F.W. Murnau horror-klasszikusa volt az első igazán fontos vámpírfilm. A Nosferatu a némafilmkorszak meghatározó, jellegzetes rémfilmje, a mai napig viszonyítási alap és kihagyhatatlan műfaji darab. Werner Herzog 1979-ben gondolta újra a nagy alapművet. Ez az alkotás is maradandóra sikeredett, viszont kérdés, hogy vajon jobb-e, mint az eredeti. Erre szeretnék most válaszolni hosszú idő után újfent feltámasztott Merénylet vagy Reform rovatom aktuális, halloweeni posztjában. 

Nosferatu (1922)

Murnau mesterműve Bram Stoker Drakula című regényén alapul, ez volt a híres mű egyik korai mozgóképes feldolgozása. A címváltoztatás annak tudható be, hogy a készítők nem tisztán adaptálták a történetet, a jogtulajdonos hoppon maradt. Ebből volt is balhé rendesen, ám a Nosferatu szerencsére túlélte az ellene indított hajtóvadászatot, sőt, idővel remasterizáláson is átesett, így a mai nézők is gond nélkül, jó minőségben élvezhetik az alkotást.

A történet főhőse Hutter (Gustav von Wangenheim), aki ingatlanok eladásával foglalkozik. Szórakozott főnöke, Knock (Alexander Granach) Erdélybe küldi a férfit azzal a kéréssel, hogy keresse fel a titokzatos Orlok grófot (Max Schreck), aki új ház vásárlásában gondolkodik. A számára titokzatos, idegen és ijesztő vidékre érkező Hutter nem törődik a helybéliek óva intésével, és ha gyalog is, de eljut a gróf kastélyába. Már első találkozásukkor egyértelművé válik, hogy az elszigeteltségben élő, rémisztő küllemű ember sötét titkokat rejteget. Mire Hutter észbe kap, különös, szúnyogcsípésre emlékeztető sebhelyekre lel a nyakán, ám nincs ideje mérlegelni, hiszen kiderül, hogy nem csak saját élete, hanem otthona és szeretett felesége, Ellen (Greta Schröder) is veszélyben van.  

F.W. Murnau kiválóan alapozza meg a horrorműfajt. A Dr. Caligari-val egyetemben a Nosferatu is olyan jellegzetes műfaji mozzanatokat hoz a filmvilágba, amelyekkel azóta rendszeresen találkozhatunk a hasonszőrű alkotásokban. Az irreálisan jó hangulatú, túlságosan is boldog expozíció baljós érzéseket kelt bennünk, hiszen jól tudjuk, hogy milyen produkciót nézünk, majd a hitetlenkedő erdélyiek rémült arcát is párosíthatjuk későbbi mozgóképekben látott jelenetekhez. Ezt követően pedig megérkezik az éjszaka, és vele a gróf, minden sötétségével és gonoszságával egyetemben. Murnau a fekete-fehér fényképezésben rejlő lehetőségek elmés kihasználásával, a fény-árnyék játék mesteri komponálásával erőteljes atmoszférát teremt, amelynek hatására a mai nézőt is könnyedén elfogja a félelem.

Az eluralkodó feszültségben kibontakozó, dinamikus cselekményvezetés néhol kissé vontatottá válik, de összességében bővelkedik az izgalomban. Rendkívül erőteljes történeti töltet a pestisjárvány feldolgozása. A gróf egész konkrétan a fekete halál nem titkolt szimbólumaként van jelen, patkányok által kísérve terjeszti sötét kórságát, a népességet tizedelő, a vámpírharapás képében megjelenő dögvészt a világon. Mint valami sorstól eredő, természetes pusztító, úgy szállítja a halált, miközben élettelen, kimeredő szemeivel a frászt hozza minden szembejövőre. Ugyanis remek a maszkmesteri munka, Max Schreck hátborzongató tálalásban kerül a kamerák kereszttüzébe.

Murnau mindemellett ügyesen játszik az átvezető képekkel is. Az erdélyi környezetrajzokat egy-egy jól eltalált felvétellel mutatja be. Nem kell több, mint néhány másodperc a vadállatokról, a lovakról, a hegyekről, az elhagyatott vidékről, és máris érezzük a magányt és a csípős szelet, amibe jajveszékelő sikoltás vegyül. Mindezt úgy, hogy a produkció természetesen néma, csupán enyhén sablonos, komor zenei aláfestés és néhány közbeszúrt, feliratozott párbeszéd segít eligazodni a történetben.

A Nosferatu tehát remek film, maradandó élmény és persze igazi klasszikus. Aki szeretné megismerni a vámpírfilm gyökereit, az nem engedheti meg magának, hogy kihagyja ezt az alkotást az életéből.

Nosferatu, az éjszaka fantomja (1979)

Werner Herzog, a huszadik század második felének egyik legjelentősebb német filmrendezője örök társával, Klaus Kinski-vel állt össze ebben a korainak mondható közös alkotásukban, hogy feldolgozzák Murnau klasszikusát. Merész vállalkozás volt, hiszen ekkorra már létezett jó néhány Drakula-film, a Nosferatu név már kevesebb aktuális presztízzsel rendelkezett. Lehet, hogy éppen ez a kihívás vonzotta Herzog-ot, aki pont annyira adaptált, mint amennyire újat alkotott ebben a hihetetlenül nagy erejű mesterműben.

A történet nagyjából megegyezik az eredeti alkotás sztorijával, annyi a különbség, hogy a készítők itt már használhatták, és használták is az eredeti karaktermegnevezéseket. Jonathan Harker (Bruno Ganz) útra kel, hogy felkeresse Drakula grófot (Klaus Kinski) erdélyi kastélyában, és aláírják az ingatlanvásárlásról szóló papírokat. Megérkezése után azonban a férfi csapdába kerül, a vámpír karmai közül nem tud menekülni, és hamarosan nem csak saját élete a tét, hanem otthona biztonsága és felesége (Isabelle Adjani) jólléte is.

Murnau klasszikusában a pestis, az emberiséget sújtó pusztító dögvész manifesztálódott a vámpírúr alakjában, és ez a vonal Herzognál is jelen van, viszont ezúttal a járvány inkább a kontextus szerepét tölti be, a címszereplő karakterébe pedig más, modernebb töltetek vegyülnek. Drakula ezúttal habár ijesztő, nem hatalmas gonosz szörnyeteg, nem vámpíristen, hanem meglepően emberi figura. Deviáns magatartása ugyanis az őt sújtó átok következményeiből ered. Herzognál itt mérlegre kerül a halálfélelem és a halandóság utáni vágy. A gróf lelke romokban hever, a halhatatlanság csapása rendkívül megviseli lelkileg, lényét maró szeretethiány gyötri. Mivel ezt ki is mondja, fájdalmát önsajnálatba öli, a hatalmas vámpírlegenda alakja szánni való szerencsétlenné korcsosul, és ettől Herzog filmje megrázóan emberközelivé és nagyon aktuálissá válik.

Azért persze a pestis is jelen van, de ahogy írtam, inkább a történet hátteréül, illusztráció gyanánt. Erős illusztrációként, hiszen a vámpír által behozott patkányseregek ellepik az utcákat, és bizony a rendező nem fukarkodott a rágcsálók csatasorba állításával. Vannak egy párszázan a dögök és a fináléra beborítanak mindent. Talán nem mást, mint Nosferatu lelkét szimbolizálják, a rohadó, férgek által rágott, megkeseredett szívet, ami még mindig dobog kegyetlenül a szörnyeteg belsőjében.

Herzog legfontosabb rendezői húzása az operatőri technika, ami azért különleges, mert rendkívül zsáneridegen módszerrel ér. A kamera rendszeresen leköveti a szereplők mozgását, nincsenek statikus beállítások vagy tartós mozdulatlanság. Az operatőr mozog, ugrál a színészekkel, ettől pedig dinamikus, nagyon hétköznapi tálalást kapnak a jelenetek. Mintha egy áldokumentarista filmet néznénk, ami persze lehetetlen, hiszen a cselekmény az 1800-as években játszódik, és nem az időutazós fajtából való. Ugyanakkor félni is van okunk, hiszen ezúttal ugyan színes a film, de Herzog pontosan tudja, hogy miként tálalja a vámpír éjszakai feltűnéseit úgy, hogy az erőteljes hatást gyakoroljon a nézőre. Felesleges lenne tagadni, a Nosferatu ijesztő film.

A rémisztő hangulathoz Kinski is hozzáteszi a magáét. Hihetetlenül elborult arcjátéka van a fickónak, ami rendkívül illik Drakula öngyűlölő, szenvedő és ebből kifolyólag gonosz figurájához. A főszereplő alakítása félelmetes és hiteles. Bruno Ganz is jól hozza a pozitív hőst, akinek nem sok esélye van a sötétség urával szemben, azonban nála sokkal jobb Isabelle Adjani, aki érezhető szándékkal van jelen nagyobb súllyal a történetben, mint alteregója az eredeti filmben. A színésznő meg is hálálja a bizalmat, maradandó játékot produkál.

Werner Herzog remake-je abszolút létjogosultságról tesz tanúbizonyságot. Természetesen nem is kaphat más végértékelést, mint az Egyenrangú-t, hiszen hű maradt eredetijéhez, de rengeteg újítást is vitt a történetbe, amitől az modernebbnek és erőteljesebbnek hat. Összetettebb, de azért nem számottevően jobb a feldolgozás, mint a meghatározó némafilm, ami a horror egyik legnagyobb alapműve és az is marad mindörökre.