A Lost 2004-től 2010-ig hasította a televíziók képernyőit, és eme hat esztendőn át tartó pályafutása alatt sorozattörténeti mérföldkővé avanzsált. Rengeteg jól kidolgozott karaktert mozgatott, sokféle témát felvetett, és rendkívül bonyolult cselekményvezetést prezentált, ami által képes volt olyan mértékű gondolkodásra ösztönözni a nézőközönséget, ami azóta is egyedülálló a tévészériák világában. A Lost valószínűleg legfontosabb márkajele, Damon Lindelof nemrégiben új projektbe kezdett, de most J.J. Abrams helyett valaki más, név szerint Tom Perrotta személyében talált partnerre, aki nem mellesleg annak a regénynek is a szerzője, amelyik A hátrahagyottak című sorozat alapjául szolgál.

Befejeződött az első évad. Betegesen jóra sikerült.

A történet szerint három évvel ezelőtt lezajlott az úgynevezett Eltávozás, amelynek során egyik pillanatról a másikra több millió ember vált semmivé. A széria egy New York állambeli kisváros, Mapleton lakosaira fókuszál. A leginkább főhősnek nevezhető figura a rendőrfőnök, Kevin Garvey (Justin Theroux), aki lányával, Jill-el (Margaret Qualley) él kettesben, miután felesége (Amy Brenneman) csatlakozott a láncdohányzást és némaságot fogadó, fehérben járó tagokat számláló, Bűnös Maradék nevű szektához, fia, Tom (Chris Zylka), pedig valahol messze az otthontól egy rejtélyes, vélhetően spirituális hatalommal bíró férfinek, Wayne-nek (Paterson Joseph) segédkezik. A sorozat, a rövid bevezető után, az Eltávozás harmadik évfordulójának környékén veszi fel a fonalat. A szomorúság mindenki fölött uralkodik, az eltérő hitek összecsapnak, az emlékezés fontossága mérlegre kerül, miközben továbbra is rejtély, hogy miért, és hogyan tűntek el az eltávozottak. Ám ez a sorozat nem azokra koncentrál, akik elmentek. Hanem azokra, akik még itt vannak...

Őszintén megvallom, hogy az első egy-két rész után nem tudtam, hogy pontosan miért is akarom folytatni A hátrahagyottakat. Csak azt tudtam, hogy látnom kell, mi következik. Azóta rájöttem, hogy ami legelőször megfogott ebben a szériában, az a hangulat volt. A hátrahagyottakat ugyanis elképesztően erőteljes atmoszféra öleli körül, aminek főismérve a végtelenül mély szomorúság. A sorozat nézése közben határozatlansággal, bánattal, és bűntudattal keveredő indulatokat érzünk a képernyő irányából magunk felé áramlani, és amikor ez a mérgező koktél megkapja utolsó, tökéletesítő hozzávalóját, konkretizálva a pazar zenei aláfestéseket, már ténylegesen tudni véljük, hogy ettől a szériától nem leszünk képesek elszakadni.

Rendkívül örülök annak, hogy A hátrahagyottak a cselekményvezetés módszerének szempontjából érezhetően a Lost-ra hajaz. Értem ezt úgy, hogy az első szezon végeztével úgy érzem, hogy rengeteg mindent megtudtam erről a sztoriról, sok részletet megismertem, de még annyi, de annyi megválaszolatlan kérdés maradt, amelyek végül, legalábbis nagy valószínűséggel, egyelőre teljesen ismeretlen, nem várt vizek irányába kormányozzák majd a produkció hajóját a következő évadok során. Mert nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen ki volt a kopasz kutyavadász, ahogy azt sem, hogy Kevin apja kikkel beszélget, és honnan tud olyan sokat, és az is rejtély maradt, hogy az Eltávozás szempontjából mi fontosat tartalmaz az a bizonyos National Geographic-lapszám. Erősen kérdéses Wayne valódi kiléte, ami némiképp átértékelődik az évad végén, de én ezt a szálat korántsem tekinteném lezártnak, illetve a megvadult kutyák által képzett vonulatra is érdemes odafigyelni, hiszen elképzelhető, hogy ők csak az összeomló, elhagyatott, indulatoktól fűtött világ szimbólumai, de lehet, hogy valami többről, valamilyen még mélyebb jelentéstartalomról van szó. A Bűnös Maradék hozzáállása a széria legzaklatottabb vonulatát teremti meg. Nem győzzük gyűlölni ezeket a tüdőrákra hajtó idiótákat, ugyanakkor jelenlétüket feltétlenül szükségesnek érezzük, hiszen az emlékezés teljes mértékű elkorcsosulását, a gyászba való totális belefulladást jelképezik. És ugye ott van maga az Eltávozás. Valószínűleg soha nem fogják egyértelműen megmagyarázni az alkotók, hogy mi is volt a pontos oka a megdöbbentő jelenségnek, de már ebben az évadban kapunk kettő lehetséges választ. A kilencedik rész által sugallt verzió engem egészen letaglózott.

A karakterrajzok egészen rendkívüliek, de ahhoz, hogy ezt így gondoljam, valóban végig kellett néznem a sorozatot. Sokáig ugyanis nem szerettem a széria szereplőit. Nem azért, mert rosszul voltak megírva, hanem mert Lindelof-ék érezhető szándékkal unszimpatikus irányba koreografálták meg őket, és én ennek nem láttam okát. Aztán jött a kilencedik epizód, és minden megváltozott. Mert egy csapásra értelmet nyert, hogy miért is voltak eddig olyannyira ellenszenvesek a figurák. A műnek, megjátszottnak ható boldog múlt, és a fájóan igaz, életszagú kisugárzással bíró, maró jelen párosa megrázó kontrasztba kerül, így szerény véleményem szerint az évad utolsó előtti, visszatekintő jelleggel bíró része a szezon egyik, ha nem a legjobb felvonása.

A színészi játékok terén sincsenek komoly gondok, bár sajnálatos módon pont a főszereplő Justin Theroux nyújt kétségbeejtően gyenge teljesítményt. A főhős lányát alakító Margaret Qualley tapasztalatlansága ellenére meglepően szépen helytáll, és Carrie Coon-ra, valamint a lenyűgözően rideg játékot produkáló Liv Tyler-re sem lehet panaszunk. A prímet azonban Christopher Eccleston viszi, aki a mapletoni tiszteletes szerepében elképesztően hiteles alakítást produkál. Kár, hogy eléggé keveset szerepel (mondjuk a harmadik epizód csak az övé, de amúgy tényleg ritkán találkozhatunk vele).

Engem beszippantott A hátrahagyottak. Nagy szeretettel várom a folytatást! 9/10.