A nőiség sokat lépett előre a gyakorlatban a huszadik század során. A széleskörű, majdnem világszintű szavazójog elérése csak a jéghegy csúcsa, hiszen mára már a tradicionalizmus nőkre káros vonásai rendkívül meggyengültek, és a gyengébbik nemet sújtó sztereotípiáknak is egyre kevesebb követője van. Azonban akad az éremnek egy másik oldala, hiszen habár a feminizmus alapvetően elmés gondolategyüttes, a gyors tempónak köszönhetően mára olyan rétegei is kialakultak, ami lelkes, karrierre vágyó nők helyett inkább vérszomjas, férfigyűlölő sakálokat teremtett. Meg kell találni az arany középutat. A férfiaknak meg kell érteniük a nőket, a hölgyeknek pedig igazi nőként kell kiteljesedniük úgy a karrierépítés során, mint az élet egyéb területein. Mert a nők csodálatosak, csak ezt néha elfelejtik magukról.
Eastwick magányos kisváros. Itt él három egyedülálló, élete virágában járó nő, a szobrász Alex (Cher), az ötgyermekes Sukie (Michelle Pfeiffer) és a zenetanár Jane (Susan Sarandon). Mindhárman cserfes, kedves lányok, akik szeretnének újra rálelni a szerelemre, találni valakit, aki értékeli őket. Hármójuk közös vágya annyira erős, hogy a városba vonz egy titokzatos lényt, aki nem más, mint a külsőre mindenképpen emberi, ráadásul rendkívül sármos Daryl Van Horne (Jack Nicholson). A férfi megkörnyékezi a vonzó hármast, akik képtelenek ellenállni akaratának, ám idővel kiderül, hogy bensőjében valami egészen démoni rejtőzik. Az időközben boszorkánnyá avanzsált nők először félni kezdenek, majd rájönnek, hogy ha nem tesznek valamit sürgősen, a gonosz soha nem hagyja el Eastwick korábban békés földjét.
Michael Cristofer forgatókönyvében a boszorkányság kiválóan hangolt metafora, vagy sokkalta inkább allegória. A női létezés minden csodáját és értékét magában foglalja. A különleges képességek, például a nevetés hatására történő szárnyalás gyönyörűen szimbolizálják a nők különlegességét, azt a színt, amit csak ők képesek vinni a világba, és amire feltétlenül szükség van ahhoz, hogy a maszkulin világtársadalom létezni tudjon. Azonban nem minden szép és jó, hiszen Az eastwicki boszorkányok konfliktusa ezt az értéket próbálja elvenni a nőiségtől. A három főszereplő először elcsábul a kegyetlen, manipulatív Daryl bűvkörében, gyakorlatilag önként vállalt módon töltik be a könnyűvérű ringyók szerepét. A játékidő során kibontakozó viszontagságokon keresztül Alexéknek az a feladat jut, hogy megtanuljanak igazi nőként érvényesülni. Meglelni magukban a teljességhez szükséges önbecsülést, ami nélkül a nő csupán paródiája önmagának.
A feladat azonban nehéz egy olyan ellenféllel szemben, mint amilyen Daryl, aki a leggusztustalanabb férfifajtát prezentálja, nem véletlenül pokolian természetfeletti áthallás kíséretében. Ez a fickó érti a nőket, viszont ezt a képességét arra használja, hogy manipulálja gondolataikat és saját kényére-kedvére irányítsa cselekedeteiket. Emellett hatalma van. Varázsereje, sármja, jó szövege és pénze. Ám ezeket is rossz célra használja, egyszerűen arra, hogy jellembeli hiányosságait elfedje, és láthatatlanul, sokáig érezhetetlenül magához láncolja áldozatait.
George Miller rendező ezt a történetet hozza kissé vontatottan, de összességében igencsak élvezhetően a vászonra. A rendező többek között ezzel a filmmel prezentálta pályafutása során, hogy habár Mad Max világán belül van igazán otthon, más műfajokban sem kell félteni (és aztán a táncoló pingvinek hol voltak még ekkor!). A direktor remekül játszik a nő-férfi viszonyok kaján ábrázolásával, miközben nagyon enyhe horrorisztikus felhangot is ad művének, amibe nem ritkán gusztustalankodó, illetőleg káromkodós humorvilág vegyül. Miller behozza a gonoszt a városba, megfertőzi a békés légkört. Sok mindent tesz kockára, veszélybe sodorja a jóllétet, ugyanakkor könnyedségével lehetőséget ad a lakosoknak, elsősorban három főhősnőjének arra, hogy legyőzzék a sátáni erőt, és közben még a nézőt is elszórakoztassák.
Jack Nicholson az amerikai filmtörténelem egyik legnagyobb színésze, valódi óriás, akiből soha nem elég, és aki gyakorlatilag mindig kiválóan választott filmeket és szerepeket. Ahogy mindig, úgy ezúttal is beleviszi produktumába saját általános jellegzetességeit, a laza mozgáskultúrát és az ördögi mimikát, hogy eme összetéveszthetetlen védjegyeivel ezt a karaktert is uralma alá hajtsa. Minden pillanatában kiváló, vicces és erőteljesen drámai is egyben, finálébeli monológja pedig letaglózóan nagy hatást gyakorol. A három főszereplő színésznőre sem lehet komoly panaszunk. Michelle Pfeiffer ekkor még huszonéves bombanőként nem csak biodíszlet, hanem valóban jól alakít, ahogy Susan Sarandon is hozza a megfelelő színvonalat, és Cher is kifejezetten jó.
Az eastwicki boszorkányok nem egységesen minőségi, és nem minden szakaszában magával ragadó film, viszont érdekes témákról értekezik fantáziadús kontextusban. Kellemes fantasy nőiességről, önbecsülésről, férfiasságról és hatalomról. Három nő története, akik megfeledkeznek arról, hogy mennyire csodálatosak, hogy a konfliktus megoldásaként ráleljenek valós értékeikre. 8/10.
