Tobe Hooper 1974 - ben a vászonra varázsolta az önmagát megfékezhetetlenül pusztító társadalom tökéletes metaforáját. Kell ennél több egy klasszikushoz?

A sokkoló nyitóképek után, melyek egy sírrablás helyszínét mutatják meg, a történet főszála veszi kezdetét, melyen öt fiatalt ( Sally - Marilyn Burns, Jerry - Allen Danziger, Franklin - Paul A. Partain, Kirk - William Vail, Pam - Terri McMinn ) követhetünk, akik Sally és Franklin nagyapjának régi házához érkeznek az erdő szélére. A fiatalok szétszóródnak, majd Kirk talál egy házat nem messze egy kiszáradt patak medrétől. Bemerészkedik, ám ez élete legrosszabb és egyben utolsó döntésévé válik. A rejtekhelyéről előugró Bőrpofa ( Gunnar Hansen ) talán fel sem figyelt volna rájuk, ha a fiú nem lép a kannibál család házának területére. Így viszont kezdetét veszi a valóságos földi pokol, amely nem tervez túlélőket hagyni maga után, vagy ha igen, őket is megcsonkítva, egy életre szóló traumával hagyja az út szélén.

A már említett nyitóképek hátborzongatóan zseniális alaphangulatot adnak a filmnek. A megszentségtelenített temetőről hirtelen vágásokkal készült összeállítás alatt a borzalmasabbnál borzalmasabb eseményekről beszámoló rádióhíradót hallgathatjuk. Hooper ezzel a nyitánnyal rögtön bemutatja filmjének lényegét. Nem mást, mint rávilágítást a rohamosan torzuló társadalomra és a meggátolhatatlan pusztításra, melynek semmi sem szent. Bőrpofa nem más, mint az emberi lélek legeltorzultabb darabja. Csakhogy sok emberrel ellentétben ő nem bújik bárgyú álarc mögé ( vagy mégis ? ). Bőrpofa kannibál családja pedig a foglyul ejtett szerencsétlenek húsán lakmározik. A láncfűrészes gyilkos nem másnak, mint az ember borzasztó személyiségének felnagyítása, egy meggátolhatatlan, kérlelhetetlen, elmebeteg gyilkológép. A fiatalok helyzete a kezdettől kilátástalan, nem látunk nekik menekülési útvonalat, Sally filmvégi, sikeres szökése már a kannibál család nagypapájának bénaságán múlik.

A kiszárított, napsütötte vidék atmoszféráját tökéletesen adja vissza a profi fényképezés. Továbbá ki kell emelnem a film zárójelenetét, mely igazi filmtörténeti gyöngyszem. Miután Sally megszökik, Bőrpofa dühében, a felkelő nap fényében elkezdi vadul lóbálni láncfűrészét. Morbid lenne ezt a snittet szépnek nevezni, de tényleg ehhez a jelzőhöz áll legközelebb a jelenet. Továbbá a Földön eluralkodó káoszt is szimbolizálja ezzel a jelenettel a rendező, mely a Földön immár akkora méreteket öltött, hogy a Nap fényét is megtöri.

A sikerhez hozzátartozik Gunnar Hansen kiváló játéka, mellyel Bőrpofát örök slasher - ikonná tette. A film békés, bár Bőrpofa öccsének köszönhetően kissé zavaros kezdése után a cselekmény kezd ellaposodni, ám ez teljesen szándékos húzás volt, hogy a másodperc törtrésze alatt, a rejtekhelyéről előugró Bőrpofa a lehető legnagyobb rémületet váltsa ki a nézőből. A többi színész játékát illetően nem lehet annyit írni, viszont Edwin Nealt meg kell említeni, aki a gyilkos öccsét játssza. Az elme roggyant vadbarmot a színész rendkívüli hitelességgel kelti életre. Az apukát alakító Jim Siedowról viszont már nem lehet hasonló jókat elmondani. Arcjátéka nagyon erőltetett. Marilyn Burns csak a fináléban kap komolyabb szerepet, ám az akadályt jól veszi, igaz, egy kicsit túljátssza a szerepét.

A texasi láncfűrészes mészárlás méltán tudhatja magát a klasszikusok között, hiszen Tobe Hooper egy kiváló metaforikus filmet, és egy fantasztikus horror - ikont ajándékozott a nézőknek, és a filmvilágnak.