Kérte: Farkas55
Többször esett már szó a blogon arról, hogy miért is szereti a néző a bosszúfilmeket. Azért, mert ezek a produkciók egyfajta bűnös élvezettel szolgálnak, amely lehetőséget biztosít arra, hogy a befogadó is részesévé váljon egy nem törvényes, nem szabályos, de mégis kielégítő hadjáratnak, amelynek során a hitehagyott főhőssel közösen gázolhat a gonosz vérében. Arról már talán kevesebb szó esett, hogy miért szeretjük egyre inkább az ázsiai filmalkotásokat. Erre leginkább az lehet a válasz, hogy Hollywoodhoz képest az ázsiai filmesek jóval ritkábban mennek biztosra. Merészebben kockáztatnak, mernek durvábbak lenni. Akarnak, és mernek is újat mutatni. Erre az Oldboy a legékesebb példa, de persze ott van a Confessions, A bosszú asszonya, a Shutter, vagy éppenséggel a kevésbé ismert Coming Soon is. Most az Oldboy egyik honfitársáról, az I Saw the Devilről lesz szó.
Hidegvérű gyilkos (Min-sik Choi) garázdálkodik az utcákon. Indíték és kegyelem nélkül öl. Ám most a lehető legrosszabb áldozatot szúrta ki, ugyanis a fiatal, és ráadásul terhes nő, akit szemrebbenés nélkül feldarabol, egy titkos ügynök, név szerint Kim Soo-hyeon (Byung-hun Lee) menyasszonya. A férfit természetesen óriási csapásként éri a céltalan gonoszság eme pokoli megnyilvánulása, de nem törik össze a teher alatt. Még nem. Hiszen a bűnösnek fizetnie kell, és a kín fájdalmasabb, és hosszabb lesz, mint ahogy azt a gyilkos, vagy akár a néző gondolná.
A rendező Kim Jee-woon, aki korábban a Két nővérrel tett szert szélesebb körű ismertségre, a későbbiekben pedig az óceánon is átrepült, hogy Arnold Schwarzeneggerrel dolgozzon a The Last Standen. A direktori munka mindenképpen kiemelendő, hiszen Kim Jee-woon elképesztően kreatív jelenetkoreográfiákkal, és magával ragadó merészséggel operálva teszi maradandóvá művét. Már a bevezetés során egyértelművé válik, hogy az I Saw the Devil az erőszakról szól. A felfokozott agressziókultusz olyan mértékben egyeduralkodó ebben a műben, hogy az úgy a játékidő felénél járva elkezd bosszantóvá válni, mert sajnálatos módon itt nem a bosszún van a hangsúly. Az szépen csendben, sőt, látványosan lezajlik, és ez oké. De a direktor nem foglalkozik a néző kielégülésérzetével, nem akar klasszikus vendetta-filmet komponálni. Az erőszaknak, a tiszta, naturális agressziónak állít templomot. És nem vág. Nem. Hiába könyörgünk, hogy a következő ütést már ne kelljen látnunk, a rendező kikezdhetetlen szorítófogással tartja a a könnyeivel küszködő vágót. A naturális ábrázolásmód maximálisan eléri a kívánt hatást, a lesújtó csapások nekünk fájnak, a kés pengéje minket éget, és a film nézése közben valamiért (de miért?) bűnösnek érezzük magunkat. És talán ez utóbbi érzés kiváltásában rejlik Kim Jee-woon zsenialitása.
Az operatőri munka is megér egy misét, különösen az akciójelenetek esetében, ugyanis ebben a filmben olyannyira ritka a kamerarángatás, mint a fehér tigris az Alpokban. A remek koreográfiákat hosszú, vágatlan snittek során követhetjük nyomon, és habár ez a gyomrunknak nem minden esetben tesz jót (késelés a taxiban), azért a legtöbbször maximális elismerést vált ki belőlünk (késelés a taxiban... szóval értitek).
A forgatókönyv viszont pocsék. De tényleg, annyira rossz, hogyha még ennél is gyengébb lenne, akkor valószínűleg az egész produkciót magával rántaná a szakadékba. A két főszereplő karakter kidolgozatlansága elképesztően zavaró. A gyilkos figurája üres, jellegtelen, idegesítően semmilyen. A nyomában loholó bosszúlovaggal már egy fokkal többet foglalkozik a szkript, de még így is keveset ahhoz, hogy valóban magával ragadó főhős váljon belőle. A cselekményvezetés már az első perctől kezdve annyira bosszút akar állni, hogy a tettes leleplezéséig a lehető legerőltetettebb mozzanatok útján juttatja el a főhőst. A kapd el, kínozd meg, engedd el, majd újra kapd el séma nagyon jó alapötlet, de fájóan keveset hoz ki belőle Hoon-jung Park forgatókönyvíró. Összességében a történet eléggé lelketlen, szerencséjére egy rendkívül tehetséges rendezőhöz került, aki képes volt életet verni belé.
A főszerepekben ismertebb nevekkel találkozhatunk. A gyilkost alakító Min-sik Choi például az Oldboy főszerepéből lehet ismerős. Az aktor alakítása tulajdonképpen jó, hiszen rezzenéstelen arcjátékával remekül érzékelteti a gyilkos hidegvérűségét és kegyetlenségét, viszont ez egyúttal a karakter unalmas mivoltára is ráerősít. A G.I. Joe-filmekkel és a Red 2-vel világszerte ismertté vált Byung-hun Lee kifejezetten jól működik a főszerepben, bár neki is jobban állt volna egy valamivel mélyebben kidolgozott szerep.
A filmzene fantasztikus. Azt hiszem ez a mű azon eleme, ami a legnagyobb elismerést váltotta ki belőlem, miközben néztem a filmet. Változatos, melankóliát és masszív szomorúságot keverő dallamokról van szó, amik a bőröd alá hatolnak, és mélyen nyugvó érzelmeket kavarnak fel a lelkedben, a szívedben, és az agyadban egyaránt.
Nem az a kirobbanó mestermű, sőt, az erős középszertől is csak egy hajszál választja el, és sorolja a "jó" filmek közé. A rendezői munka kiváló, a vágatlan jelenetek jól működnek, a zene pedig lenyűgöző. És mégis valahogy üres az egész. Ugye, az a fránya forgatókönyv. Mert hiába a pozitívumok, ha összességében az I Saw the Devil nem több egy rendkívül erőszakos, de lélektelen, és egyáltalán nem kielégítő bosszútörténetnél. Rémesen gyenge 7/10.
