Sylvester Stallone 1976-ban hozta el először Rocky Balboát, és a kisemberek nevében a lehetetlennel szembeszálló olasz csődör figurája azóta is a popkultúra szerves részét képezi. Robert De Niro 1980-ban bújt Jake LaMotta bőrébe a Dühöngő bikában, amit a közvélemény a színész egyik legjobb filmjeként tart számon. Sly reneszánszának legemlékezetesebb darabja, a Rocky Balboa, megmutatta, hogy nem szabad leírni sem a kocsonyává vert fejű bokszlegendát, sem pedig a nagyságba visszatérő színész-rendezőt. Tim Kellehernek talán pont ez adta azt az ötletet, hogy össze kéne hozni De Nirot és Slyt egy közös bokszfilmbe. Rendkívül hülye felütésnek tűnt ez kezdetben, én azonban mégis vártam a produkciót, egyszerűen csak kíváncsiságból. Az érzelmeim rendkívül vegyesek.

Kevés megrázóbb tragédia van annál, mintha egy gyerek, egy a felnőttkor küszöbén álló tizenéves saját kezűleg vet véget életének. Nyilván mindenki látott és olvasott már ilyen esetekkel foglalkozó riportokat, cikkeket, amelyekből rendszeresen kiderül, hogy az elhunyt környezete semmit sem érzékelt a később öngyilkossá váló gyermekben dúló szenvedésből, még saját szülei is úgy gondolták, hogy minden a legnagyobb rendben van. Egyik kedvenc filmem, a 2:37 is részben ezzel a témával foglalkozik. Sofia Coppola 1999-es rendezése azonban csak és kizárólag a tizenéves öngyilkosok világára fókuszál. Az öngyilkos szüzek öt lánytestvérről szól, akik megállíthatatlanul száguldanak végzetük felé, és nincs semmi, ami meggátolhatná a tragédiák sorozatát.

Amikor George R.R. Martin megírta a Trónok harcát, A tűz és jég dala ciklus első kötetét, még valószínűleg nem gondolta, hogy rendkívül nagy gonddal megteremtett fantasyvilágának, a Hét Királyságnak mekkora kultusza lesz, különösen azután, hogy az HBO bemutatja a regényciklus alapján készülő filmsorozatot. Habár a regények is alaposan megmozgatják a középkor alapú fantasytörténetek szerelmeseit, azért azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy a westerosi trónért küzdő, önjelölt királyok és királynők harca mégiscsak a tévéképernyőkön való megjelenés után kezdett igazán nagy kultusznak örvendeni. Elkezdődött a negyedik évad, és mostanra a Trónok harca a popkultúra jelenének egyik legfontosabb témája lett. Nem is csoda, hiszen ahogy a regények borítói is mondják, A gyűrűk ura óta nem volt ilyen nagyszabású műfajbeli alkotás, de ami miatt különösen nagy rajongás övezi a szériát, az valószínűleg a történetvezetés, ami gyakorlatilag mindennemű logikai baki nélkül képes számos összefüggő, de mégis külön haladó cselekményszálat elmesélni, ráadásul az alkotók ezeket a szálakat gazdagabbnál gazdagabb jellemrajzokkal felruházott karakterekkel töltik meg.   

„My film is not a movie. My film is not about Vietnam. It is Vietnam.”

Van ez a film 1979-ből. Az a címe, hogy Apokalipszis most. Valóságos mestermű, a háborús filmek műfajának egyik legnagyszerűbb képviselője. Francis Ford Coppola rendezése rémálomszerű látomásként, szívszaggató tragédiaként, lecsupaszítva, teljes valóságában mutatja be a vietnami háborút. Úgy, ahogy az valójában kinézett. Ezt nem én mondom. Ezt maga a rendező mondja. Olyan mozgókép ez, ami egyetlenegy dologra, egyetlen fogalomra van kiélezve. The Horror. A Borzalom. És talán pont azért sikerül ezt a megfoghatatlan, gyilkos jelenséget olyan tökéletesen lefestenie a direktornak, mert maga a forgatás is olyan volt, mint jól összeválogatott rémálmok együttese. Francis Ford Coppola a Pokolba ment mesterművéért, és onnan meggyötörve, de dicsfénytől övezve emelkedett föl.

A legfrissebb epizód cselekményáramlását szakaszonként felcsendülő zongoradallam támogatja. A billentyűk mindig a történet fontos pontjain, elején-közepén-végén, kerülnek leütésre. Így van ez, és nem is lehetne másképp, hiszen a jó doktor zenét szerez. Arcán a jól ismert elégedettség, hiszen jól tudja, hogy ő uralja a sakktáblát. Mindenki csupán statiszta, irányítható elem Hannibal zeneművében, ami minden jel szerint tragikus végkifejlet felé araszol. Persze a tábla másik oldalán ott ül az egyre erősebbé és elszántabbá váló Will, aki most már egyértelműen halálos ellenségeként tekint Dr. Lecterre. Fordulóponthoz ért az évad, avagy: Kezdődik a háború?

Két hete olvashattátok az első albumkritikámat, ami egyfajta kísérletként került ki a blogra. Kíváncsi voltam a cikk fogadtatására. Az Index-főoldal, a Facebook-likeok, és a további, hasonló posztokhoz ötleteket adó kommentek alapján úgy gondolom, hogy van létjogosultsága a cikksorozatnak a Movie Tankon, így néhány hetente mindig hozni fogok egy-egy albumelemzést. A múltkor a blog olvasótáborának egyik régi motorosa, az olvasói hetek alkalmával is rendszeresen aktív navigations a Queen második stúdióalbumát ajánlotta a figyelmembe. Erről lesz most szó. Kezdésként annyit mindenképpen leszögeznék, hogy nem vagyok otthon a Queen életművében, de természetesen nagyra tartom a brit banda, és a hajdani Freddie Mercury teljesítményét, és az olyan nagyszerű darabok, mint a Princes of the Universe, a Who Wants To Live Forever, a The Show Must Go On, vagy a Bohemian Rhapsody, engem sem kerültek el. Kíváncsian vetettem bele magam a Queen II című, 1974-es album hallgatásába.

Végre megérkezett a The Expendables 3 első olyan előzetese, ami a filmből is mutat néhány jelenetet, valamint jobban megnézhetjük, hogy kiket is vonultat fel az új, és egyben trilógiazáró rész. A névsorolvasás durvább, mint eddig bármikor, reméljük, ez az akciókkal és az egysorosokkal is így lesz!

Eme, nem kevesebb, mint 7, azaz hét darab Oscar-díjjal kitüntetett alkotás Kevin Costner összességében átlagkorrekt pályafutásának nagy csillanása. A színész itt próbálta ki magát először a kamerák mögött, és rendezői debütálása olyannyira jól sikerült, hogy a Farkasokkal táncoló azon nyomban klasszikussá avanzsált, alkotói pedig igazán elismert művészekké váltak. Monumentális történet ez egy emberről, egy katonáról, aki egy farkastörvények uralta világban bátor lelkesedéssel veti bele magát az indián világ minden gyönyörűségébe és borzalmába, a cselekmény és a hangulat pedig olyannyira magával ragadó, hogy még a rendezői változat közel négyórás játékideje is meglepően gyorsan szalad tova, megágyazva a közeli újranézés kecsegtető gondolatának.

"Lenni, vagy nem lenni. Ez itt a kurva nagy kérdés."

Az ír Jim Sheridan szeret hazagondolni, és pályafutásának első felében túlnyomórészt az IRA-val, vagy ír kisemberek problémáival foglalkozó filmeket rendezett. Többek között az ő számlájára írható az Apám nevében című mozi, amit annak idején 7 Oscarra jelöltek. A direktor 2002-ben hozta tető alá eddigi utolsó témabeli filmjét. Ez az Amerikában, amiben nincs egy hangyányi IRA sem, ám annál több az ír kisember, és annak kálváriája.

Daniel Stamm egy korábbi thai film remakejeként készítette el a 13 Sins című thrillert, ami körül nem csaptak nagy felhajtást, a hype elhanyagolható, ráadásul az USA-n kívül egyelőre nagyon nem is tervezik máshol bemutatni a mozik. Minden bizonnyal inkább a DVD eladásokból számítanak komolyabb bevételre a forgalmazók és a készítők. Azonban mindennek köszönhetően 2014 egyik fontos gyöngyszeme kerekedett ki a produkcióból, ugyanis a 13 Sins igazán jól sikerült. Én már most eltudom képzelni, hogy év végén ott legyen a legnagyobb pozitív meglepetések között.