Ezúttal kettő társadalmi drámát hoztam. Mindkettőnek van igazán emlékezetes eleme, de ezzel együtt igaz rájuk az is, hogy sokkal többet kihozhattak volna az alkotók az alapötletből.

Beszélnünk kell Kevinről

Szanaszét kavart idősíkok, groteszk, depressziós hangulat, kiváló színészi játék, és egy teljesen rossz irányba vitt cselekmény. A főhős egy megkeseredett anya ( Tilda Swinton ), akinek párhuzamosan követhetjük a visszaemlékezéseit, és életének jelenét, ahol mindenki utálja, megveti egy bizonyos, nemrég történt esemény miatt, amit a fia, Kevin ( Ezra Miller ) követett el. Gyerekvállalás előtt álló pároknak semmi szín alatt nem javasolnám a filmet, mert egy évtizedre el fog menni a kedvük a dologtól. A történet lényege: Kevin születése óta furcsa, agresszív gyerek, de ezt leginkább csak az anyja veszi észre, hiszen a srác vele a legbarátságtalanabb, sőt, szinte csak vele az. Főhősnőnk életét megkeseríti a fia, és mikor bekövetkezik az a bizonyos eszelős tragédia, már csak régi élete burkát viselve keresi tovább a helyét a világban, és közben csak egyetlen kérdés jár a fejében: Miért? A hibát akkor követték el az alkotók, mikor a cselekmény középpontjának az anya szenvedését választották, hiszen hiába alakít fantasztikusan Tilda Swinton, ez a szál nem rejt magában elég lehetőséget közel két órára. Ehelyett arra a nagyon aktuális társadalomkritikára kellett volna fókuszálni, amit Lynne Ramsay kőkeményen az arcunkba is tol néhány jelenetben: A börtönben Kevin azt ecseteli, hogy az emberek ő rá kíváncsiak, mindenki csak rá figyel, vagy: Miután a tűzoltók szétvágják az iskola ajtaját bezáró vasat, Kevin, mint egy szupersztár lép ki az emberek elé a szörnyűség színteréről. Utóbbiról akarva-akaratlanul ez jutott eszembe. Szóval ha a hangsúlyt a társadalom tragédiák iránti rajongására, a közvélemény vérszomjára helyezik, a film simán felérhetett volna A gyűlölet magasságaiba is. Egyvalami viszont biztos: Ezra Miller olyat játszik a filmben, hogy a helyében egy ideig nem mennék emberek közé.

Mallory szerint a világ

Jelenleg talán nincs is szerencsétlenebb sorsú színész a filmvilágban Robert Pattinsonnál és Kristen Stewartnál. Persze a szerencsétlenséget nem anyagi szempontból kell érteni, hiszen nyilván halálra keresik magukat a farkasos, vámpíros, nyali-fali, biszi-baszi filmekkel, viszont a filmkedvelő köztudatban nagyon negatív kép alakult ki róluk. És hogy ez miért baj? Hát azért, mert mindketten piszok tehetségesek. Pattinsonról volt már szó párszor a blogon, úgyhogy ezúttal Kristen Stewartot venném elő. Ő játssza Malloryt, egy tizenhat éves lányt, aki koszos porfészekben lakik, füvezik, sztriptízel, és nem mellesleg kurválkodik is. Élete a teljes züllés mintapéldája, egészen addig, amíg be nem toppan a képbe Doug ( James Gandolfini), aki évekkel ezelőtt elveszített lányát látja Malloryben, és elkötelezi magát, hogy segít kihúzni őt a gödörből. Nem használnék nagy szavakat, hiszen a film egy erősebb középszinten mozog, korrekt történettel, szép zenével. Akiről viszont érdemes beszélni, az Stewart. Tiszta szívemből kívánom neki, hogy mielőbb kecmeregjen ki az alkonyatos skatulyából, mert vérbeli tehetség, ráadásul bivalyerős szexuális kisugárzása van. Maga a karakter jó alapanyagot nyújt, viszont sok múlik a színésznőn, hiszen könnyen nevetségessé is válhatott volna a figura, ha valaki tehetségtelenebb kezei közé kerül. James Gandolfiniről lehet még néhány szót ejteni, aki nagyon reálisra veszi a figurát, és természetes beleéléssel, csont nélkül hozza. A dallamok pedig tényleg gyönyörűek, csodálatos hangulatfestést nyújtanak.