Te jó ég, mennyiszer találkoztunk már a mozikban az idegenekkel történő első kapcsolatfelvétel elképzelt regéjével. Sokszor, sokféleképpen kerültünk interakcióba a földönkívüliekkel, vagy valamilyen őket képviselő entitással. A 2001: Űrodüsszeiában komplex ábrázolásmód keretein belül erőszakkal fertőzött meg minket a monolit, A függetlenség napjában majdnem teljesen elpusztítottak az idegen lények, kirobbantották a Világok harcát, de E.T.-t is leküldték a gyerekek kedvéért. Volt köztük olyan, aki nyolcadikként csatlakozott a Nostromo legénységéhez, és olyan is, aki magával Arnold Schwarzeneggerrel mérte össze erejét, na meg akadtak, akik benépesítették a johannesburgi 9-es körzetet. És lehetne a végtelenségig sorolni a példákat. Feltettük a kérdést: Vajon lehet még igazán újat mutatni a zsáner keretein belül? Denis Villeneuve pedig ekkor hátradőlt, csibészesen kacsintott egyet, majd azt mondta: Hát persze, hogy lehet!

Ben Affleck hullámvölgyes karrierje éppen egy kemény völgyön van túl. A közönség nagyjából már elfelejtette Az Argo-akció elsöprő sikerét, Batmanként való debütálását pedig enyhén szólva is nagyon csalódottan fogadták a rajongók, igaz, inkább a Batman Superman ellen komplett összképét utálták. Gavin O'Connor rendezésében lehetőséget kapott, hogy megmutassa egy olyan oldalát, amit eddig nem ismerhettünk. A könyvelő előzetese alapján tucatszerű thrillernek tűnt, ám a végeredmény jóval túlmutat a feledhető akciómozik masszáján.

A Supernatural, vagyis a jó néhány évaddal lemaradásban lévő magyar változat címadása szerint az Odaát már igazi televíziós veteránnak mondható. Több, mint egy évtizede fut a népszerű fantasy sorozat, amelynek fénykora már kétségkívül a múlté, sokan már inkább csak viccként tekintenek rá, de mégis, a mai napig rengetegen leülnek megnézni az aktuális epizódot. Sam és Dean Winchester sok viszontagságot megéltek már. Apokalipszistől kezdve Luciferen át maga a Sötétség is megérkezett, ám most, a 12. évadban, úgy néz ki, valami egészen emberivel kell majd megküzdeniük. És lehet, hogy ez lesz az, ami nagyon jót tesz majd a sorozatnak.

A poszt az előzményekre nézve spoilereket tartalmaz!

Emlékszem még, hogy annak idején mekkora világraszóló őrületet váltott ki az emberekből A Da Vinci-kód megjelenése. Sokan vitatták Dan Brown írásának merész értekezését a kereszténységről, riportokat forgattak a regény rejtélyeinek valóságalapjáról, majd Tom Hanks főszereplésével megérkezett a filmadaptáció is. Szolgai, pontos feldolgozás készült Ron Howard kezei között, ám az alkotás nem lett annyira maradandó, mint az alapmű. A könyvként hamarabb kiadott, de filmként később adaptált Angyalok és démonok egy fokkal mélyebb nyomott hagyott a nézőkben. Én magam is olvastam Brown könyveit, és nagyon kíváncsi lettem volna Az elveszett jelkép mozgóképes változatára (ugyanis ez jött volna a sorban következőként), hiszen a Robert Langdon-franchise talán legkomplexebb darabjáról beszélünk. Ám végül az a döntés született, hogy a vásznakon egyelőre nem mutatkozik be a történet, helyette a legfrissebb darabot, az aktuálisabb alapkonfliktussal foglalkozó Inferno-t láthatjuk. És hát most meg is láttuk.

Soha nem titkoltam, hogy egy kicsit szentimentális vagyok, szerintem még egészséges mértékben. Ennek megfelelően vallom azt a nézetet, hogy bizonyos történeteket érdemes újra és újra elmesélni, fontos, általános igazságokat más-más kontextusokban megosztani. A Kubo és a varázshúrok készítői is hasonlóan gondolkodnak, ám mondanivalójukat rendkívül eredeti tálalásban prezentálják, ezzel, nagy meglepetést okozva, alkotásuk felkerül az idei év legjobb animációinak listájára.

A népszerű és elterjedt filmes zsánerek gyakorta előtérbe helyezik az elhasználódás problémáját. Amikor egy adott sablon, jellemző stílusvilág nagy rajongótáborra tesz szert, a benne alkotók akarva-akaratlanul gyakrabban választják a biztonsági játékot, hiszen a nagyobb volumenű újításokat a tömegek hajlamosak első körben mérlegelés nélkül negatívan fogadni. Ám az elcsépeltté válás veszélye egy idő után előcsalogatja azt a művészt, aki mer formabontó lenni, az adott világot más, új szemmel látni és láttatni. Mert könnyen lehet, hogy a zombifilm most megújult, ráadásul komolyabb előjelek nélkül. Mert a Kiéhezettek bizony forradalmi alkotás az élőhalottas zsáner berkein belül.

Az HBO csapatától már megszokhattuk, hogy amikor drámai sorozatötlethez nyúlnak, nem adják lejjebb a fajsúlyt a minimum hosszú távon maradandó élmény szintjénél. Emlékezzünk csak a csatorna nagy klasszikusaira, a Maffiózókra és a Drótra (ahogy Wilfred mondta: That staff is heavy!), vagy újabban a Trónok harcára! Most nagy várakozások után végre bemutatták vadonatúj produkciójukat, amely a '70-es évek klasszikus műfajhibridjén, a Feltámad a vadnyugat című produkción alapul. A Westworld által generált első benyomások a nyitó epizódot követően több, mint pozitívak. Lehetséges, hogy új televíziós mérföldkő van születőben!

Paula Hawkins A lány a vonaton című regénye óriási nemzetközi sikert aratott, amiből szinte természetesen következett a túlértékeltség. Félreértés ne essék, kiemelkedő bűnügyi történetről van szó, remekül vezetett narratívával és ügyes karakterábrázolással, viszont az olvasónak nem enged túl sok teret, a gyilkos kilétét elég nagyfokú bizonyossággal lehet sejteni már félúton. A filmadaptáció rendkívül nagy várakozásokat generált, főleg, hogy a főszerepet Hollywood egyik nagy fiatal tehetsége, Emily Blunt vállalta el. A végeredmény azonban ciki lett. Nagyon ciki.

Meglehetősen bosszantó általánosság a moziba járók gondolkodásában, hogy hajlamosak a nem élőszereplős filmeket meséknek titulálni, ezzel kizárólag gyermekek számára készült szórakozássá minősíteni őket. Holott meglehetősen kevés a szigorúan kicsiknek szóló animáció, a Pixar például komplett arculatát a többrétegű mondanivalókra építette, de újabban a Disney is egyre komplexebb mesterművekkel áll elő. És vannak ugye a kifejezetten felnőtteknek szóló, trágárságra és morbid társadalomkritikára alapozó művek, amelyek eddig főleg a tévéképernyőkön hódítottak. Most Seth Rogen és köztudottan ne épelméjű csapata szántak nem kevés időt és energiát arra, hogy bemutassanak egy elborult világot, az emberi fogyasztásra szánt termékek, elsősorban az élelmiszerek szemszögéből.

A katasztrófafilmeket egy bizonyos logika mentén rokoníthatjuk a horror műfaj képviselőihez, hiszen mindkét esetben nagy általánosságban átlagemberek kézzelfogható szenvedésein keresztül alakul a cselekmény. A különbség azonban az, hogy amíg a horror inkább belső, lélektani dimenzióban elemzi hőseit, és ilyen szinten gyakorolja hatásának jelentős részét, addig a katasztrófafilmek szentimentális és nézőbarát módon a kisember természeti erőkkel való viaskodását, és ha úgy alakul, fölötte aratott győzelmét mutatja be. A Mélytengeri pokol is erre a sémára épül, ebben a szellemben mutatja be az USA történetének legnagyobb olajkatasztrófáját.