Biztos, hogy önmagad vagy? Tudni véled, hogy senki sem rángat az orrodnál fogva. De ez valóban így van? Lehet, hogy csapdában élsz, olyan emberek parancsait követed, akiknek talán még a létezéséről sem tudsz. Manapság, ha civilizált életet akarsz élni, választanod kell. Irányító leszel, vagy irányított? Arany középút nincsen. Aláveted magadat a minden oldalról támadó manipulációnak és felsőbbrendűségi törekvéseknek, vagy megtanulod, hogy miként legyél te az, aki uralkodik másokon. Aki irányít és vezet, és egy bizonyos ponton majd eldönti, hogy hatalmát jó, avagy rossz célra használja-e fel. Kiyoshi Kurosawa utóbbira mond példát. Hátborzongató, zsigeri, sátáni példát...

Az Universal stúdió a hangosfilm hajnalán ajándékozta meg a mozgóképes világot kultikus szörnyfilmjeivel, amelyek jellegzetes alakjai azóta a populáris kultúra szerves részeivé váltak. Tod Browning és James Whale rendezők gyorsan a legnagyobbak közé emelkedtek, hiszen remek színészválasztásokkal megspékelt erőteljes vízióikban nagyszerűen ábrázolták a horrorvilág vezérbestiáit. 1931 remek év volt, hiszen a Lugosi Béla nevével fémjelzett Drakula mellett Frankenstein és szörnye is felköltöztek a vásznakra, Boris Karloff pedig a rémfilmek történetének egyik jellegzetes arcává vált. 1935-ben érkezett a folytatás, James Whale úgy gondolta, van még mit mesélni a sanyarú sorsú szörnyről. Küldjünk hát neki egy imába foglalt köszipuszit gyorsan!

A farkasember alakja a filmtörténelem korai szakaszaitól kezdődően jelen van a horrorvilágban. Sokféle tálalásban és értelmezésben találkozhattunk már az emberből vérszomjas bestiává változó, elátkozott lénnyel, hiszen rendezők egész sora tett kísérletet arra, hogy saját szemszögéből mutassa be a zsánert. Az egyik legemlékezetesebb farkasemberes produkció John Landis nevéhez köthető, aki amerikai főhősét Londonba viszi, hogy az angol fővárost tegye meg a szerencsétlen fickó szenvedéseinek színteréül.

A nőiség sokat lépett előre a gyakorlatban a huszadik század során. A széleskörű, majdnem világszintű szavazójog elérése csak a jéghegy csúcsa, hiszen mára már a tradicionalizmus nőkre káros vonásai rendkívül meggyengültek, és a gyengébbik nemet sújtó sztereotípiáknak is egyre kevesebb követője van. Azonban akad az éremnek egy másik oldala, hiszen habár a feminizmus alapvetően elmés gondolategyüttes, a gyors tempónak köszönhetően mára olyan rétegei is kialakultak, ami lelkes, karrierre vágyó nők helyett inkább vérszomjas, férfigyűlölő sakálokat teremtett. Meg kell találni az arany középutat. A férfiaknak meg kell érteniük a nőket, a hölgyeknek pedig igazi nőként kell kiteljesedniük úgy a karrierépítés során, mint az élet egyéb területein. Mert a nők csodálatosak, csak ezt néha elfelejtik magukról.

Tim Burton ma már csak árnyéka egykori zseniális önmagának. Rajongói minden újabb premierkor imádkoznak az egyedi vizualitással és különleges humorral megáldott rendező igazi énjének visszatéréséért, ami az utóbbi években csupán animációs filmjeiben tudott megcsillanni. Ahogy a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeiről írt posztomban is megfogalmaztam, nagyon nehéz évtizedeken át a csúcson maradni. Burton tehetsége most pihenőszezonban van, mert azért nem volt semmi az röpülőrajt, amit a '80-as években vett a direktor pályája. Itt van mindjárt példának okáért a Beetlejuice, ez a rendkívül kellemes szellemfilm, ami ha nem is Burton legnagyobb dobása, de benne van minden, amiért a torzonborz fickó művészetét szeretjük... vagy épp utáljuk.

Ha Georges Méliés-t nem nézzük, talán Fritz Lang volt a filmtörténelem első igazán nagy rendezője. Az mindenesetre biztos, hogy kirobbanthatatlanul ott van a korai óriások sorában. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy több nagy műfajban is maradandót alkotott. Csinált meghatározó scifit (Metropolis), monumentális gengszterfilmet (Dr. Mabuse) és persze thrillert is. Az M - Egy város keresi a gyilkost ugyanis krimi színfalak között felhúzott pszichothriller, méghozzá a műfaj egyik kultklasszikusa. Méltán.

Az antológia alapú történetmesélés kétélű fegyver. Mindenképpen kényelmes az alkotók számára, hogy egy filmen belül akár öt-hat alkalommal is megkapják azt az esélyt, hogy maradandó teljesítményt produkáljanak, és így értelemszerűen kevesebb súlya van egy-egy gyengébb szegmensnek. Ugyanakkor a film egységes sodrása újra és újra megtörik, amikor egy fejezet véget ér, és kezdődik egy új, különösen akkor, amikor csak gyenge kapcsolat, például a puszta műfaj köti össze a különböző részeket, más összefüggés pedig nincs köztük. George A. Romero és Stephen King azonban nem riadtak meg a választott narratív stílus hordozta nehézségektől, és a végeredmény valóban egészen korrektre sikerült.

F.W. Murnau horror-klasszikusa volt az első igazán fontos vámpírfilm. A Nosferatu a némafilmkorszak meghatározó, jellegzetes rémfilmje, a mai napig viszonyítási alap és kihagyhatatlan műfaji darab. Werner Herzog 1979-ben gondolta újra a nagy alapművet. Ez az alkotás is maradandóra sikeredett, viszont kérdés, hogy vajon jobb-e, mint az eredeti. Erre szeretnék most válaszolni hosszú idő után újfent feltámasztott Merénylet vagy Reform rovatom aktuális, halloweeni posztjában. 

A horrorműfaj fontos megalapozói közül most háromról lesz szó röviden.

Dr. Caligari (1920)

Az őrült tudósos zsáner első fontos képviselője a némafilmkorszak horrortermésének kiemelkedő darabja. A történet elbeszélés az elbeszélésben, hiszen a főszereplő Francis (Friedrich Fehér) meséli el egy ismerősének hátborzongató tapasztalatait. Az ijesztő események egy vásáron estek meg. Ide érkezett a mutatványos tudós, Dr. Caligari (Werner Krauss). Szenzációs számában egy jóstehetséggel bíró holdkórossal (Conrad Veidt) hódít. Első fellépése után nem sokkal azonban gyilkosságok sorozata kezdődik meg a városban, Francis pedig Caligari-ra kezd gyanakodni. Az így kibontakozó krimiszál azért lépi túl a bűnügyi film határait, és válik végső soron horrorrá, mert a hangsúly nem annyira a nyomozásra, inkább a hátborzongató holdkórosra, és a városon eluralkodó rettegésre helyeződik. A zseniálisan elmaszkírozott Conrad Veidt vérfagyasztó néma képsorain, amelyek a sejtelmes zenei aláfestések segítségével így, beszédhang nélkül válnak igazán félelmetessé. A rendező Robert Wiene amúgy is gyakran él a szereplők arcát középpontba helyező, és csak a közvetlen környezetüket megvilágító beállításokkal, amelyek kifejezetten erős atmoszférát kölcsönöznek a komplett összképnek. Nagyon fontos továbbá megemlíteni a kiemelkedő díszletvilágot, ami a mai néző számára némi cyberpunk-hatást is sugározhat. A kiválóan megtervezett helyszínrajzok erőteljes, szögletes alakzatokból állnak össze, ezzel érzékeltetve a rettegő város nyugtalanságát. Wiene végül olyan fordulattal zárja filmjét, ami annyira erős, hogy mára már egészen elcsépeltté vált, de a nézők vélhetően ebben a produkcióban találkozhattak először ilyen típusú csavarral. Persze azért a kétely is ott mozog. Vajon tényleg így történtek a dolgok? 8,5/10.  

Ahogy évek óta mindig, úgy idén is megrendezésre kerül a blog-halloween! Három napon át a rettegésé, a véré és a halálé a főszerep. Igencsak tartalmas és változatos programot állítottam össze nektek, úgyhogy mindenképpen tartsatok velem! Sok jó arcot hívtam, lesznek őrült tudósok, boszorkányok, vámpírok, kísértetek és sorozatgyilkosok, na meg minden más, ami belefér. A halloweeni program október 30-án, vasárnap reggel veszi kezdetét és egészen november 1-je, kedd estig fog tartani. Naponta három posztra lehet számítani.

Szóval pelenkákat felvenni, popcornt bekészíteni, mert nem lesz kegyelem!