Egész nagy érdeklődést mutattatok a szavazáson, ezért úgy döntöttem, megtartom az Olvasói Tematikus Hetet, mely alatt csak az általatok ajánlott filmekről fogok írni. Előreláthatólag április utolsó teljes hetében lesz esedékes a tervezet megvalósítása. Addig várnám a filmkéréseket. Mivel 16 igen szavazat érkezett, minimum ennyi üzenetet várok ( kettő már érkezett ). Akármennyi filmet kérhettek, valószínűleg úgyis szortírozni, válogatni fogok. Ajánlataitokat elküldhetitek kommentben ehhez a bejegyzéshez, vagy e-mailben a sparrow.movietank@gmail.com címre. Az e-maileknél valamilyen nicknevet legyetek szívesek megadni, hogy le tudjam majd írni, ki kérte az írást!
Várom az üzeneteket, remélem nem kell csalódnom, és legalább az igennel szavazók küldenek kéréseket, de örülnék, ha másoktól is kapnék ajánlatokat!
k a dologtól. A történet lényege: Kevin születése óta furcsa, agresszív gyerek, de ezt leginkább csak az anyja veszi észre, hiszen a srác vele a legbarátságtalanabb, sőt, szinte csak vele az. Főhősnőnk életét megkeseríti a fia, és mikor bekövetkezik az a bizonyos eszelős tragédia, már csak régi élete burkát viselve keresi tovább a helyét a világban, és közben csak egyetlen kérdés jár a fejében: Miért? A hibát akkor követték el az alkotók, mikor a cselekmény középpontjának az anya szenvedését választották, hiszen hiába alakít fantasztikusan Tilda Swinton, ez a szál nem rejt magában elég lehetőséget közel két órára. Ehelyett arra a nagyon aktuális társadalomkritikára kellett volna fókuszálni, amit Lynne Ramsay kőkeményen az arcunkba is tol néhány jelenetben: A börtönben Kevin azt ecseteli, hogy az emberek ő rá kíváncsiak, mindenki csak rá figyel, vagy: Miután a tűzoltók szétvágják az iskola ajtaját bezáró vasat, Kevin, mint egy szupersztár lép ki az emberek elé a szörnyűség színteréről. Utóbbiról akarva-akaratlanul 
piszok tehetségesek. Pattinsonról volt már szó párszor a blogon, úgyhogy ezúttal Kristen Stewartot venném elő. Ő játssza Malloryt, egy tizenhat éves lányt, aki koszos porfészekben lakik, füvezik, sztriptízel, és nem mellesleg kurválkodik is. Élete a teljes züllés mintapéldája, egészen addig, amíg be nem toppan a képbe Doug ( James Gandolfini), aki évekkel ezelőtt elveszített lányát látja Malloryben, és elkötelezi magát, hogy segít kihúzni őt a gödörből. Nem használnék nagy szavakat, hiszen a film egy erősebb középszinten mozog, korrekt történettel, szép zenével. Akiről viszont érdemes beszélni, az Stewart. Tiszta szívemből kívánom neki, hogy mielőbb kecmeregjen ki az alkonyatos skatulyából, mert vérbeli tehetség, ráadásul bivalyerős szexuális kisugárzása van. Maga a karakter jó alapanyagot nyújt, viszont sok múlik a színésznőn, hiszen könnyen nevetségessé is válhatott volna a figura, ha valaki tehetségtelenebb kezei közé kerül. James Gandolfiniről lehet még néhány szót ejteni, aki nagyon reálisra veszi a figurát, és természetes beleéléssel, csont nélkül hozza. A dallamok pedig tényleg gyönyörűek, csodálatos hangulatfestést nyújtanak. 
napjait szórakoztatóbbá tegye. Egy közismerten jó humorú katona, Adrian Cronauer érkezik a főműsoridő élére. Hamarosan az egész sereg a rajongójává válik, de ezzel együtt ellenségeket is szerez felettesei körében. A Jó reggelt, Vietnam! legnagyobb pozitívuma, hogy humoros köntösbe bújtatva mutatja be a háború borzalmas mivoltát. A vége felé egy rendkívül jól eltalált drámai szálat is kapunk, pici negatívum, hogy ezt még lehetett volna tovább is fokozni. Robin Williams fergeteges dumái viszont fenomenálisak. Mint akit felhúztak, úgy ontja magából a jobbnál jobb poénokat, ráadásul rendszeresen teremt vicces szituációkat is. A betétdalok kiválasztása is nagyon jól sikerült. Levinson többször hagy időt a hosszabb zenehallgatásra, miközben operatőrileg nagyon jól megkomponált képsorokat nézhetünk. A film különlegessé az eddig boncolgatott kettősségben rejlik: Megismerjük a vietnami háború világát egy másik oldalról is, jól szórakozunk, de közben könyörtelenül az arcunkba vágják a szörnyű háborút is, amit nem lehet egy egyszerű poénnal elütni.
kedvenc plázájukban kötnek ki. Ám ekkor felcsillan a remény, hiszen kiderül, hogy az egyik csaj apja este a bevásárlóközpontban készíti társkereső tévéműsora következő epizódját, és a lánya kezéért fognak küzdeni a kérők. Ráadásul a másik srác előtt is megnyílik a kapu a lehetséges boldogságba, hiszen az ő volt barátnője is feltűnik a színen. És hőseink mit csinálnak ezek után? Megpróbálják meggyőzni, visszaédesgetni a lányokat, esetleg vesznek nekik valami szép ajándékot, vagy egyszerűen csak bocsánatot kérnek? Nem. Inkább segítségül hívják Jayt, Néma Bobot, és Stan Leet... A rendező filmjei közül a Shop-Show rendelkezik a legegészségesebb humorvilággal, de ezzel együtt nagyon szórakoztató szituációkat teremtenek Smith karakterei, ráadásul a későbbi produkcióiban jobban előtérbe helyeződő, a popkultúrához és a fogyasztói társadalomhoz szóló kritikája ezúttal is megjelenik. A titok most is a karakterekben rejlik, hiszen főhőseink nagyon szimpatikusak, Jeremy London és Jason Lee pedig jól keltik életre őket. Az ütőkártya természetesen a Jay és Néma Bob páros, akiket megint csak a semmittevés közepette talál meg a kaland. A két lányt játszó Claire Forlani és Shannon Doherty kiváló választások voltak a szerepekre, ráadásul a Smith által felfedezett Ben Affleck is kapott egy negatív mellékszerepet. Stan Lee szerepeltetése pedig zseniális húzás! 
valamint a karakterek kidolgozatlansága is fájó pont. A 82 perces játékidő visszaüt, minimum 120 perc kellett volna a megfelelő összkép eléréséhez. Ettől függetlenül az animáció remek munka, és az akciójelenetek se néznek ki rosszul, megint csak az a gond, hogy kevés van belőlük. Emellett a film párbeszédekre való építése sem sül el túl jól, hiszen a sok lényegtelen bla-bla idegesítővé válik. Tisztelet persze a kivételnek, hiszen akad néhány mondat, melyekre érdemes odafigyelni, de ezekből se jut elég. A zene van, hogy gyönyörű és magával ragadó, de az is előfordul, hogy idegesítő. Az alapanyag jó, és néha a filmművészet is megcsillantja magát, de összességében a Páncélba zárt szellem messze nem használja ki eléggé a benne rejlő lehetőségeket. 
világbajnoki címig kapaszkodott, hogy onnan aztán jó nagyot zuhanjon. A Dühöngő bika jó film, ez kétségtelen, viszont mégsem voltam elájulva tőle. Meglepő lehet, hogy ezt írom, de a film túlontúl reális, gyakorlatilag nincs atmoszféra, az események váltogatják egymást, de mi, nézők, nem tudjuk beleélni magunkat a cselekménybe. A karakterek egyikével sem tudunk szimpatizálni, hiszen mindegyikük aljas, szemét, haszonleső, bunkó paraszt. Akárhogy is nézzük ez egy olyan igaz történet, ami nem filmvászonra való. Ettől függetlenül a Dühöngő bika mégis jó film. Hogy miért? Hát mert a rendezőt úgy hívják, hogy Martin Scorsese. A direktori munka egyszerűen mesés, a Mester biztos kézzel, és a lehető legnagyobb profizmussal rakja össze a produkciót. Számomra a film legemlékezetesebb része az ál - archív felvételek levetítése, ami, kivételesen, nagyon hangulatosra sikerült. A rendező mellett a színészgárda is kitesz magáért, hiszen De Niro és Joe Pesci is remekül hozzák az amúgy egyáltalán nem szimpatikus figurákat, de a mellékszereplők is jól helyt állnak. A fekete - fehér fényképezés viszont nem tesz feltétlenül jót az összképnek, hiszen a ringbeli véres ütközeteknél kifejezetten jól jönnének a színek.