A fiú és a lány találkoznak. Egymásba szeretnek. Dúl a boldogság, életük minden egyes részletét uralja a szerelem. Gyűrű kerül az ujjra, kimondatik az igen, és boldogan élnek... amíg minden el nem csesződik. Dunát lehetne rekeszteni a világban létező, elromlott házasságokkal. Amikor a varázs elmúlik, a szerelmesek elidegenednek egymástól, és a férj már azt sem tudja, kicsoda a felesége, és a feleség már azt sem tudja, kicsoda a férje. Aludni valaki mellett, akiről semmit sem tudsz. Létezni valaki mellett, aki elzárkózik tőled. Fájdalom, keserűség, és a hiábavalóság érzete, a kudarc hatalma kúszik be a mindennapokba. És előbb-utóbb eljön az a pont, ahonnan kezdve már nem lehet tovább tagadásban élni. És előbb-utóbb minden kiábrándult férj és feleség agyán átfut a kérdés, amit Nick Dunne is feltesz a kétségbeesést már maga mögött hagyva, békésen ballagó belenyugvással a hangjában.
Hogy jutottunk idáig?
Nick Dunne (Ben Affleck) és felesége, Amy (Rosamund Pike) igazi álompárként indultak. Aztán fokozatosan minden elromlott, és a házastársak elidegenedtek egymástól. Miután a nő egyik reggel eltűnik, a házban pedig dulakodás nyomait fedezik fel, a gyanú nagyon hamar Nickre terelődik, akinek így strapabíróan, felkészülten kell állnia a sarat, hogy megtudja védeni igazát. Magabiztosan vallja magát ártatlannak. De lehet-e hinni egy férfinak, aki eltűnt felesége fotója mellett mosolyogva pózol a kameráknak? És a játszma csak itt kezdődik...
A forgatókönyvet az eredeti regény szerzője, Gillian Flynn vetette papírra (mondanom se kell, hogy a könyv már itt pihen az asztalomon, hamarosan arról is írogatok valamit), és ez a húzás érezhetően remekül sült el. Nyilván a történet teremtője, az írónő az, aki minden részletében átlátja saját kreálmányát, és valóban mélyre vezet be bennünket az emberrablós thriller és a családi dráma keverékeként súlyosan mérgező, és mégis kihagyhatatlan koktélként funkcionáló történet rengetegébe. Röviden mondva a forgatókönyv egyszerűen fantasztikus! Flynn fokozatosan, feszes ütemben bontja ki a példátlanul részletgazdag történetet. A maga perverz, kissé morbid, és rendkívül merész módján ez a sztori a rossz házasság jelenségét mutatja be olyan letaglózó erővel, ami gyakorlatilag felejthetetlenné teszi a produkciót. A cselekményvezetés egyetlen pillanatra sem hajlandó leülni, folyamatosan zakatol, és hihetetlenül eltalált fordulataival, valamint jól kidolgozott szituációival egyre mélyebbre kísér minket a sötétségbe, az emberi jellemek legpokolibb bugyraiba, végül pedig teljesen eltévedve, fogódzó nélkül találjuk magunkat a valóságtól elrugaszkodott, földfelszíni alvilág tengelyén, ami annyira igazi, hogy féljük elismerni a létezését.
David Fincher bizonyos szempontból rácseszett. De hogy is értem ezt. Hát úgy, hogy az úriember élete második nagyjátékfilmes rendezésének keretein belül elkészítette a Hetediket. A modern thriller (egyik) alfáját és omegáját, ami előtt akkor és most is leborul a világ. Mert zseniális. És zsenialitása olyan magasra tette a lécet 1995-ben, hogy azt Fincher valószínűleg soha nem fogja tudni megugrani. DE! Ezúttal nagyon, de nagyon közel van! Én nem tudom, milyen sátáni erő munkál ebben az emberben, de úgy teremt hangulatot, hogy abba egy világ remeg bele. A Holtodiglan masszív atmoszféráját a szürke színeket előnyben részesítő fényképezés, a háttérben munkálódó filmzene, és az elképesztően kreatív módon megkomponált szituációk együttese teremti meg. Fincher a Pokolba kísér, és habár út közben rendszeresen bizonygatja, hogy a túra végén majd vissza is visz a felszínre, hogy végre rendesen kapj levegőt, ahogy haladunk előre a játékidőben gázolva, te mégis egyre kevésbé hiszel neki. Mert egy pont után már eltudod képzelni, hogy David Fincher az életedre tör. A rendező akkor rántja ki végleg a talajt a lábad alól, amikor az enyhén depresszív történet közepette elkezd poénkodni. Viccelődik, és ez azért működik eszméletlenül jól, mert okkal teszi. Mert így képes mindennemű sallang nélkül, természetes, életszagú tálalásban prezentálni ezt a rideg, távolságtartó, és a maga szimbolikus módján a legkegyetlenebb értelemben valóságosnak tetsző történetet. Mintha egy egész világ minden fájdalma, minden kiábrándultsága, minden félelme lenne összegyúrva ebbe a két és fél órába.
Ben Affleck zseniális! Akár ő is rendezhette volna a filmet, mert eddig csak a saját maga által dirigált produkciókban volt ennyire jó. A főszereplő minden ízében hiteles, vérfagyasztóan erőteljes játékot prezentál. Rosamund Pike méltó partnere Afflecknek, a színésznő kiválóan mutatja meg karakterének minden rétegét. Nick húgát A hátrahagyottakból ismert Carrie Coon játssza, és a színésznő valósággal parádézik a mocskos szájú, indulatos, és meglehetősen szórakoztató karakter szerepében (bár eltudom képzelni, hogy lesz olyan, akiben inkább irritáló figuraként csapódik le, de én nem tartozom közéjük). Feltűnik még Neil Patrick Harris, aki nem túl kiemelkedő, biztos vagyok benne, hogy tudtak volna nála jobb színészt is találni erre a szerepre. Említést érdemel még Tyler Perry, aki igazán szimpatikusan hozza a megvádolt férjek ügyeire szakosodott sztárügyvéd figuráját.
Kétségbeejtő dráma a rossz házasság lélekölő hatásáról. Lehengerlő thriller egy saját bevallása szerint ártatlanul megvádolt férj kálváriájáról. Igazi mestermű az embertől, aki már nagyon régen nem rendezett ennyire jót. A Holtodiglan nem emelkedik a Hetedik magasságába, de kétségtelenül döngeti a Mennyország kapuit. 9/10.
