Az Universal stúdió a hangosfilm hajnalán ajándékozta meg a mozgóképes világot kultikus szörnyfilmjeivel, amelyek jellegzetes alakjai azóta a populáris kultúra szerves részeivé váltak. Tod Browning és James Whale rendezők gyorsan a legnagyobbak közé emelkedtek, hiszen remek színészválasztásokkal megspékelt erőteljes vízióikban nagyszerűen ábrázolták a horrorvilág vezérbestiáit. 1931 remek év volt, hiszen a Lugosi Béla nevével fémjelzett Drakula mellett Frankenstein és szörnye is felköltöztek a vásznakra, Boris Karloff pedig a rémfilmek történetének egyik jellegzetes arcává vált. 1935-ben érkezett a folytatás, James Whale úgy gondolta, van még mit mesélni a sanyarú sorsú szörnyről. Küldjünk hát neki egy imába foglalt köszipuszit gyorsan!

Frankenstein szörnye (Karloff) először élt, aztán nagy bajokba keveredett, majd a falusiak haragjának oltárán szénné égett. Gondolták a nézők négy éven át... Ám most kiderül, hogy a holtak testrészeiből megalkotott lény egy földalatti tónak köszönhetően átvészelte a történteket, most pedig kontrollálatlan dühétől fűtve kezd eszeveszett menekülésbe. Eközben az eset során megsérült Henry Frankenstein-t (Colin Clive) felesége kúrálja, ám ekkor feltűnik a színen a különösen baljós kisugárzással rendelkező Dr. Pretorius (Ernest Thesiger). Az elmeháborodottság jeleit mutató férfi Frankenstein istent utánzó munkásságának rajongója, és minden vágya, hogy közösen megalkossák a kísérlet második fázisát. A lény társát, aki ugyanolyan, mint ő. Halottak testrészeiből. Frankenstein menyasszonyát. 

James Whale érdekes nyitójelenettel indít. Mary Shelley-t, az eredeti történet megalkotóját láthatjuk színészi tolmácsolásban megszemélyesedni. Ő az, aki elmeséli a szörny sorsának következő fejezetét. Narratív kísérletezgetésnek jó ez a képsor, bár sajnos nem igazán illik az összképbe. Viszont mindaz, ami eztán következik, szinte tökéletes.

Frankenstein szörnye, aki fokozatosan, bár nem szándékosan fel is veszi teremtője nevét, átkozott figura. A tehetetlen düh és a meg nem értettség vegyül a tragikus karakterben, aki csupán alapvető emberi igényeit szeretné kielégíteni. Azt szeretné, hogy ne bántsák és ne üldözzék. Biztonságban akarja tudni magát, szeretetre és, ahogy arra rájön, barátokra vágyik. A vak emberrel történő találkozását elregélő epizód őszintén szép, szinte már könnyfakasztóan érzelmes. Azonban csak rövid ideig élvezhetjük a pozitív hangulatot, hiszen előtte és utána is a kőkemény, állatias világé a főszerep. Az emberek rettegnek attól, ami ismeretlen, ami más, mint ők, ami nem klasszikus értelemben véve szép. A lénynek esélye sincs elfogadtatni magát a szélesebb rétegekkel, így sarokba szorítva szenved, és saját testi erejének határait nem igazán ismerve súlyos sérüléseket és halált okoz.

Remekül működik tehát a szörny figurája a történetben, viszont mégsem ő az, aki miatt igazán emlékezetes ez a produkció. A legkiemelkedőbb karakter ugyanis Dr. Pretorius, aki akár az őrült tudósos filmzsáner definíciója mellett is szerepelhetne illusztrációként. Nagyszerűen megírt alak, kiváló szövegkönyvvel. Ő az, aki megkérdőjelezi az ember eredendő jóságát. Szerinte engedni kell a rossz, a bűn csábításának. Meg kell ismerkedni az ördöggel. Nem riad vissza a fekete mágiától és a szentségtelen aktusoktól. Terve végrehajtásának érdekében a terrortól sem riad vissza, tudóstársát gerinctelen művelettel tartja karmai között, így veszi rá őt a kooperációra.

Whale persze a látványra is nagy hangsúlyt fektet. Az első rész vizuális részletességét remekül sikerült átültetni. A természeti környezet helyszínrajzai remekül érvényesülnek a fekete-fehér fényképezés fátylában, ezzel igazi horrorhatást generálva. A ritkán álló fák között menekülő bestia képe rendkívül erőteljes, beleég a néző retinájába. Frankenstein laboratóriuma is mutatós, vérfagyasztóan rideg épület. A különböző szerkezetek kidolgozása pazarul illeszkedik az elmeháborodott, istenkomplexusos figurák jellemvilágához. A maszkmesteri munka is kiváló. Karloff eltorzítása ismételten nagyszerű, de a fináléban életre kelő menyasszonya sem panaszkodhat, hiszen az ő külseje is kellően ijesztő és elborult.

Végül James Whale, ahogy az első részt, úgy a folytatást is hirtelen események egyesüléseként robbanó katarzisban csúcsosítja ki, és végső üzenetében annyit mond: A halál misztériumát és az élet csodáját nem szabad összekeverni. A kettőt egymástól különválasztva kell tárgyalni és tisztelni. Az élők éljenek sokáig, a holtak pedig maradjanak holtak. Mert ők már nem a mi világunkhoz tartoznak. 9/10.