Ezúttal egy igencsak változatos összeállítással készültem, ugyanis ebben a bejegyzésben szó lesz Barry Levinson jó hangulatú háborús filmjéről, egy Kevin Smith - vígjátékról, valamint Mamoru Oshii animeklasszikusáról is.

Jó reggelt, Vietnam! 

Barry Levinson 1987 - ben hozta tető alá ezt, a vietnami háborúról szóló filmet, mely a háborús történetek legtöbbjével ellentétben nem a frontvonalban harcoló, életüket átértékelő katonákról szól, hanem a hadsereg rádiójáról, melynek célja, hogy a terepen ügyködő katonák napjait szórakoztatóbbá tegye. Egy közismerten jó humorú katona, Adrian Cronauer érkezik a főműsoridő élére. Hamarosan az egész sereg a rajongójává válik, de ezzel együtt ellenségeket is szerez felettesei körében. A Jó reggelt, Vietnam! legnagyobb pozitívuma, hogy humoros köntösbe bújtatva mutatja be a háború borzalmas mivoltát. A vége felé egy rendkívül jól eltalált drámai szálat is kapunk, pici negatívum, hogy ezt még lehetett volna tovább is fokozni. Robin Williams fergeteges dumái viszont fenomenálisak. Mint akit felhúztak, úgy ontja magából a jobbnál jobb poénokat, ráadásul rendszeresen teremt vicces szituációkat is. A betétdalok kiválasztása is nagyon jól sikerült. Levinson többször hagy időt a hosszabb zenehallgatásra, miközben operatőrileg nagyon jól megkomponált képsorokat nézhetünk. A film különlegessé az eddig boncolgatott kettősségben rejlik: Megismerjük a vietnami háború világát egy másik oldalról is, jól szórakozunk, de közben könyörtelenül az arcunkba vágják a szörnyű háborút is, amit nem lehet egy egyszerű poénnal elütni.

Shop-Show

Sosem titkoltam, hogy Kevin Smith az egyik kedvenc rendezőm, aki a Shop-stoppal egy lenyűgöző vígjátékciklust indított útjára, melynek később olyan darabjai születtek, mint az előző cím folytatása, a Jay és Néma Bob visszavág, a Dogma, vagy éppenséggel a Shop-Show, melyről most értekezek. Smith filmjei közül erre jellemző a leghollywoodiasabb cselekményfelépítés. Két haver egy cipőben jár, mindkettőjükkel szakít a barátnőjük, így végső elkeseredésükben kedvenc plázájukban kötnek ki. Ám ekkor felcsillan a remény, hiszen kiderül, hogy az egyik csaj apja este a bevásárlóközpontban készíti társkereső tévéműsora következő epizódját, és a lánya kezéért fognak küzdeni a kérők. Ráadásul a másik srác előtt is megnyílik a kapu a lehetséges boldogságba, hiszen az ő volt barátnője is feltűnik a színen. És hőseink mit csinálnak ezek után? Megpróbálják meggyőzni, visszaédesgetni a lányokat, esetleg vesznek nekik valami szép ajándékot, vagy egyszerűen csak bocsánatot kérnek? Nem. Inkább segítségül hívják Jayt, Néma Bobot, és Stan Leet... A rendező filmjei közül a Shop-Show rendelkezik a legegészségesebb humorvilággal, de ezzel együtt nagyon szórakoztató szituációkat teremtenek Smith karakterei, ráadásul a későbbi produkcióiban jobban előtérbe helyeződő, a popkultúrához és a fogyasztói társadalomhoz szóló kritikája ezúttal is megjelenik. A titok most is a karakterekben rejlik, hiszen főhőseink nagyon szimpatikusak, Jeremy London és Jason Lee pedig jól keltik életre őket. Az ütőkártya természetesen a Jay és Néma Bob páros, akiket megint csak a semmittevés közepette talál meg a kaland. A két lányt játszó Claire Forlani és Shannon Doherty kiváló választások voltak a szerepekre, ráadásul a Smith által felfedezett Ben Affleck is kapott egy negatív mellékszerepet. Stan Lee szerepeltetése pedig zseniális húzás! 

Páncélba zárt szellem

Kétségtelenül klasszikus, és megkerülhetetlen darab, de ezzel együtt nem vágtam hanyatt magam az összhatástól. Az alapötlet, mely szerint egy elgépiesedett világban kyborgokkal körülvéve élünk, elektronikus bűnözőktől fenyegetve, nagyon jó. Az egyetlen gond, hogy sokkal, de sokkal jobban ki kellett volna bontani a történetet, és több mögöttes tartalmat kellett volna belecsempészni, valamint a karakterek kidolgozatlansága is fájó pont. A 82 perces játékidő visszaüt, minimum 120 perc kellett volna a megfelelő összkép eléréséhez. Ettől függetlenül az animáció remek munka, és az akciójelenetek se néznek ki rosszul, megint csak az a gond, hogy kevés van belőlük. Emellett a film párbeszédekre való építése sem sül el túl jól, hiszen a sok lényegtelen bla-bla idegesítővé válik. Tisztelet persze a kivételnek, hiszen akad néhány mondat, melyekre érdemes odafigyelni, de ezekből se jut elég. A zene van, hogy gyönyörű és magával ragadó, de az is előfordul, hogy idegesítő. Az alapanyag jó, és néha a filmművészet is megcsillantja magát, de összességében a Páncélba zárt szellem messze nem használja ki eléggé a benne rejlő lehetőségeket.