségbeesetten próbál újra közel kerülni a lányához, mikor kénytelen megalázkodni a pornóra matyizó, szarházi főnöke ( Todd Barry ) előtt, vagy mikor a nő, akit szeret, eltaszítja magától. Marisa Tomei szintén jól alakít, és Cassidy történetében felfedezhető egy érdekes párhuzam Ram szálával. Evan Rachel Wood Rourke után a legjobb a gárdából. A karaktere nem túl szimpatikus, de ha az ember belegondol, meg lehet érteni.
A pankrátorban a filmzene nem játszik akkora szerepet, mint Aronofsky korábbi filmjeiben, de Clint Mansell azért ezúttal is becsempészett néhány gyönyörű dallamot a filmbe. Mivel Aronofsky az operatőri munkát kicsit dokumentumfilmes irányba vitte el, kivételesen nem Matthew Libatique - vel, hanem Maryse Albertivel dolgozott.
A pankrátor egy gyönyörű történet, amit kötelezően látni kell! Mickey Rourke szenzációs alakítást nyújt, ami miatt még azt is megbocsájtom neki, hogy leszarja a képregényeket.:D
Köszönöm, hogy elolvastátok!
Sziasztok!