Értelemszerűen nagyon nehéz évtizedeken át a csúcson maradni. A legtehetségesebb embereknek is vannak nehéz időszakaik, magánéleti problémáik, ötlethiányos periódusaik. Tim Burton sem hozza már az utóbbi években azt a színvonalat, amiért annak idején megszerették a rajongók (legalábbis, ha élőszereplő filmekről beszélünk, mert a Frankenweenie azért nagyon ütősre sikerült). Mint a közelmúltban prezentált egyéb alkotásaiban, úgy a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeiben is ott van a lehetőség. A szikra, ami robbanásra vár, de Burton most sem, még mindig nem tudja eléggé felhevíteni a vasat, és habár a műben kétségtelenül észlelhető a szürrealista ábrázolás mesterének egyedi stílusvilága, a katarzis végül elmarad.

Már jó ideje mennek a közösségi médiában a különböző kihívásos baromságok, az önmagukból vagy valamely környezetükben élő embertársukból előszeretettel hülyét csináló figurák száma pedig egyre szaporodik. Emellett a Pokémon GO, és a mintájára a közeljövőben vélhetően elterjedő, valós világunk fokozásával, továbbépítésével, kiterjesztésével hódító játékok és alkalmazások egészen új szintjét képezik a létező és a digitális valóság összeolvadásának. Épp ideje egy ütős szociológiai thrillerben elemezni a problémát.

Szóval várjuk szeretettel azt a filmet, mert az Idegpálya sajnos közel sem méltó választott témája súlyához.

Gigor Attila történetet mond. A mese főhőse egy fiatal férfi, legyen mondjuk Laci. Ő az, aki magához veszi a gazdái által kidobott kutyát, Kriszt. A szeretet és a kötődés szinte azonnal kialakul köztük, és egyik pillanatról a másikra mindkettejük élete egy kicsivel jobb lesz a korábbi állapotnál.

És akkor Laci elhatározza, hogy gyilkost nevel a kutyából...

Az idei Cinefesten láthatta a magyar közönség ezt a nagyszerű fekete komédiát, ami egyszerűen csak Daniel Radcliffe fingó hullás filmjeként híresült el. Ez persze teljesen természetes, hiszen a Swiss Army Man története egy hulla köré szerveződik. Egy hulla köré, aki nagyokat ereget, közben pedig az élet szerves részeit képező dolgokról elmélkedik.

Ha volt is az elmúlt húsz évben ennél eredetibb mozgókép, akárhogy erőltetem az agyamat, nem ugrik be, hogy mi lehetett az.

Mel Gibson ama bizonyos rendőrségi hangfelvétel kiszivárgásának környékén kiesett Hollywood kegyeiből, viszont filmes karrierjét azért nem adta fel, és lehetőségeihez mérten azóta is igyekszik a felszínen maradni. Persze nagy stúdiófilmekben már jó ideje nem tűnt fel, de A hódkorosra és a Börtönregényre valószínűleg jó páran szívesen emlékeznek vissza. 2016 jó év lehet az Oscar-díjas színész-rendező számára, hiszen Hacksaw Ridge című direktori munkája nagy durranásnak ígérkezik, színészként pedig régi vágású akcióhősként láthatjuk a Blood Father-ben.

Gigor Attila új filmje, a Kút épp most érkezett meg a mozikba, és útját pozitív, felmagasztaló kritikák sora jelzi. A rendező 2008-as nagyjátékfilmje, A nyomozó persze előrevetítette, hogy bízhatunk Gigor aktuális munkájában, hiszen az Anger Zsolt főszereplésével készült sötét tónusú bűnügyi történet minőségi munka, ami egyben kiváló előfutára volt a magyar filmművészet 2010 környékén meginduló reneszánsz jellegű korszakának.

Hajdu Szabolcs már bőven azelőtt jelen volt a magyar filmművészet színterén, hogy beköszöntött volna az utóbbi évek hazai mozgóképes reneszánsza. Nagyon jó újra és újra beülni olyan alkotásokra, amiket nem pénzspóroló hollywoodi nagyágyúk forgattak nálunk, hanem honfitársaink azért, hogy magyar történeteket meséljenek el magyar emberekről, de ezúttal úgy, hogy azt a közönség szélesebb körben is értse és szeresse. A Fehér tenyér és a Délibáb rendezője most egyik színdarabját, a családi és egyéb hétköznapi problémák köré épülő kamaradrámát, az Ernelláék Farkaséknál című művet adaptálta.

Akira Kurosawa a japán filmművészet történetének egyik, ha nem a legfontosabb mérföldkövét alkotta meg A hét szamuráj képében, ami az elkészülése óta eltelt több, mint fél évszázadban teljes joggal működött viszonyítási alapként. A mestermű alapján elkészült minden idők egyik legindokoltabb remake-je, A hét mesterlövész, ami a vadnyugat környezetébe helyezte a cselekményt és a mondanivalót. Eme produkció újragondolását hozta most el Antoine Fuqua, aki ismét Denzel Washingtonnal fogott össze, de megnyert még mellé néhány másik nevet is Hollywood kedvencei közül.

Percre pontosan hat esztendővel ezelőtt, 2010-ben történt meg, hogy rövid tervezés után, amolyan gyerekes lelkesedésből létrehoztam egy filmes blogot. Ezt a blogot. Akkor tizenöt éves voltam és szükségem volt valamilyen önkifejezési módra. Tudtam magamról, hogy egész jól írok és tisztában voltam a filmekhez való szorosan pozitív hozzáállásommal is. Ezért kezdtem tehát mozgóképekről írogatni, akkoriban persze még eléggé kiforratlan, amatőr módon. Aztán az évek múlásával szép lassan kialakult egy olyan színvonal, amire már nyugodtan büszke lehetek, a Movie Tank-ot nagy örömömre felkarolta az Index (tényleg szinte mindent megosztanak, amit írok, ezért ezúton is hálámat szeretném kifejezni), felkerültem a filmforgalmazók sajtólistáira és a különböző célokat, amiket kitűztem magam elé, rendszeresen be is teljesítettem.

Amikor közeledik a blog születésnapja, automatikusan elgondolkozom azon, hogy vajon milyen posztot kellene publikálni a jeles alkalom megünnepléseként. Az utóbbi esztendőkben inkább csak köszönetnyilvánítós, finoman viccelődős, rövidebb bejegyzéseket tettem ki, most azonban eszembe jutott valami tartalmasabb. Eléggé kézenfekvő is az ötlet, hiszen a blog első egy-két évében született írásaim még egyfajta betanuló időszakot képeznek. A legelső "filmelemzés", amit publikáltam, a Nevem: Senki című alkotást, kedvenc westernemet, és életem egyik legfontosabb filmjét vette górcső alá. Sikerült összehozni egy rövid történetleírást, mellé pedig kb. kétmondatnyi értékelést, ami nagyjából ki is merült a filmzene dicséretében (itt olvasható a poszt). Ebből is látszik, hogy habár csupán hat éve volt, de pont ez az eltelt időszak az, ami a gyereket a fiatal felnőttől elválasztja. Akkoriban csak épphogy elkezdtem igazán gondolkodni a filmekről. Most, hogy már úgy-ahogy kiforrott filmértéssel rendelkezem, újra előveszem Tonino Valerii remekét, és terveim szerint a tovább gomb után egy, a hat évvel ezelőttinél valamivel tartalmasabb írást kerekítek róla.

Minden olvasónak, kommentelőnek, likeolónak, építően kritizálónak, támogatónak, segítőnek és trollkodónak egyaránt köszönöm az elmúlt hat évet! Reményeim és terveim szerint lesz ez még bőven több is. 

Clint Eastwood határozott lépésekkel halad a 90 éves kor felé, azonban úgy tűnik, nyugdíjba vonulni nem hajlandó. Ennek persze nagyon örül a világ nézőközönsége, hiszen az egykori westernhős személyében egy valódi hollywoodi rendezőóriás készít a mai napig filmeket. Való igaz, hogy Eastwood direktori pályája nem hozott egységesen kimagasló minőséget, előfordultak gyengébb produkciók, de ez talán érthető is, ha figyelembe vesszük a mennyiségi tényezőt. A mozitörténet nagy öregje most egy 2009-es igaz történethez, "Sully" Sullenberger kapitány hőstettéhez nyúlt, és készített belőle megindító emberi drámát.