Paula Hawkins A lány a vonaton című regénye óriási nemzetközi sikert aratott, amiből szinte természetesen következett a túlértékeltség. Félreértés ne essék, kiemelkedő bűnügyi történetről van szó, remekül vezetett narratívával és ügyes karakterábrázolással, viszont az olvasónak nem enged túl sok teret, a gyilkos kilétét elég nagyfokú bizonyossággal lehet sejteni már félúton. A filmadaptáció rendkívül nagy várakozásokat generált, főleg, hogy a főszerepet Hollywood egyik nagy fiatal tehetsége, Emily Blunt vállalta el. A végeredmény azonban ciki lett. Nagyon ciki.

Az alkoholista és mélységesen depressziós Rachel (Emily Blunt) minden nap vonatozik. New York-ba és vissza. A szerelvény ablakán kinézve rendszerint más, boldogabb emberek életét bámulja és tanulmányozza. A sínek ugyanis elhaladnak egy, a nő számára különös fontossággal bíró házsor mellett. Az egyik épületben lakik ex-férje, Tom (Justin Theroux), új párjával, Annával (Rebecca Ferguson), és közös kislányukkal. A szomszédjuk azonban sokkal jobban leköti Rachel figyelmét. A szőke, vonzó Megan (Haley Bennett) szintén férjével (Luke Evans) él, és ránézésre ők a megtestesült tökély, kapcsolatukat kívülről nézve mintha a színtiszta szenvedély tartaná össze. Ám aztán egyik reggel Rachel egy másik férfival látja Megant a pár házának erkélyén. Megannek másnapra nyoma veszik, a rendőrök pedig Rachel ajtaján kopogtatnak, mondván, szemtanúk látták őt a helyszínen. A nő azonban semmire sem emlékszik, mert előző este az abszolút emlékezetkiesésbe itta magát...

Elnézést kérek, amiért néha kissé összehasonlítható hangvételt öltök fel, de szerintem ez elkerülhetetlen, mivel olyan adaptációról van szó, amelynek eredetijét olvastam, ráadásul a közelmúltban. Paula Hawkins elsősorban azzal fokozza fel az olvasók érdeklődését, hogy történetét a gócpontban elhelyezkedő három nő váltott szemszögeiből meséli el. A film kezdetben azt sugallja, hogy követni szándékszik az alapanyag eme bravúrját, ám aztán mintha rájönne, hogy ez mozgóképen nem is működik olyan jól, hirtelen bizonytalanná válik, és váratlanul megtöredezik. Ezt követően a cselekményvezetés hol narrációra, hol a külső szemlélő nézőpontjára alapoz, ám a forgatókönyv érezhetően nem igazán tudja kellően erős kézzel összefogni a szálakat, így az összkép szétesik. A narráció ráadásul döntő részben indokolatlan, hiszen a rosszul megírt párbeszédeket majmolva gyakran válik hiteltelen mértékben prózaivá és szájbarágóssá.

A regényt azért volt jó olvasni, mert helyenként már-már Jo Nesbo-i módon ránt magával Hawkins okos krimije, ami a kiszámíthatóság dacára is ügyesen építi fel elkárhozott emberi kapcsolatainak piramisát, hogy az előreláthatóság ellenére is nagyot robbantson a fináléban. A filmadaptáció ehhez képest mintha a sztori legfontosabb lépéseit hagyná ki az elbeszélésből. Megkockáztatom, hogy lesznek olyan, a regényt nem ismerő nézők, akik összezavarodnak a produkció által generált narratív káosztól, mert a szereplők bizonyos helyzetekben produkált reakciói tényleg egészen elképesztő mértékben indokolatlanok és érthetetlenek. Valóban, a történetvezetés olyan hatást kelt, mintha komplett, és nagyon fontos jelenetek végezték volna a vágószoba padlójára hajítva. A regény remekül rétegzett karakterei ráadásul szánalmas klisékbe fulladnak. Rachel nem több unalmas alkesznél, akinek csontig hatoló önmarcangolásából semmi sem jön át, sőt, a készítők néha még viccelődni is megpróbálnak a sanyarú sorsú figurával, ami meg már az ízléstelenség határait súrolja.

Az a durva, hogy Tate Taylor rendezett már több Oscar-díjra jelölt filmet A segítség képében, ám most mégis csúfosan gyenge teljesítményt prezentált. Nem az ő világa a krimi, ez most teljes bizonyosságot nyert. A lány a vonaton története szinte üvölt azért, hogy David Fincher mesterműveit (A tetovált lány, Holtodiglan) alapul véve brutálisan erős vizuális atmoszférát teremtsen. Rém nagyszerűen lehetett volna játszani a színvilággal, ám a képsorokon sajnos nem érződik, hogy Taylor is így gondolta volna. Ahogy esik, úgy puffan alapon, véletlenszerűnek tűnő helyszínválasztásokkal és kínosan unalmas beállításokkal támadja meg a filmértő néző ízlését. Nagyon szomorú érzés látni, ahogy egy jobb sorsra érdemes történet elvérzik a gyenge forgatókönyv és a még gyengébb rendezés szorításában.

A színészgárda az, ami óriási erőfeszítéseket tesz a produkció megmentése érdekében. Hihetetlen, de Emily Blunt úgy játszik kurva nagyot, hogy körülötte szó szerint minden pocsék. Annyira erőteljes a felületesen adaptált alkoholista Rachel szerepében, hogy még egyenesen kiváló pillanatokat is szerez a félrekalibrált fércműben. A többiek sem rosszak. Rebecca Ferguson-t a legutóbbi Mission: Impissible-filmben teljesen másféle szerepben láthattuk, ám most bizonyítja, hogy az emberközelibb lélektan is megy neki. Haley Bennett nem kiemelkedő, de tartja kolléganői színvonalát. Luke Evans és Justin Theroux egységesen korrekt minőséget prezentálnak.

A lány a vonaton felejthető krimi azok számára, akik nem olvasták a regényt. Ők, ha megnézik a filmet, egy-két nap múlva már csupán néhány képkockára fognak emlékezni belőle. A könyv kedvelői viszont gondolják meg. Alaposan. Mert nekik fájni fog. Nagyon. 4/10.