Az antológia alapú történetmesélés kétélű fegyver. Mindenképpen kényelmes az alkotók számára, hogy egy filmen belül akár öt-hat alkalommal is megkapják azt az esélyt, hogy maradandó teljesítményt produkáljanak, és így értelemszerűen kevesebb súlya van egy-egy gyengébb szegmensnek. Ugyanakkor a film egységes sodrása újra és újra megtörik, amikor egy fejezet véget ér, és kezdődik egy új, különösen akkor, amikor csak gyenge kapcsolat, például a puszta műfaj köti össze a különböző részeket, más összefüggés pedig nincs köztük. George A. Romero és Stephen King azonban nem riadtak meg a választott narratív stílus hordozta nehézségektől, és a végeredmény valóban egészen korrektre sikerült.

Konzervatív szülőkkel nehéz az élet. Amikor a kis Billy (Joe Hill, bizony ő King ekkor még kicsi, de ma már népszerű fantasyíróként alkotó fiacskája) lebukik apja előtt, na de nem pornóval vagy fegyverrel, hanem egy egyszerű horrorképregénnyel, a fater elkobozza az újságot, megfenyíti a gyereket, zsákmányát pedig kihajítja a kukába. Ekkor azonban Billy ablakában megjelenik a képregény ikonikus alakja, és gondoskodik róla, hogy alaposan végigvehessük a Creepshow aktuális számának rémes sztorijait. Öt rövidebb történet elevenedik meg a játékidő során. Egy apák napja csúnyán félresikerül, mert valaki nem kapja meg a tortáját, a szerencsétlen Jordy Verrill (Stephen King) bajba keveredik, amikor felelőtlenül matatni kezd egy meteoritot, az elszánt Richard (Leslie Nielsen) bosszút forral neje és annak szeretője ellen, egy egyetemi professzor (Fritz Weaver) valami szörnyűségre lel az iskola egyik eldugott sarkában, végül pedig érkezik a megátalkodott Mr. Pratt (E.G. Marshall), akinek a lakását elözönlő csótányokkal gyűlik meg a baja. 

A forgatókönyv szerzője, Stephen King, a jó öreg horrormester már ekkor is megkerülhetetlen név volt a műfajban, és bizony, le sem tagadhatná, hogy a Creepshow bizarr történetei szintén az ő fejéből pattantak ki. Akik ismerik a rémkirály munkásságát, jól tudják, hogy King semmitől sem riad vissza, még a leglehetetlenebb ötletből is képes remek narratívával mesterművet faragni. Most azért egyik szegmens esetében sem beszélhetünk mesterműről, az viszont elvitathatatlan, hogy a forgatókönyvíró olyan elképzeléseket valósít meg kiemelkedő hitelességgel, amibe a legtöbb alkotó nagy eséllyel belebukott volna. Komolyan kimászik a hét éve halott, rohadó apuka a sírjából, hogy annak idején elmaradt tortáját követelje? Valóban egy első ránézésre plüssmajom szedi áldozatait az egyetemen? És tényleg, de most igazán benövi a bolygóközi gaz a szerencsétlen Jordy-t csak úgy?! Igen! Tény és való, hogy nagyon egyszerű és nem túl csavaros sztorik ezek, de King mégis lazán és könnyedén vezeti a szálakat, így általában pörgős, dinamikus cselekményt generál, ráadásul félreismerhetetlenül zseniális karakterábrázolási stílusát is parádéztatja. Nem lehet nem imádni azt a kiválóan találó cinizmust, amivel ez az ember újra és újra kifigurázza a hétköznapi jellemtípusok buktatóit és negatívumait.

A rendezői széket nem más, mint a zombikirály, George A. Romero foglalta el. Igaz, ahhoz képest, hogy a horror műfajának kettő talán legnagyobb amerikai alkotója készítette, a Creepshow összességében nem kiemelkedő mű, ugyanakkor nem is ajánlatos kihagyni. Romero érezhetően akkor van igazán elemében, amikor az élőhalottas témákkal foglalkozó szegmenseket dirigálja. Hihetetlen, hogy ez a fickó mennyire imádja a zombikat! Persze ez érthető is, mert elmés morbiditással megfűszerezett képeiből sugárzik, hogy érti is őket. Na de hogyne értené, amikor ő volt az, aki megteremtette a modern zombifilm műfaját! A többi szegmens is korrekt rendezésileg, igaz, akad némi vontatottság, na meg helyenként enyhe tanácstalansággal vegyes fantáziátlanság, de azért vészessé soha nem válik a helyzet. Az utolsó történet véres és gusztustalan brutalitása például a maga módján egyszerűen zseniális!  

A színészgárda egy-két kiemelkedő egyéniségtől eltekintve átlagos tehetségű aktorokból tevődik össze. Az ekkor még kevésbé maszkulin Ed Harris nem nyújt igazán maradandót, igaz, nem is tölt túl sok időt a képernyőn. Leslie Nielsen a tőle megszokott figuráktól erősen eltérő, negatív szerepében egész jó, a második, egyszemélyes szegmensben pedig maga Stephen King majomkodik egy kicsit. Be kell vallani, nem véletlen, hogy író, nem pedig színész lett az emberből.

A Creepshow nem tartozik a horrorvilág krémjéhez, viszont az antológiák és/vagy Stephen King kedvelői számára kihagyhatatlan darab. Helyenként humoros, máshol borzongató, időnként gusztustalan, de csak nagyon ritkán unalmas. 7/10.